A történet a címmel azonos nevű volt lemezboltos elnincstelenedéséről és ezzel párhuzamos „felszabadulásáról” szól, majd végleges kiábrándultságban végződik. Hogyan ábrándul ki Subutex, és hogyan rímel a letargiája korunk piacpárti mantrájára, mely szerint az ideológiák kora lejárt?

Vernon kálváriáját a 2010-es évek francia társadalma keretezi. Bár a cselekmény, a karakterek és azok frusztrációi szorosan kapcsolódnak a francia viszonyokhoz, annak is a párizsi miliőjéhez, a feltáruló feszültségek java sokat mondhat bármely modern társadalomban élő embernek. Miben állnak ezek a viszonyok? Felgyorsult technológiai fejlődés, különösen a telekommunikáció terén, megspékelve a kezelhetetlen információmennyiséggel, elmagányosodással, burjánzó bürokráciával és kérlelhetetlen munkaerőpiaccal. Nem csoda tehát, ha Vernon lemezboltja az internet megjelenése után nem sokkal csődbe megy, és megindul a negyvenes éveiben járó főhős lassú lecsúszása. A szégyenérzet megakadályozza abban is, hogy régi ismerőseitől szállást kérve felvilágosítsa őket kilakoltatásáról, így csak ideiglenesen marad náluk, majd végleg utcára kerül. Virginie Despentes regénye, a Vernon Subutex egészen eddig félelmetesen realisztikus.

A további felsorakoztatott karakterek szintén leképezik – gyakran a hitelesség rovására menő egyoldalúsággal – az említett viszonyokat. Piaci fundamentalista bróker, aki büszkén kiröhögi a modern kapitalizmus kárvallottjait. Ötlettelen, ám annál tehetősebb filmproducer. Nárcisztikus, manipulatív manager. Toxikomán popsztár. Megbukott forgatókönyvíró, aki frusztrációit menekültekre, bevándorlókra és baloldali honfitársaira zúdítja. Idegbeteg munkás, aki olyannyira sértve érzi a méltóságát, hogy más eszköze nem lévén, csak az agresszióban képes kiélni magát. A kiégés szélén álló, algír származású egyetemi tanár, aki értetlenül és kétségbeesetten áll lánya vallási fanatizmusa előtt. Szélsőjobbos, rasszista fiatalok. Radikális baloldali hajléktalan nő. Lottónyertes alkoholista. Leszbikus bértroll, aki mellesleg hajdani magánnyomozó. És ott vannak még az elmagányosodott, unalomban sínylődő középosztálybeliek, egyedülálló anyák, kiugrott pornószínésznők, homoszexuálisok, transzneműek. Despentes tehát a horizontális és vertikális egyenlőtlenségek szinte minden fokozatában alkotott karaktereket, amik feloszthatók két csoportra. A fájdalmasan egyszerű felállásban a rosszindulatú tőkés (a producer) és cinkosa (a menedzser) áll szemben Vernonnal és a körülötte szerveződő, a társadalom margójára szorultakból álló közösséggel.

A konfliktus és a nyomában kibontakozó cselekmény tétje azonban nem a proletárforradalom. Vernon ugyanis antihős abban ez értelemben, hogy már-már komikusan passzív. Nem gondolkodik, nem nyilatkozik meg érdemben, nem cselekszik. Hajléktalanságába pár hét alatt olyannyira beletörődik, hogy barátai unszolása ellenére sem fogadja el, hogy elszállásolják. Egyetlen cselekvési módja,hogy zenét kever, amikor néhány tucat idegennel és barátaival összegyűlnek illegális bulikon. A főhős körül szerveződő csoportot a zene és az elvonulás tartja össze, amely kiszabadítja őket egy-egy napra a mindennapos taposómalomból, mintegy újjáélesztve a hatvanas évek hippimozgalmának hagyományait, leszámítva az aktuális politikai rezsimmel szembeni tiltakozást. Vernonék összejövetelei még ezoterikus színezetet is kapnak, különösen a harmadik kötetben, ahol már tudatmódosító hanghullámok juttatják euforikus állapotba a résztvevőket, akik akaratuk és meggyőződésük ellenére képtelenek abbahagyni a táncot. A regény ezen pontjain Despentes gondolatellenes kegyelemdöfést ad saját szövegének. Olykor némely karakter is megfogalmazza a vállalt ostobaság „szépségét”. Mindez talán nem építené le a regényt, ha Despentes nem törekedne a történet elején valós problémák és valós feszültségek társadalmilag körültekintő, nagyon is realisztikus felvázolására. Ha ugyanis az elnincstelenedést és a kiszolgáltatottságot akkora precizitással ábrázolja, mint az első kötetben, akkor nem túl ízléses ezt ezoterikus, vagy egyenesen gondolatellenes maszlaggal feloldani és a szabadság megéléseként, valamint szubkultúraként beállítani a közel sem önkéntes hajléktalanságot.

