Sehol máshol a világon nincs olyan fogadtatásban részük a nézőknek, mint Ariane Mnouchkine színházában. Már a metró végállomásán, ahol gyülekezünk a színház buszára várva, érezhető, hogy egy igazán különleges utazásra indulunk. Az ingajáratot teljesítő „navette” pár perc alatt teszi meg az utat a Cartoucherie, Párizs egykori lőszergyárának kapujáig, ahol három hangár méretű régi lőporraktárban játssza előadásait több, mint ötven éve a Théâtre du Soleil.
 Ariane Mnouchkine próba közben. Fotó: Lucile Cocito |
Minden előadásukra új ruhát ölt a színházi tér, ezúttal, a L’Île d’or (Arany sziget) alkalmából Japánba érkezik meg az, aki átlép a kapuján. A fehér lampionokkal világított nagy fogadótérben hosszú asztalok sorakoznak, a falakat Hokusai oroszlánjai díszítik, és a kiszolgálópultnál ott sürgölődnek a társulat japán ruhás tagjai. Leülünk és együtt eszünk, az elfogyasztott falatokkal együtt pedig a színház is szépen lassan bekúszik a testekbe és lelkekbe egyaránt. Felengednek a külvilágból hozott feszültségek, a zaklatottság elnyugszik és készen állunk befogadni az előadást. Ahogyan Ariane Mnouchkine mondja: a nézők levetik maszkjaikat, míg a színészek felöltik az övéiket.
És hogy mindez mennyire igaz, azt bárki láthatja maga is, aki a nézőtérre menet útjába ejti a lelátó alatti öltözőket. Nincs is néző, aki ne lépne oda, hacsak néhány másodpercre az egyszerű fehér takarófüggönyökhöz, amikre kukucskálókat vágtak különböző magasságokban, hogy gyerekek és felnőttek egyaránt láthassák, ahogyan sminkelnek, készülnek – és néha kiintegetnek – az előadás színészei.
 Jelenetek az előadásból |
Mert a Soleil társulata vallja, hogy minden este azzal a tudattal kell játszani, hogy ott ül a nézőtéren valaki, akinek lehet, hogy életében ez lesz az utolsó előadása, de olyan valaki is, akinek pedig az első. A Szent Színház számukra nem üres frázis, hanem létezésük alaptézise. A mobiltelefonok óta megszokott, kezdés előtti gépi figyelmeztetéseket itt maguk a színészek mondják el élőben – és még többet is. A szokásos kéréseken túl felhívják a figyelmünket az előtérben kihelyezett ládára, amelybe az ukrajnai színházak részére gyűjtenek adományokat, majd beszélnek az energiaválságról, a fűtés mérsékléséről és felajánlják, hogy mindazoknak, akik fáznak, szívesen osztanak takarókat.
Ezután útnak indulunk. A teret eltakaró függöny lehullik és egy ugyanolyan hangárt látunk, nagy, földig érő ablakaival és ajtóival, mint amilyen az lehet üresen, amelyikben éppen tartózkodunk.
 |
Tér a térben. A közepén fehér hajú nő fekszik egy kórházi ágyban. Mellette maszkos ápoló. Egy telefon csöng. A lánya az. A nő mesélni kezd, de mi azonnal értjük, hogy valójában félrebeszél. Azt mondja, hogy Japánban van, végre megérkezett és nagyon boldog. Mert Kanemu-Dzsima, az „arany álmok szigete” a szépség, a színház, a művészet otthona.
És ekkor életre kel a tér, mintha a kimondott szavak által mi is hirtelen a betegágyán fekvő nő fantáziájának sodrába kerülnénk. Minden siklik, gurul és még a legaprólékosabban felépített színpadképek is puha könnyedséggel kerülnek be a színpadra, mint cseresznyevirág szirmai a szélben. A Soleil társulatának japán emberekké átlényegült színészei olyan hangtalan suhanással közlekednek az egyes képek átállásai alatt, hogy már az maga is művészet.
