Revizor: Amikor megnéztem a Nothing personal című előadásotokat, azt mondtam, hogy itt a vége. Eszembe jut a ragyogó A tünetegyüttes is, amiben a függetlenek kálváriájáról beszéltek. Utólag okos az ember: ezek segélykiáltások voltak?
Szabó Réka: Nem nevezném őket annak, de tény, hogy ebben voltunk, és alanyi színház lévén sokszor nyúltunk saját élményanyaghoz. Az érzés, hogy nem tudunk kilábalni, hogy elfogyott az erő, hogy nem akarok tovább küzdeni bizonyos dolgokkal, évek óta meghatározó érzés. Inkább helyzetjelentések ezek egy állapotról, amiben nagyon mélyen benne voltunk.
 Szabó Réka. Fotó: Dányi Viktória |
R: A búcsúlevél, amiben bejelented a Tünet Együttes végét, nem hirtelen felindulásból született, hanem egy hosszú folyamat vége. Mik voltak az ide vezető fő állomások?
SzR: A tünetegyüttesben felrajzoljuk, hogyan evickél egy kis társulat a külső körülmények állandó változásában. A 2010-es kormányváltást követően megindult egy folyamat, amiben a kormány gyakorlatilag ellehetetleníti a függetlenek működését. Az én levelem kicsivel előzte csak meg azt, hogy nyilvánosságra került, hogy a függetlenek működési pályázatának keretösszegét 41%-kal csökkentik idén, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnak nem lesznek kiírásai, és hogy a többlettámogatások léte is bizonytalan. Pontosítanom kell: nem az a döntés született meg, hogy a Tünet feloszlik, hiszen bizonyos értelemben már megszűnt. Az a társulati lét, a folyamatos munka, a lehetőség, hogy olyan komplexitású színházat csináljak, amit én szeretek, már rég nem adott. Olyan pontra értünk, ahol fel kellett tenni a kérdést, hogy ennek az országnak kell-e az a fajta művészet, amit mi csinálunk. Ha nem, akkor a méltóságunk megőrzése érdekében erről le kell mondani.
R: A cinikusok most feltennék a kérdést, hogy akkor ez csak a pénzről szólt?
 Jelenet A tünetegyüttes című előadásból |
SzR: Azért is gyűlölöm az erről való árnyalatlan beszédet, mert látom a tanárok kétségbeesett küzdelmét, ahogy próbálják megértetni az emberekkel, hogy itt nem csak arról van szó, hogy mennyit keresnek. Kapitalizmusban élünk, ahol a pénz kizárólagos fokmérővé vált: az embert meghatározza, hogy mennyit keres. Én sem tudok nem frusztrált lenni, amikor látom, hogy a tizenkilenc éves műegyetemi diákom egy IT-cégnél mekkora fizetést kap. A pénzhiánynál azonban van egy lélekölőbb folyamat, a közeg rossz hangulata: szakmaiatlan, bizalmatlan, kiszámíthatatlan, demoralizáló, szétforgácsolódott. Ebben ott vannak a kultúrpolitikai döntések, a pályázati lehetőségek, és mindazok, akik ezekről döntenek. Hogy egy tizenöt forintos számlát épp akkora bürokratikus teher sújt, mint egy 75 milliósat – ez azok életét teszi tönkre, akik nemigen állítanak ki 75 milliós számlát. És miközben adminisztrálunk és fénymásolunk és aláírunk, mindenki megfeledkezik a minőségről, a tartalomról. Állandóan bizonygatnunk kell, hogy értéket hozunk létre, nem pedig lopunk, csalunk, hazudunk. Egyébként semmit nem kellene csinálni, csak eljönni a színházba és megnézni minket. Azok, akik létrehozzák és működtetik a támogatási rendszert, semmit sem tudnak rólunk. És eközben szétrohad a terület: nincsenek méltó fesztiváljaink, méltó díjaink, méltó kritikaírásunk. Bár fiatal a terület, de már vannak nagy öregjeink, akik a rendszerváltás előtt radikálisan mást gondoltak az előadó-művészetről, és ők sincsenek a helyükön kezelve.
