„[A]z idő egy olyan tudományág érintetlen területe maradt, mely azt ugyanakkor folyamatosan taxonómiai eszközként használta” – világított rá kissé talán sopánkodva a történettudomány egyik terjedelmes vakfoltjára Michel de Certeau francia filozófus, történész a nyolcvanas években. Azóta nemcsak a nyelvi, de a temporális fordulaton is túl vagyunk. A történészek ma már tudják, hogy „az idő nem egy semleges univerzális szubsztancia, amelynek üres belsejében kibontakozik a »történelemnek« nevezett valami, hanem (…) kulturális konstrukció, amelynek alakja, struktúrája és textúrája számos változattal rendelkezik”. Azzal is tisztában vannak – főként Reinhart Koselleck és François Hartog munkásságának köszönhetően –, hogy az idő észlelésének is története van, a percepciónak pedig olyan struktúrái, melyek a múltat, a jelent s a jövőt különbözőképpen kötik össze, attól függően, hogy egy közösség a múlt mely részeivel tud azonosulni, bensőséges kapcsolatot teremteni, s mely részei maradnak számára távoliak, idegenek. S annak is tudatában vannak, hogy időérzékelésünket nem kis mértékben befolyásolja a mindenkori hatalmi rendszerek kronopolitikája, vagyis azok az időről és történelemről alkotott képzetek, melyek egyrészt beépülnek az állami döntéshozatal folyamataiba, másrészt legitimálják az egyes uralkodóhatalmak tetteit. A hatalom – nem árt, ha tudjuk – „úgy görbíti meg az időt, ahogy a gravitáció a fényt”. A neves ausztrál történész, Christopher Clark új könyvében, az Idő és hatalomban ezt a különös gravitációs erőt vizsgálja.

Clark, aki olyan világsikerű – és történészkörökben nagy port kavart – könyvek szerzője, mint például a magyarul is olvasható Alvajárók, ezúttal arra volt kíváncsi, hogy egy jól behatárolható földrajzi területen (Brandenburg-Poroszország) a hatalom gyakorlóinak döntéseit hogyan formálta a historicitás, és e döntéseket aztán milyen temporális érvekkel igazolták.  Példáit három évszázad történetéből veszi: Frigyes Vilmos, II. Frigyes, Bismarck és a nemzetiszocialista rezsim viselt dolgain keresztül figyelhetjük meg, hogy a hatalom lencséin átszűrődő idő milyen alakokat ölt.

A négy esettanulmányt egy rövid elméleti bevezetés előzi meg, amely a történeti idő elemzéséhez nélkülözhetetlen historicitás és temporalitás egymással szorosan összefonódó, de nem szinonim fogalmait tisztázza. Előbbi „a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolhatóságát körülíró előfeltevéseket” takarja, utóbbi „az idő mozgásának az érzékelését jelenti”. E feltevések és percepciók részben a nyelvi térben, például retorikai fordulatokban vagy metaforákban, részben pedig a kulturális térben, például közösségi rituálékban vagy emlékezethelyekben artikulálódnak, és tükrözik vissza a hatalom viszonyulását az időhöz. A történész ezekből a nyomokból olvas. Nézzük röviden, mit és hogyan.

A 17. században, a harmincéves háborút követően a brandenburgi monarchia helyreállításának és átalakításának herkulesi munkája a Nagy Választóra, Frigyes Vilmosra hárult. Vilmos kiállta a történelem próbáját. Alig kevesebb mint félévszázados uralkodása alatt sikerült vegyes összetételű királyságát független, regionális hatalommá emelnie, ütőképes, állandó szárazföldi és tengeri haderőt fölállítania, és a monarchia területét gyarapítania, Európa határain belül és kívül is.

