A két évtizeddel ezelőtt elgondolt, s nyolc évvel ezelőtt alapított Fesztivál Akadémia Budapest olyan nemzetközi méretű kamarazenekari fesztivál, amely a jövő muzsikusainak nevelését is céljának tekinti, mesterkurzusokat, versenyeket, előadásokat, koncerteket és kerekasztalbeszélgetéseket kínálva muzsikusoknak és műkedvelőknek. Ez év elején egy Sztravinszkij- és egy Vivaldi-művet magában foglaló esttel indultak útnak a felkért művészek, s mielőtt Pestre érkeztek, már Marosvásárhelyen, Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen láthatta őket a közönség. A turné április 17-én, Kaposvárott, a Csiky Gergely Színház színpadán folytatódik, majd Miskolc, Békéscsaba, Pécs és Szeged következik. A jelen előadássorozat fölfogható a július 14-23. közti központi rendezvény fölvezető programsorának, s mint a híradásokból tudható, a FAB művészei 2023 végéig, itthon és a határon túli magyarlakta nagyvárosokban, ingyenes mesterkurzusokat, pedagógus-továbbképzéseket és 30 pontos akkreditációs képzéseket szerveznek 8–23 éves diákok és tanáraik számára.
 Ifj. Vidnyánszky Attila és Bezerédi Zoltán |
De térjünk vissza a február végi, budapesti alkalomra, s először is A katona történetére! A Kelemen Barnabás által vezényelt héttagú muzsikuscsapat – Kokas Katalin (hegedű), Puporka Jenő (nagybőgő), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Horváth Bence (trombita), Káip Róbert (harsona), Joó Szabolcs (ütőhangszerek) – már a zenekari árokban, a sötét és üres színpad két oldalán egy-egy világosszürke szék, közepén meg egy dobozféle házikó. Devich Botond díszletének főtárgya ez a szekrényféle, nyitható és csukható, de el nem mozdítható szerkezet, melynek oldalfalait arasznyi szélességű, rugalmas, szürkésfehér szalagok adják. A réseken be lehet lesni, belülről ki lehet kukkantani, sőt, keresztül is lehet csusszanni rajtuk, ha úgy adódik. Balra, a színpad alján, a zenekar közelében, ünnepi feketében, hátul összefogott, hosszú, ezüst hajával ott ül Molnár Piroska, s mikor megszólal a zene, tágas mesélésbe kezd.
S íme, a tér bal felén előpattan a homályból a szabadságra induló Katona (ifj. Vidnyánszky Attila), aki a maga csukaszürke ruhájában (jelmeztervező Szakács Györgyi), most és mindörökké, minden háborúk legkisebb bakáit képviseli. (Ez a tompa szürke szín egyébként megidézi egy másik katona keserves történetét, ugyanannak a mákmezőnek az árnyalata ez, amiben Werner Herzog filmjének Woyzeckje, Klaus Kinski futott, 1979-ben.) Ez a katona most a vásári bábjátékok és a gyerekjátékok fabábjainak ritmusára mozog. Gyönyörűség nézni, milyen nagyszerűen talált rá a koreográfus Góbi Rita az ifjú színész mindentudó testének kifejezőeszközeire, s öröm érezni, ahogy minden hang célba találva, égető ingerületként fut a főhős izmain át. S amikor megjelenik vörös sáljában az Ördög, s hol ennek, hol annak a képében kísérti a katonát, akkor már azon csodálkozhatunk, milyen bámulatos biztonsággal tapad a ritmusra Bezerédi Zoltán. A történet utoljára színre lépő szereplőjét, a katona (második) feleségét, a Királylányt néma táncosként játssza a habos rózsaszínbe bújtatott Kelemen Hanna. Gyermeki tisztaságú páros jelenetükbe talán elfért volna még pár koreográfiai ötlet, de a lány babaszerűsége pont illik a „zsinóron rángatott” katonához.
 Ifj. Vidnyánszky Attila és Kelemen Hanna (Vezényel: Kelemen Barnabás) |
Ascher Tamás, a rendező nem először találkozik ezzel az 1918-ban született művel. Rendezésében, a BMC-nek köszönhetően, s akkor is Lackfi János fordításában, de Wilheim András vezényletével, jó húsz évvel ezelőtt készült el Ramuz és Sztravinszkij különös műfajú alkotásának első teljes hazai CD-felvétele. Kulka János volt benne a Mesélő, Szarvas József a Katona, Helyey László az Ördög, és – lemezről lévén szó – kivételesen megszólalt a mindig néma szereplő Királylány, Schell Judit hangján. Műfajilag még mindig „besorolhatatlannak” tartják ezt a négyfonatú remekművet, de Ascher Tamásnak most sem okoz gondot, hogy kézben tartsa a mesemondás, a színjáték, a tánc és a zene hol egymást váltó, hol egyszerre hullámzó fonalkötegeit. Ugyanezen vegyes dramaturgiával építkeztek nálunk már a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveiben a népszerű pódiumjátékok, s ma is sok országban közkedveltek a néphagyománnyal mindenütt szoros kapcsolatban álló storytelling theatre – mindig élőzenés! – formái.