Maszkjaik végtelen egyszerűségükben elbűvölőek: fejükre húzott testszínű harisnyákkal szorítják le az arcvonásaikat, hogy aztán rájuk sminkelve egészen új emberekké váljanak. Testtartásukon, mozdulataikon, egész létezésükön átszűrődik a sok munka, megfigyelés, amit a figurák felépítésébe tettek. Itt semmi sem esetleges, minden organikusan illeszkedik.
 |
Persze nem nehéz észrevenni a párhuzamot a COVID időszak emberi lelkekben véghez vitt rombolása és a színpadi történet között annak ellenére, hogy ennek az előadásnak a próbái már jóval a pandémia előtt megkezdődtek. Akkor még Ariane Mnouchkine-nak egyetlen gondolat lebegett a szeme előtt: visszatérni ahhoz a mindent meghatározó élményhez, amit tizenöt hónapon át tartó távol-keleti utazása során Japánban átélt – 1964-ben. Terveik szerint pedig éppen ott, Sado szigetén, a XIV. századi nagy nô-színházi mester, Zeami és számos más japán művész száműzetésének helyszínén kezdték volna meg a próbákat 2020 márciusában, ám az utazást elsodorták a világjárvány hullámai.
Bár a világra szakadó bezártság megakasztotta terveiket, mégsem csorbította bennük a gyökerekhez való visszatérés vágyát. Tanulmányozták a nô-, a kyogen-, a kabuki-színházi technikákat, és hónapokig improvizáltak anélkül, hogy pontosan meghatározták volna, merre tartanak, egy dolgot tudva csak: hogy a pandémiáról és a bezártságról nem akarnak előadást készíteni.
 Fotók: Michele Laurent. A képek forrása: Theatre du Soleil |
Csakhogy a pillanat művészete nehezen tűri a jelen kizárását. A kórházi ágyon fekvő nő szemünk elé kivetülő képzeletében óriási történet kel életre egy színházi fesztiválról, amit ingatlanspekulánsok igyekeznek minden erejükkel meghiúsítani, amikor kaszinókat terveznek építeni a kis halászkikötő helyére. Nagy időugrásokkal haladunk, és már érkeznek is a fesztiválon résztvevő társulatok. Csodálatos világszínházi Bábel ez, ami hűen képviseli a mnouchkine-i utópiát a színházról, ami a világ metaforája.
Héber, orosz, kínai, portugál, és arab nyelvű jelenetek váltják egymást, miközben legtöbbször egy elképzelt japán nyelven beszélnek, amit a francia nyelv szórendjének felcserélésével érnek el, és az egész olyan multikulturális szimfóniává olvad össze, hogy egy idő után úgy érezzük, a szöveg a mi nyelvünkön szól.
Olyan gyors ütemben követik egymást a különböző színházi csoportok „próbái”, mintha egy földgömböt pörgetnénk, ahol minden megtorpanás egy újabb aktualitásra nyit ablakot. Az izraeli-palesztin konfliktus értelmetlensége, az afgán menekültek viszontagságai, a Bolsanaro képviselte demagóg pusztítás, a Hong-Kong-i társadalom harca a demokráciáért, a wuhani orvos, Li Wengli elkeseredett küzdelme az igazság kimondásáért – mind arra nyitják rá a szemünket, hogy világunk elképesztő iramban rohan a vesztébe és mindannyiunk hitére szükség van ahhoz, hogy ezt megállítsuk.
A képzeletbeli darabban persze minden jóra fordul, az intrikusok meglakolnak, és a békesség hosszú lábú szimbólumai, a darumadarak is megérkeznek. Mert kell egy sziget, ahol őszinték az érzelmek, és a művészet szabad. Felcsendülnek a „We’ll meet again” örökzöld dallamai, és a társulat japán legyezőtánca tökéletes összhangban mozdul együtt a selyemtenger habjain. Mi pedig értjük Ariane Mnouchkine üzenetét a bennünket elválasztó óceánokról. Arról, hogy fogunk még találkozni a remény első sugaránál, a felkelő nap országában.