Mindennek persze igen magas ára volt, amit az uralkodó a rendekkel akart megfizettetni, akik erre azonban nem voltak hajlandók. Clark a korabeli dokumentumokból azt próbálta megtudni, hogy a választófejedelem és a rendek vitájában a két fél milyen temporális érvekkel próbálta meggyőzni a másikat. A rendek a múltra hivatkoztak, s az ott gyökerező örökletes jogaikra, Frigyes viszont a jelenre, s az ott fennálló háborús szükséghelyzetre. Később pedig már a jövőre. Hiába vonultak ugyanis el a háborús fellegek Brandenburg egéről, a szükségszerűség (necessitas) fogalma nem tűnt el a király retorikai eszköztárából, sőt, mintegy idősíkot váltva úgyszólván radikalizálódott: immáron „[e]gyre kevésbé utalt valamilyen jól látható és jelen lévő veszélyre, helyette mindinkább egy állandóan jövőt fürkésző attitűd kifejezőjévé, egy a jövőbeni bizonytalanságokra összpontosító biztonsági apparátus összefoglalójává vált.” Frigyes Vilmos tehát, ellentétben a monarchia múltba révedő rendjeivel, a jövő felé orientálódott. Folyton-folyvást a küszöbön álló veszélyt (bevorstehende Gefahr) kémlelte, „legfőbb gondja az volt, hogy kiszabadítsa az államot a hagyományok szövevényéből a különböző lehetséges jövők közötti szabad választás érdekében”.  Azt, hogy vajon e jövőorientált historicitást kizárólag a király pragmatizmusa ösztönözte-e vagy esetleg valamilyen történelemfilozófiai reflexió is, nem lehet tudni, tekintve, hogy Vilmos nem hagyott hátra erre vonatkozó eszmefuttatásokat. Mindenesetre Clark úgy véli, Vilmos gondolkodását nagyban befolyásolták a virágzó Hollandiában szerzett ifjúkori tapasztalatai és az új időhorizontot nyitó kálvinista tanok.

II. Frigyes historicitását s annak gyökereit már könnyebb feltérképezni, hiszen a roi philosophe nem volt híján a történeti reflexiónak. Jelentős, a korszellemhez illően filozofáló történeti művek (olykor pozőr) szerzőjeként számos alkalommal fejtette ki nézeteit a történelemről. E nézetek látszólag harmonizálnak a felvilágosodás a történelmet haladásként felfogó szemléletével, de ha mélyebbre ásunk – ahogy azt Clark tette, nem csupán Frigyes történeti munkáiban, de egyebek mellett festménygyűjteményében is kutakodva –, akkor feltűnhetik, hogy mindez csak máz. Kortörténetében, az Histoire de mon temps-ban ugyanis arra a következtetésre jut, hogy a történelemben valójában „ugyanazok a jelenetek ismétlődnek – csak a cselekvők nevét kell megváltoztatnunk”. Frigyes ciklikus történelemszemlélete valamiféle időtlenséggel párosult, erre utal rajongása Antoine Watteau a pillanatot az örökkévalósággal összemosó, történelem felett lebegő festményei iránt, vagy múlhatatlan vonzalma az antik bukolikához és hősökhöz – akikben önmagát látta viszont. Clark meggyőzően érvel amellett, hogy Frigyes a kleosz révén maga is a történelem fölé akart emelkedni. E vágya részben patologikus hiúságából, a szadista apa okozta traumatikus gyermekkorából fakadhatott, de szerepet játszhatott benne homoszexualitása is. Ha ez igaz, akkor Augustinus alighanem jó nyomon járt, mikor azt állította, hogy az idő valójában nem más, mint a lélek egyfajta kiterjedése (distensio). Akárhogy is, privát hajlamai – véli Clark – „tökéletesen összesimultak az államról és saját hatalmáról alkotott történelem feletti vízióval (…), amelyben a hagyományos agrárius elitek hatalmának a megnyirbálása helyett a cél a »konzerválás«” volt.