A másik érdekcsoport motivációi nem kevésbé pitiánerek. Vernon birtokában van régi barátja, egy elhunyt popsztár öninterjúja, amely terhelő vallomást tartalmaz egy producerre nézve, aki bűnrészes lehetett egy gyilkosságban. A producer megszállottan keresi a felvételt, a Vernon csoportjába tartozó magánnyomozó azonban félrevezeti, miközben a gyilkosság áldozatának hozzátartozója bosszút áll rajta. Ettől kezdve őt is a bosszú hajtja, és el is éri célját. A bökkenő ebben a cselekményszálban szintén az, hogy a karakterek lényegi érdekellentéteit felönti szódával. A konfliktus helyét átveszi egyfajta olcsó fordulatokkal telített bűnügyi regény. Itt nem az ezotéria fojtja le az érdemi konfliktust, hanem a krimi.  Egyedül Max, a menedzser motivációja mutat rá valamelyest arra az ellentétre, amely Vernonék önfeledt, öncélú tevékenysége, illetve a tőkésített, rendszabályozott rendezvényszervezés között áll. Max Vernonék összejöveteleiből szeretne hasznot húzni, ezért szövetkezik a producerrel. Az anyagi haszon nem marad el: a regény végén a producer nagysikerű sorozatot készíttet Vernonék történetéről. És valóban, 2019-ben megjelent a Despentes regényét megfilmesítő sorozat első évada.

A regény tematikájához képest elbagatellizált cselekmény annál is zavaróbb, mert a karakterek – Vernont leszámítva – nagyon is gondolkodó lények, akiknek a maguk módján véleménye van az őket körülvevő társadalomról és a világról. Gyakran leegyszerűsített, demagóg, érzelmi alapú vélemények, de mégiscsak állítások. Azonban hiába szerveződnek csoportba, hiába köti össze őket Vernon és az összejövetelek szeretete, a regényben belső monológok dominálnak, a párbeszédek pedig egészen ritkák. Ha olykor helyet is kap egy-egy rövid dialógus a cselekvésről, a szabadságról vagy a rendszerellenességről, többnyire semmi következményük nincs. A Vernon Subutex alakjai önmagukban dédelgetik ideológiai agyrémeiket és önsajnálatukat. Despentes ennyiben következetes marad, és ez az eljárás nem mentes a realizmustól, tekintettel korunk leépülő vitakultúrájára és „véleménybuborékjaira”.  A szerző e tekintetben szintén hű képet ad napjaink viszonyairól. Az olvasó gyors egymásutánban záródik be többek közt a piaci fundamentalista bróker, a szélsőbalos munkás vagy a transznemű ex-pornós fejébe, ami valóban összetett benyomást képes adni a közéleti-közérzeti állapotokról. A teljességgel különböző nézőpontok már csak azért is érdekesek, mert gyakran valós eseményeket dolgoznak föl, többek közt a 2015-ös párizsi terrortámadásokat vagy tüntetéseket.

Ebben az értelemben a Vernon Subutex különösen átfogó képet is nyújthat a francia társadalmi viszonyokról, ha a befogadó veszi a fáradságot valamiféle koherencia önálló megteremtésére. Mindemellett ablakot is nyithat bármely olvasónak a maga véleményközösségéből, felmutatva ellenkező véleményeket, vagy akár a tömény ostobaságot, amely akarva-akaratlanul a mindennapok része. Az antiintellektualizmus szószólói helyet is kapnak a regényben: „Mintha állandóan lázadt volna az okoskodás ellen. Mert Charles szerint az intelligencia a gazdagok trükkje volt. Undorító szemfényvesztés. Ami csak arra jó, hogy elfedje az ocsmány bűzüket.”