R: Ezek szerint az elmúlt évtizedre lassú, folyamatos hanyatlástörténetként tekintesz.
SzR: Egyik politikai oldal se értette meg, mi ez a terület, csak volt olyan kormányzati ciklus, amikor több és kiszámíthatóbb forrás volt, és a szakmára bízták a keretek kialakítását, így a szakmaiság sokkal erősebben volt jelen: a sorsunkat azok alakították, akik értenek hozzá. Nem pedig azok, akik egy irodában ülve döntenek arról, hogy kinek adnak ötven milliót és kinek nem, majd ellenőrzik, hogy az illető elég hálás-e mindezért.
 Jelenet a Nothing Personal című előadásból |
R: Csak külső okok vezettek a bejelentésedhez?
SzR: Nehéz lelkiállapotban voltam az elmúlt években. A maximalista és küzdő személyiségem belecsavarodott a frusztrált közegbe, és önmagát kiégető üzemmódba kapcsolt. Ennek előzménye volt A létezés eufóriája utómunkája, ami elmondhatatlan erőfeszítést jelentett: a filmet megrendezni is elég feladat lett volna, de a film producere is voltam, és emellett működnie kellett a társulatnak is. Önmagában az megérne egy dokumentumfilmet, hogy hogyan készült el végül… A támogatási rendszerben nincs benne az, hogy Szabó Réka most négy évig filmet csinál. Meg se mertem próbálni, hogy mit szólna egy működési kuratórium ehhez, mert a rendszer nem érzékeny arra, hogy elengedjen és biztasson azzal, hogy most koncentráljak a filmre, és próbáljunk meg olyan helyzetet létrehozni, amiben a társulat sem esik szét. Nem volt egy nap pihenőm se: azt méricskéltem, hogyan tudok elutazni egy filmfesztiválra két próba között. Nyilván nehéz olyan szisztémát kialakítani, amiben ez érvényesülni tud, mégis nagyon megviselt ez a történet. Fontos leszögezni, hogy a tagokkal nem vesztünk össze, akár fogunk is még együtt dolgozni, egy nemzetközi projekt előkészítése most is zajlik. Mindenesetre azzal, hogy kimondtam végre, amit kellett, érzem, hogy jobban vagyok.
R: A Tünet Együttes mint forma szűnik meg: ez mit jelent pontosan?
SzR: A háttérstáb minimális szintre csökken, de a Jurányiban a termünket még nem adjuk fel, sem az alkotást és az alkotási vágyat. Igaz, volt egy pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy nem akarok már színházzal foglalkozni, de aztán letisztultak a dolgok, és van kedvem, motivációm hozzá. És azt érzem, hogy meg is fogom ehhez találni a társakat. Nem beszélünk róla, de a Covid még mindig érezteti a hatását: a külföldi turnék be tudták hozni az itthon kieső bevételt, de ezek is szünetelnek. Január óta nincs menedzserünk, ami egy hosszú, frusztráló küzdelem lezárása: hiába akar játszani az ember, kopogtat, jelentkezik, de nem jönnek össze a meghívások, ez is emészt. A búcsúlevéllel erre mind nemet mondtam: én mostantól nem akarok. Azt is mondhatnám: ha akartok valamit, gyertek hozzám, itt vagyok. Egy ideje nem látok tisztán a kényszerektől, és ez elvisz egy olyan működésmódba, ahol lehetetlen létezni. Ahhoz, hogy lélegezzek, kell nekem a tér, kell az üresség. Mostantól a Tünet minimális adminisztrációval és kommunikációval üzemel, míg az előadások mennek, lesz produkciós asszisztencia. A termünkbe szívesen fogadok fiatalokat, mentorálom őket, ha szeretnék, és szívesen tanítanék. A reggeli torna megmarad, nagyon jó csapat jött össze. Látok fantáziát a személyes közösségi eseményekben is, a spontán, improvizatív megmozdulásokban, akár szakmai, akár a szélesebb társadalmat célzó formában. Azt hiszem, hogy a csapatból mindenki megértette, miért született meg a döntés. És remélem, hogy mindenki elég bátor hozzá, hogy lássa, ez egy jobb út. Hogy csak így van esély.
