Választ ne várjon az olvasó – egy kétnapos konferencia csekélység ahhoz, hogy a külső szemlélő is megértse, hogy lehet egyrészt meglepően sok résztvevője, szemlélője egy drámapedagógusoknak szervezett találkozónak, másrészt mitől olyan kilátástalan a helyzet, mintha az országban három normális drámapedagógus élne, akik viszont öt éve feladták szakmájukat és hajóácsnak álltak.

Középen Gabnai Katalin

Gabnai Katalin – önironikusan Fényes vesszőparipáim felvonultatása című – előadása, vagy inkább helyzetjelentése az idén tizenhatodik alkalommal megrendezett Színház–Dráma–Nevelés nevezetű szakmai rendezvényen ugyanis igen szomorú képet vázolt fel. Gabnai önmagának adott negyedórájába nem is fért bele más, csak egy vázlatos probléma-felvonultatás: hogy baj van a drámapedagógus-képzéssel, mert semmi gyakorlatot nem ad; baj van az énektanítással, mert a gyerekek utálják az énekórát, a tanároknak viszont semmi eszközük nincs a helyzet javítására; baj van a drámatanítással, mert a minap jóváhagyott (s így még el nem indult) egyetemi MA és posztgraduális drámapedagógus-képzéseken kívül a drámapedagógusok már ingyen sem oktathatnak felsőoktatási intézményben, mert az alkalmazók nem hiszik el, hogy az ingyen tényleg ingyent jelentene. De baj van a szakmai lobbival is, mert a harcosabb, reform-párti pedagógusokat (Gabnait legalábbis) már be sem engedik a megbeszélésekre – és így tovább…

A módszertani hétvége résztvevői

Jelentősen optimistább – vagy csak életvidámabb – volt Cecily O’Neill, a folyamatdráma egyik (ha nem a) legnagyobb alakjának előadása, a program szerint a rendezvény keretén belüli, szakmabelieknek és érdeklődőknek tartott műhelymunkájáról, gyakorlatilag azonban inkább a drámapedagógiáról általában. Háromnapos kurzusának azon rövidke részében, melybe betekintést nyertem, a legkülönbözőbb korú résztvevők – a közös bennük nyilván a szakmához való valamiféle kötődés volt – adták elő „szabadfogásban” rövidke jeleneteiket két herceg viszálykodásáról; a talán hetedik és a még talán csak harmadik ikszében járó férfiak és nők együtt, egyenrangú felekként, lelkesen és örömmel, végig mosolyogva játszottak, folyvást megtapsolva egymást. Őszintének is tűnt ezek után a máskor talán kissé túl rózsaszínnek hatható állítás Cecily O’Neill szájából: hogy az ő szakmájánál semmi nem tudna több örömet adni.

Drámapedagógiai foglalkozás

Az ír származású, Amerikában, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában egyaránt dolgozó szakembernek a szinkrontolmácsolás ellenére is sodró lendületű, magával ragadó előadásában gyakorlatilag e fenti tézist próbálta bizonyítani megannyi történettel, pedagógusoknak szóló javaslattal. Történeteire alighanem mindenki mosolyogva emlékszik vissza – például O’Neill első színházi élményére, ami miatt végső soron a színházzal kezdett foglalkozni: egy bábelőadás – a Punch and Judy – főhőse, a gonosz Punch úr mindenkinek ellátta a baját, még egy csecsemőnek is. A kétéves Cecily önérzete ezt már nem bírta elviselni: e ponton megragadta anyukája kezét és kitrappolt a bábszínházból. Mikor azzal nyugtatták, hogy ez csak egy fából készült báb volt, még jobban felháborodott: „Ha még egy fadarab is így tud viselkedni, mire lehet képes az ember!” Aztán eltelt jó pár év, de O’Neill ars poeticája nem változott. No meg hogy csak a játéknak van értelme – első és egyetlen magyarul megtanult szava sem a „köszönöm”, az „igen” vagy „nem” volt, hanem a „spontaneitás” −, noha a tantermekben épp a játék és a spontaneitás hal először becstelen halált. Akkor viszont nem marad más, mint egy forgatókönyv lélektelen kivitelezése, érdekes felfedezések nélkül. Mint amikor a tudós úgy kutat, hogy előre tudja az összes eredményét.

Drámapedagógiai foglalkozás (Forrás: Marczibányi Téri MK)

O’Neill akkor került először kapcsolatba pályájának egyik legfontosabb elemével, mikor a gyerekek, akikkel dolgozott, nem értették a Macbeth egyik jelenetét: a megoldást az improvizáció jelentette. Gyerekek értették vele meg azt is, hogy a színház, melyben vér, szerelem és retorika lehet, állhat vérből és retorikából, vagy szerelemből és vérből – de szerelemből és retorikából vér nélkül nem. O’Neill egyik legérdekesebb tapasztalata ugyanis gyakorlatilag a drámapedagógia lényegére ébreszthette rá a hallgatóságot: hogy a gyerekek reakciói és akciói tisztán ösztönösek, s mint ilyenekből, könnyen lehet belőlük a színház egészére következtetni. Történt, hogy O’Neill hatéveseknek tartott foglalkozást, akik Drakulát akartak játszani. Ahogy a tanár a legelső jelenetben bekopogott a várkastély melletti fogadóvá képzelt tanterem ajtaján, a gyerekek azonnal felsikoltottak: ez Drakula! De hogy ne érjen ilyen hamar véget az előadás, O’Neill azt mondta, ő csak egy utazó, aki a testvérét keresi. A válasz: Drakula magával vitte! Ez a gyermeki tömörség még mindig nem felel meg épp a suspense-nek, a tanár tehát azt kérte, látogassanak el a kastélyba, és töltsék ott az éjszakát. Az egyik hatéves itt inkább kiszállt a játékból – aztán öt perccel később, mikor a többiek „álomba szenderültek”, ő zsebkendőt vett elő, és a vért kezdte törölgetni a többiek arcáról. Hiába: a népnek cirkusz, kenyér és vér kell.

Szájbarágás azonban nem: a gyerek azonnal megérzi, ha a tanár moralizálni akar egy előadandó történettel; ha majd a végén rá kell döbbenniük, hogy „irigynek, falánknak lenni rossz”, vagy hogy „nem szabad lopni”. A nevelés persze O’Neill szerint is megkerülhetetlen a drámapedagógiában, mégsem kész válaszokat kell adni – a kérdést kell kiprovokálni.