Az operajátszásban a drámai, de még a spinto-tenornak sem természetes velejárója a magas C-hang. Nem veleszületett eszköz, de ettől függetlenül azért rendelkezésre áll, amolyan dramaturgiai varázspálca, mely egyszerre dönt az énekes és a szereplő sorsáról. A nézőnek ugyanis éreznie kell, hogy e hangmagasságnak tétje van, hogy a karakter és vele együtt a tenor is megmérettetett. Példának okáért, amikor a Turandot második felvonásának végén Kalaf herceg lényegében elnyeri a hercegnő szívét („Nem, csodaszép császárlány! Szerelmes vágyban égve akarlak!”), vagy amikor Rodolfo egyetlen szerelmes, reményteli hanggal lesz „gazdag” Mimi előtt.
 Lawrence Brownlee |
Pusztán azért e kitekintés, mert a C-hang mégiscsak egyfajta szimbólum az operajátszásban, és érdekes módon a fach másik végén tanyázó könnyűtorkú vagy leggero-tenorok – akiknek amúgy a megélhetése múlik a magas hangokon – számára is komoly kihívást jelent, ám egészen más okoknál fogva. Vegyük a kézenfekvő példát, az egyszerűség kedvéért magát Lawrence Brownlee-t. Az amerikai bel canto-tenor kétségtelenül birtokában van a mágikus hangnak, sőt, még az annál is csillogóbb magasságoknak. Éjjel, ha aludni megy, kiteszi az éjjeliszekrényére, így ha felébresztenék álmából, akkor is ott lenne biztos közelben, működésre készen. És félreértés ne essék, nem pusztán isteni adományról van szó, holmi lusta kiválasztottságról, hiszen a magas hangok biztos megszólaltatása a fizikai adottságokon túl komoly technikai képzettséget igényel. Brownlee-nek ez mind megvan, de a hatásos tolmácsolás mindeközben mégis megoldásra váró feladat látszatát is kelti.
Hogy a Müpa hangversenytermében mit is akart ő mindehhez hozzátenni, azt az első áriája alapján még nem volt könnyű eldönteni. Rossini Hamupipőkéjének részlete („Sì, ritrovarla io giuro”), ha jól számolom rögtön három magas C-t is felkínál, de Brownlee rutinja és sok esetben laza közömbössége arra engedett következtetni, hogy itt bizony nem lesz dráma vagy érzelmesség, csak biztonsági játék, profi bemutató, bármiféle kockázat és esendőség nélkül.
Mivel is ellensúlyozhatna még hősünk? Hangjának ereje nem átütő, miként a színezet is sok esetben kiáltásra emlékeztet, staccato énektechnikája pedig épp Ramiro áriájában kevéssé artikulált. Fáradtnak tűnik, de közben amerikai kedvesség árad belőle, na meg a végére összesen tizennyolc magas C-hang, ha Tonio áriájának ráadását is beleszámoljuk. Közben azt kívánom, adj felőlem csupán egy H-t, Lawrence, de abba rendüljön meg a lelkivilágom!
 Gyungmin Gwon |
Ha szárnyakat nem is, de színezetet, vagy egyfajta kontrasztot feltétlenül ad az estnek a szöuli Gyungmin Gwon, akiről ember meg nem mondaná ránézésre, hogy a karcsú, elegáns külsőből ilyen robusztus bariton hang tör elő. Nála meg pont a biztos magas hangok hiányoznak, főleg a Figarójában. Átéléssel énekel és hibáival együtt emberi marad, vagyis hát éppen ettől marad emberi. Lidia Fridman betegsége ellenére vállalta a fellépést, két áriáról így is lemondott, szóval tényleg dicséretére vált, hogy a lehetőségekhez képest tisztesen helyt állt.
Az ifjú német Nikolas Nägele magát egyfajta Rossini-karmesterként definiálja, de talán túl sokat akart a zenekartól, vagy – ami teljesen érthető – kevésnek bizonyult a próbafolyamat egy ilyen gálaműsorhoz. A Tell Vilmos-nyitány részlete – hiába kasszaszám – kidolgozottság tekintetében nehéz kezdésnek bizonyult, a maestro ráadásul a nagy ugrándozás közepette még a zsebkendőjét is elhagyta, félő volt, hogy elcsúszik rajta, az olaszos hév pedig mindeközben németes komikummá szelídült.
Összességében mintha nem is vokális programról lett volna szó, a négy zenekari közjáték nyomán a koncert darabokra hullott, bár tény, hogy A tolvaj szarka nyitányára a Pannon Filharmonikusok éppenséggel nagyon szépen összeálltak, mégiscsak érzi Nägele ezt a Rossini-lendületet! Aztán mutogat a közönségnek kedélyesen, van itt még ráadás, köszönjük szépen.
A programfüzeten ez áll: Lawrence Brownlee és vendégei. Hogy tenornak jobb, mint házigazdának, az biztos, és én azt is elhiszem neki, hogy nem élete napján láttuk fellépni. Rápihent saját estjére, aztán kissé álmosan ébredt, de legalább az éjjeliszekrénye mellett.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. február 19.