Bismarck már csak részben gondolhatott konzerválásra. Neki már a monarchia (elvben) időtlen állandósága s a politika korábban soha nem tapasztalt változékonysága között kellett lavíroznia; historicitása e feszültségben fogant. Hamar felismerte, hogy a 48-as forradalmak viharos társadalmi változásai közepette rugalmas, mondhatni próteuszi politikára van szükség. Az államférfinak, akár a sakkjátékosnak, a kairoszt kell árgus szemekkel figyelnie, és a megfelelő pillanatban bátran lépnie. Bismarck írásaiban se szeri se száma a különböző utalásoknak a döntő pillanatra, melyek nem csupán retorikai fordulatok – hívja fel a figyelmünket Clark –, hanem Bismarck „politikafelfogásának magjához” vezetnek el. A döntéshozó autoritása azonban valami mozdíthatatlan állandóból, a korona hatalmából táplálkozott. Bismarck szemében a monarchia, az állam örök struktúrái akadályozták meg, hogy „a történelem változékonysága puszta kavargássá silányuljon”, illetve ezek garantálták a „politikai egység identitását és folyamatosságát”. 1918-ban ez a folyamatosság szakadt meg, ez a mozdíthatatlan, örök építmény omlott össze, maga alá temetve a német történeti tudatot – ami aztán katasztrofális következményekkel járt.

Hegel óta az állam és a történelem fogalma oly szorosan összefonódott a németek tudatában, hogy a világháború elvesztése nem csupán a monarchia, de – sokak számára – a történelem végét is jelentette. Lucian Hölschler német történész szerint „a vereség olyan egzisztenciális vihar volt, amely az idő tapasztalatát a feje tetejére állította, és aláásta a hitet a történelem fogalmának alapjaiban”.  Nem csoda – folytatja Clark Mircea Eliade nyomdokain haladva tovább –, hogy „az emberek »fellázadtak a történelem rémálma« ellen, és »a profán idő keretein kívül« kerestek menedéket”. Sajnálatos módon e menedéket a nemzetiszocialisták kínálták.

Hitler és hívei ki akartak vonulni az eseményeket egymásra értelmetlenül sorjázó, kiszámíthatatlanul (előre)haladó történelemből. Az örökkévalót keresték, amit a faj és vér eszméje jelentett számukra, a történelemből kivezető utat pedig a biológiai tér korlátlan kitágítása, a Lebensraum meghódítása. A Führer számára a történelmi haladás gondolata egyet jelentett a zsidóval. Ettől is, attól is meg akart szabadulni. Az utolsó tanulmányban Clark hol a nemzetiszocialista múzeumok kiállításait, hol a Mein Kampf hagymázas passzusait, hol a rezsim entellektüeljeinek zavaros gondolatfutamait és megalomán urbanista terveit elemzi. Így mutatja be, hogyan tolták vissza a nácik a közelmúlt eseményeit, a weimari köztársaságot a távoli múltba, s hogyan emelték be helyette a régmúltat, a germán őstörténetet vagy Rómát a jelenbe, összekötve azt a profetikus jövővel, amelyben „a Volk kiárad az európai síkságra (…), s a németeket a történelem végéből átvezeti a Harmadik Birodalom sima, etnografikus, millenáris idejébe”. A náci rendszer „megváltó antiszemitizmusa”, a faji önmegvalósítás apokaliptikus terve, a közeli múlton és jövőn átívelő millenáris időkeretbe lett ágyazva. A nemzetiszocialista millenniumról eszembe jut Sebald hátizsákos hősének, Austerlitznek az apja, Maximilian, akinek akkor vált világossá a nácik pusztítás és hódítás utáni csillapíthatatlan vágya, mikor a Reichskanzler majd’ minden beszédében felharsant a szó: ezer.

S hogy mi dolgunk nekünk a német politika egykori történelemvízióival, historicitásával? Erre a kérdésre mindjárt a kötet elején őszinte választ kapunk. Clark, aki könyvét a Brexit és Trump diadalának árnyékában írta, nem kerget hiú ábrándokat. Tisztában van vele, hogy annak a tudományos vizsgálata, hogy Brandenburg-Poroszország egykori vezetői miként temporalizálták saját politikai működésüket, nem csillapítja majd „a jelen politikusainak az ilyen típusú manipulációk iránti kedvét, de legalább abban segíthet nekünk, hogy élesebb szemmel kövessük nyomon tevékenységüket”. S ezért valóban érdemes olvasásra szánni az időt.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt olvasható.