R: Ez közös döntés volt a társulati tagokkal, vagy egyszer csak bejelentetted, hogy vége?
 Jelenet A létezés eufóriája című filmből |
SzR: Azt, hogy én nem vagyok jó állapotban, évek óta mindenki érzékeli. A Tünetben arról, hogy épp ki miben van, mi foglalkoztatja, nyíltan és folyamatosan beszélgetünk, ahogy arról is, mi a helyünk a világban, mégis, egy idő után képtelen voltam az egyre súlyosbodó állapotomról megnyílni. A Nothing Personal próbafolyamata volt az, amikor elkezdtem tudni beszélni Szász Daninak és Peer Krisztiánnak, ami fájdalmas, de felszabadító élménynek bizonyult. És jól érezted, volt ennek a bemutatónak egy búcsúelőadás íze, azon is gondolkodtunk, fogjuk-e, tudjuk-e ezt egynél többször játszani… Kereken egy éve volt a bemutató, de akkor még nem álltam készen az egész elengedésére. Hosszú és nehéz folyamat volt ez, már csak azért is, mert az identitásom része a Tünet, és mintha most ez a rész meghalna belőlem, miközben nyilván én – én maradok. A fájdalom ellenére most önazonosnak érzem magamat, nagy levegőket tudok venni: kimondtunk végre valamit, ami az igazság.
R: A Tünetben jól érzékelhető volt az új generáció feltűnése: Valcz Péter, Czakó Máté, mások is bekerültek a körbe. Olyan forgatókönyv nem volt, hogy átadod a vezetést?
SzR: Az ausztrál Chunky Move csapata az egyetlen általam ismert példa, ahol az alapító egyszer csak abbahagyta, és nyílt pályázat útján került más művészeti vezető a csapat élére. Gideon Obarzanek is eljutott addig, hogy a mókuskerék minden energiáját és figyelmét lekötötte az alkotás helyett, így most vendégként jár vissza koreografálni. Én ennek nem látom sok értelmét, ahogy annak sem, miért lenne jó átvenni ezt a dolgot, hiszen nem arról van szó, hogy van egy éves fix működési keret, amibe bele lehet ülni, ahol tudod, hogy hány és milyen bemutatót tudsz csinálni. Van egy érzékeny vízióm arról, hogy milyen szellemiség kötődik a Tünethez, és ezt nagyon nehéz volna elengedni, látni azt, hogy mostantól valami nagyon más ez a csapat. Szabó Veronikát és Kelemen Patrikot behívtuk a kísérleti évadba, és ebben volt olyan gondolat, hogy talán szerepet kapnak a Tünet alkotói között, de ők is szuverén alkotók, akiknek miért is lenne jó beolvadni a Tünetbe? Érthető, hogy érzékenyen védik a saját „alkotói monogramjukat”.
R: Elsők vagytok, akik felállnak, de biztos, hogy nem az utolsók. Mi adhat reményt a többi társulatnak?
SzR: Fogalmam sincs, mi a jó stratégia, de ha arra gondolok, számomra mi az elmúlt két év legfontosabb eseménye, az egyértelműen a Szirtes Attila-díj. Óriási ajándék, hogy Rozgonyi-Kulcsár Vikivel, Árvai Gyurival és Hudi Lacival közösen visszük ezt, és hogy mindenkinek megvan a maga szerepe ebben. A díjkiosztó pedig meghatározó élményem: ott ül tizenvalahány háttérember, és maguk olvassák fel azt, hogy mit írtak a kollégáikról. Ahogy valaki arról beszél, hogy Payer Feri a mestere, és elmondja, hogy mit tanult tőle és milyennek tartja – ennél feltöltőbb és tisztítóbb élmény nem kell. Ott döbbentem rá, hogy az, hogy mi, a szakmán belül milyen közeget teremtünk, hogyan fordulunk egymás felé, hogyan támogatjuk egymást, döntő fontosságú. Tudom, soha semmire nincs idő, de ha ezek a pillanatok nincsenek, akkor nincs, ami értelmet adjon annak, hogy mi most itt, ezen a területen együtt létezünk. Tanácsot nem akarok adni senkinek, egyszerűen csak azt érzem, hogy a bátorság az út.