A háború miatti elzártságnak és az elapadt honoráriumok miatti pénztelenségnek köszönhető, hogy Charles Ferdinand Ramuz, a francia nyelvű, svájci író és Igor Sztravinszkij együtt kezdték írni A katona története című, utaztathatónak remélt művüket. A zeneszerző rögvest egy kisebb csapattal előadható zenekari szvitet is létrehozott. (Balszerencséjükre a sikeres színházi bemutató másnapján kitört a spanyolnátha-járvány.) Sztravinszkij ekkor már ismerte a Grimm testvérekhez hasonlóan hatalmas munkát végző levéltáros, Alekszandr Afanaszjev által gyűjtött meséket, bizonyíték erre az 1915-16 során írt A róka című, alig negyedórás, operai burleszkje. Afanaszjev Orosz népmesék és Orosz legendák című könyvei az egész orosz művészetet megtermékenyítő népkönyvek voltak. A szökött katona benne olvasható történetét mindenki ismeri, s persze – mint a vándormesék legtöbbjének – ennek is van számos változata.
Talán többeknek feltűnik Ramuz szövegének a drámai pillanatokat elsimító, ellaposító formája. Mintha be lenne oltva a szerző a színpadi helyzetek előkészítése és kiélvezése ellen. Az egész legendácska – ebben a formájában – sokkal jobban hasonlít az euópai cigány mesék esetleges történéseket kedvelő, mint más népek meséinek akaratvezérelt, vagyis drámai cselekvéseket használó formájához. S közben a zene minden tételéből árad a feszültség! Előkerestem az orosz mesét, s úgy érzem, az ottani, ördöggel való egyezkedés sokkal sarkítottabb, lényegre törőbb, a benne lévő döntési helyzetek is pompásak, míg a Ramuz-féle szövegkönyv szinte mindent moralizálgatásba old föl. Szó se róla, egy vásári játék végén is sokszor megfogalmazzák a tanulságokat, de addig a cselekmény működik, a szándékok és az akarások elevenek, míg itt gyakran hiányosak vagy pontatlanok a megszólalók szövegei. Épp ezért méltányolható, hogy az időben és a világban való szörnyű eltévedés pillanatait – a szövegkönyv ellenére, s a zenére támaszkodva – igen nagy erővel tudta megmutatni a rendezés és a színészi játék.
 Bezerédi Zoltán (A képek forrása: Fesztivál Akadémia Budapest) |
Sztravinszkij e művével kapcsolatban gyakran idézik Adorno szavait, miszerint: „…csapásai alatt az Idő darabokra hull szét; olyan zene ez, mely a negatív örökkévalóság képe. Romokból épült, s benne a szubjektumból nem maradt egyéb, mint önmaga csonkjai, és annak kínja, hogy az egész mégsem akar véget érni.” Ascher rendezése, ifj. Vidnyánszky és Bezerédi játéka, Góbi Rita remek koreográfiája nagy közlőerővel rendelkezik. Általuk és a zene által éljük meg a katona téblábolását, tudatlanságból eredő rossz döntéseit és elkárhozását, s a hegedű elvesztése miatti bánatát. Torokszorító a zárókép, mikor az ördög győzelmi pózban tartja magasba a megszerzett nyírettyűt a tér jobb oldalán. A mese szerint ő nem tudott megtanulni hegedülni. De az aprócska, lakkfehér hangszer, amire nem vigyáztunk – nála van. S ott is lesz, ki tudja, meddig.
Az est második műsorszáma, Vivaldi Négy évszak című művének – egy korabeli gitárt és egy tűzpiros csembalót is fölvonultató, tíztagú zenekarral megszólaltatott – előadása volt. Az egész estet jellemző, zenére való ritmikus „rámesélés” módszere itt is hibátlanul működött, tudniillik a komponista magyarázó szövegeivel dúsítva hangzott el a híres négy tétel. A Kokas-Kelemen művészházaspár legnagyobb gyermeke, a modellként már ismertté lett, göndör fürtű Kelemen Hanna mondta rá Vivaldi kísérőszövegét az adott, „programzenei” ütemekre. 1725-ben, a kinyomtatás örömére, Václáv Morzin cseh grófnak ajánlotta Vivaldi e jóval előbb született műveket is, „minden bennük ábrázolt dolog pontos magyarázatával” látva el a zenei történéseket. (Bár a versek szerzősége vitatott, az érdeklődők a négytételes versenyműhöz írott olasz szonetteket és azok Baranyi Ferenc által fordított változatát is megtalálhatják a Magyarul Bábelben weboldalán, a műfordítók és műfordítások portálján.) A produkciót hallgatva jólesően kellett megállapítani, hogy Kelemen Hanna nem csupán látszani tud, de játszani is. Modellként bizonnyal mindig is segíteni fogja őt a divatszakmában kötelező tudás, a márvánnyá válás különös képessége, de több ő ennél. Kissé fedett, jellegzetes hangját nemcsak meg lehet szokni, de – dinamikus színpadi jelenlétével együtt – meg is lehet szeretni.
Míg a Vivaldi-mű bemutatása kedves, de vállalt formájánál fogva leheletnyit iskolás esemény volt, a Sztravinszkij-opusz előadása felejthetetlen teátrális pillanatokat is szerzett. S hogy vajon miért épp ezt a két művet illesztették a szerkesztők egymás mellé? Az est megálmodói felkészültek a kérdés megválaszolására. Azért, mert mind a két kislétszámú együttessel eljátszható műnek a hegedű a főszereplője. S ez, valljuk be, elfogadható érv.
Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. február 28.