Mindezek ellenére – vagy épp emiatt –  a regény rendelkezik egyfajta rousseau-ista filozófiai háttérrel. Rousseau tételesen is megjelenik az egyik belső monológban: „Ezután együtt [gimnáziumi osztály és irodalomtanáruk] belefogtak Rousseau-ba, a csőcselék szószólójába is, és minden évben sikerült meggyőznie néhány tanítványát, hogy van keresnivalójuk a könyvtárban.”  Tekintettel a karakterek többségére és a beszédmódra, valóban érződik egyfajta a szándék a „csőcselék” megszólaltatására. Bizonyos értelemben a Vernon Subutex az egyszerűség dicséretét zengi, és hallgatólagosan átjárja a szöveget az a rousseau-i – és keresztényi – felismerés, hogy az egyénnek műveltségtől és érdemektől független önértéke van, és ebben mindenki egyenlő. Sajnos ennek a gondolatkörnek a korlátai is erősen megmutatkoznak Despentes regényében. Minden egyes rendszerkritikusnak szánt futam valójában az elit kritikájára korlátozódik, és nem szól a kapitalizmus rendszerszintű problémáiról. Részben ezért is fordulnak a Vernon Subutex gondolatmenetei oly gyakran demagógiába.

A regény stiláris eljárásai – rájátszva a regény struktúrájára – szintén azt a benyomást keltik, hogy a befogadó közelről követi nyomon a történetet. Despentes ugyanis a beszélt nyelv regisztereit igyekszik átemelni az írásba, mind a mondattan, mind a szókincs tekintetében. Más szóval a regény a lehető leghétköznapibb nyelven, esetenként szándékosan pongyola megfogalmazással íródott, lekövetve a legkülönbözőbb szociolektusokat. Ezzel az eljárással a szöveg következetesen mellőzi az esztétizáló irodalmi nyelvet, ami a tematika és a karakterek tükrében indokolt is. Az egyik alkoholista nyugdíjas belső monológja például kimondottan reflektál a költészetre.

A regény stílusa korántsem könnyíti meg a fordítást, ezért Tótfalusi Ágnes munkájában fellelhetők pontatlanságok, amelyek esetenként bizarr hatást keltenek, de a megértést nem gátolják. Példának okáért a „basta” szó fordítatlanul megmaradt a magyar változatban annak ellenére, hogy nem lett volna ördögtől való visszaadni a jelentését azzal az egyszerű szóval, hogy „ennyi”, vagy azzal a fordulattal, hogy „azt’ kész”. Mindkét megoldás illeszkedik a regény stílusvilágába. Emellett a francia „passer entre les gouttes” fordulat közel szó szerinti fordítása („kitér az esőcseppek elől”) szintén nehézkesen adja át a voltaképpeni jelentést, amely a „megúszni” igével adható vissza leginkább. Bár hasonló hibák máshol is felbukkannak a magyar változatban, Tótfalusi Ágnest már csak a munka nagysága és nehézsége miatt is elismerés illeti.

Összességében a Vernon Subutex érdekes, néhol tanulságos regény, és olykor betekintést nyújt a társadalom azon rétegeibe, amelyekkel nem mindenki találkozik. Emellett bizonyos problémákat, különösen a társadalmi kohézió hiányosságait vagy a véleménykultúra korlátait hatékonyan érzékelteti. Ugyanakkor zavarbaejtő szakadék tátong – különösen a második és harmadik kötetben – a tematika súlyossága és a cselekmény frivolitása között, holott ezt a feszültséget nem indokolja sem az első kötet szövegvilága, sem egyéb elem a regényben. A karakterek által felvetett problémák és frusztrációk egyszerűen ledobják magukról az önfeledt táncmulatságokat és az olcsóbb krimiszerű fordulatokat. Mark Fisher szavaival élve ezek az összejövetelek inkább a depresszív hedonizmus, mint a felszabadulás jegyében telnek. Gondolatellenesek és rezignáltak, mert ahogyan a halott popsztár is megfogalmazza öninterjújában: „A kilencvenes évek végére le lett rendezve: meghaladtunk mindent. Azt a stádiumot, amikor hülye kérdéseket tesz fel magának az ember. Hülye kérdéseket alapelvekről, érzelmekről, egymás megsegítéséről…” Hasonló letargia ez, mint az utcára került Vernoné, aki már nem gondol semmire. És ha a rendszer alapja a „hülye kérdések” mellőzése, akkor nem túl hatékony megoldás antiintellektualizmushoz folyamodni. Ha a szabadság ma azt jelenti, hogy az ember megszabadul minden gondolatától, miközben egy krízis kellős közepén van, akkor rendkívül szabadok vagyunk. Sajnos.

A könyv adatlapja itt található.