Az alap-előadóegyütteshez, vagyis a Purcell Kórushoz, az Orfeo Zenekarhoz és Vashegyi György karmesterhez többnyire már megszokott arcokból álló, különösen kiegyensúlyozott csapatot alkotó énekszólisták csatlakoztak.
 Reinoud Van Mechelen |
Az operalibrettó kiemelkedő ökonómiáját jellemzi, hogy szerzője, Pierre-Joseph Bernard mindössze négy, gazdagon jellemzett főszereplő viszonyából, konfliktusaiból öt felvonásnyi, eseményekben és fordulatokban bővelkedő drámát tudott kibontani. Az énekesek színvonalát jól mutatja, hogy noha a terjedelmes prológusban egyik főszereplő sem szólal meg, egy pillanatig sem lehetett olyan érzésünk, hogy most a „második vonalat” halljuk. Abban persze, hogy a főszerepek alakítói olyan kiegyensúlyozott benyomást keltettek, szerepe van annak is, hogy mind a négy szerep gyökeresen különböző hangfajt, énekes karaktert kíván, ami sokkal többféle kombinációt – duettet, tercettet – tesz lehetővé, mint mondjuk két szoprán- és két basszusszerep. Elméletileg ugyan a két nőalak, a két vetélytárs egyaránt szopránszerep, ám míg Phébéének (Véronique Gens) a súlypontja a középregiszterben van, Télaïre-é (Judith van Wanroij) ennél jóval magasabban. A férfiszerepekben pedig ennél is jóval nagyobb a kontraszt: Pollux basszusszerepével (Tassis Christoyannis) szemben Castort – aki csak az utolsó két felvonásban szólal meg – haute-contre énekes (Reinoud Van Mechelen) alakítja.
Ám a kedvező vokális összbenyomás elsősorban mégiscsak az egyes énekesek – és körültekintő megválasztásuk – érdeme. S tegyük mindjárt hozzá, hogy mindegyikük jóval többet adott az előadáshoz a puszta hangi teljesítménynél. Tulajdonképpen mindegyikükről elmondhatjuk, hogy alakításukat magas fokú kontrolláltság, az előadás zenei-karakterbeli árnyaltsága és a szenvedélyek magas hőfoka jellemezte, valamelyest eltérő arányban. Talán a leginkább magával ragadó Reinoud Van Mechelen, a „hősszerelmes” volt közülük: miközben szinte vulkanikus erővel, helyenként már-már hisztérikusan fortyogtak benne a szenvedélyek, dallamvonalai nem szűntek meg karcsúak és hajlékonyak lenni, és varázslatosan szép pianókat is hallhattunk tőle. Az ellentétes karakterű ikertestvért, az önfeláldozó, nemeslelkű hőst alakító Christoyannis minden hangjából nyugalom és melegség, erő és férfiasság sugárzott – nagyszerűen egészítették ki egymást.
 Véronique Gens |
A két női szereplő viszonya az operában korántsem olyan harmonikus és szeretetteljes, mint az ikreké; közülük Phébé a dráma egyetlen igazán tragikus szereplője, akit csapás csapás után ér, s végül az életből is száműzetik. Alakját szívbemarkoló hitelességgel jelenítette meg Véronique Gens pszichológiailag gondosan megformált, erőteljes alakítása. A két nő, aki odaadóan szereti Castort, voltaképpen ugyanaz a személy – ezt az összefüggést fejezte ki az a feltűnő hangszínbeli, karakterbeli hasonlóság, amely Gens és a Télaïre szerepét éneklő Judith van Wanroij énekhangja között fennáll: mindkettő bársonyosan puha (noha, amikor kell, erőteljes) és sötét árnyalatú, csak némileg más fekvésben. Kettőseik éppen ezért hatottak igen izgalmasnak. S Wanroij is magabiztosan játszott az érzelmek húrjain. Szerepe ugyanakkor helyzeténél fogva líraibb a riválisáénál: ez is magyarázhatja azt, hogy az ő személyes kisugárzását egy árnyalattal halványabbnak éreztük a klasszis Véronique Gensénál.
A többes szerepeket vállaló többi énekes közül elsősorban két hölgyet: az Ikrek csillagkép (!), illetve Minerva megszemélyesítőjét, Olivia Dorayt, illetve a három szerepben is fellépő Hasnaa Bennanit kell kiemelnem; előbbi egy további hangi karakterrel, a könnyű, kristályosan tiszta szopránhanggal bővítette az opera hangi színképét; utóbbi pedig különlegesen világosan formált, hangszerszerűen precíz díszítményeivel és futamaival tűnt ki. Az egyetlen nem ideális választásnak az egyébként korrektül éneklő David Witczak bizonyult Jupiterként: Polluxszal közös jelenetében ugyanis Christoyannis „lemennydörögte” az ő karcsúbb (bassz)baritonját.
A remek énekes-teljesítmények azonban csupán a koronát tették fel a kitűnő zenekar és énekkar, illetve a csúcsformában levő Vashegyi György által létrehozott alapra. Az egész produkció sodrását, életteliségét a markáns tempókat és karaktereket diktáló, kifejező érzékenységgel vezénylő karmester határozta meg. Előadásuk szuggesztív erővel keltette életre azt a kimeríthetetlen gondolat- és képzeletgazdagságot, amellyel zenekarát Rameau ebben az operájában (is) kezelte. A négy fuvolát, három oboát és három fagottot tartalmazó zenekar sohasem hallott, csodálatos színekkel idézte meg a harc, a pokol és a mennyek világát. Különösen a négy fuvola szólalt meg földöntúli szépséggel, a három fagott pedig hátborzongató erővel. A pokoli és viharos jeleneteknek fontos szereplői voltak a kitűnő Varga Zoltán által megszólaltatott ütőhangszerek is. A végsőkig csiszolt, mégis erőteljes kórus pedig úgyszólván az opera ötödik főszereplőjévé tudott válni.
A kivetítőn megjelenő szövegfordítás időnként ügyetlennek, körülményesnek hatott; ezért bőségesen kárpótolt viszont Belinszky Anna gondos és élvezetes ismertetőszövege.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. március 2.