Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÖNKÉNY SZIMFÓNIÁJA

Tár
2023. febr. 15.
A Tár pontosan olyan komplex élmény, mint a benne központi szerepet betöltő szimfónia partitúrája: a hangjegyek helyét a dialógusok, a szekciók helyét a karakterek veszik át, melyeket a hierarchia pódiumán vezénylő karmester kénye-kedve szerint pakolgat – egészen addig, amíg már nincs előtte semmi, amiből játszhatna. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

Sidney Lumet Making Movies című könyvében a rendező legfontosabb felelősségének a „Print” szó elhangzását nevezi: ez az a pillanat, amikor az adott, megfelelőnek vélt felvételt elküldik előhívásra, hogy másnap újra meg tudják nézni. Persze ez az eljárás a digitalizálódással elavult, ám akkoriban hatalmas jelentőséget töltött be: a költségvetés miatt egy-egy felvételből csak párat lehetett a laborba küldeni, így a rendező a bűvös szó kimondásával ítéletet hozott az adott egység felett. Hogy a döntést mi határozza meg, arra maga Lumet sem találja az egzakt választ: intuícióként, egyfajta belső, szavakkal kifejezhetetlen érzésként írja le, melyben persze egyesülnek a filmhez köthető tudásterületek, azonban nem ezeket emeli ki elsődlegesen.

tar1
Jelenetek a filmből

Valami nagyon hasonlóról beszél Lydia Tár (Cate Blanchett) amikor a karmesteri szerepről kérdezik. Hivatását az idő uralásában határozza meg: ő az, aki elindítja és megállítja a művet, formálja annak tempóját és dinamikáját, de legfőképp az adott partitúrát (mint szöveget) interpretálja. A karmester konstruálja a mű megszületésének módját és így legfontosabb aspektusként annak idejét: tudja, hogy mikor, minek kell történnie ahhoz, hogy a hallgató és az irányított zenekar egyszerre érkezzen meg a közös utazás végpontjához. Ha valaki a munkájában ekkora felelősséget birtokol, az óhatatlanul meghatározza életének egyéb területeit: a hatalomgyakorlás sajátos mintái nem csak a próbateremre, hanem a magánéletre, illetve egyéb bürokratikus kérdésekre (kit és miért ültetünk az adott pozícióba) is kiterjedhet.

Ebbe a spirálba kerül Lydia (eredeti neve Linda, ám a Lydia erősebben hangzik), akit kezdetben erős jellemű, elhivatott, szakmailag feddhetetlen karakterként ismerünk meg: pályája csúcsán, egyik első nőként a Berlini Filharmonikus Zenekart vezeti, önéletrajzi könyv kiadása előtt áll, otthon Sharon (Nina Hoss) és kislányuk, Petra (Mila Bogojevic) várja. Az idillt egy tragédia borítja fel, mely a bukástörténet központi katalizátoraként alapjaiban rengeti meg az addig hatalmas megbecsültségnek örvendő, végletekig maximalista nő mindennapjait.

tar2
Cate Blanchett

Todd Field egy kifejezetten Cate Blanchett köré írt, korábbi munkáiban is erősen tematizált témaköröket tárgyaló történettel tért vissza több mint tizenöt év kihagyás (Apró titkok) után. A kiüresedett házasságból kiutat kereső Sarah és Brad kálváriájához hasonlóan a Tár egyenes vonalvezetésű, klasszikus értelemben vett, a Whiplash testvérfilmjeként is felfogható morális dráma, melyben a protagonista az élet számos aspektusában (párként, szeretőként, karmesterként, vezetőként, mentorként stb.) elbukik, végérvényesen pedig emberként – mint erkölccsel, érzelmi intelligenciával rendelkező lény – zuhan a legnagyobbat. A narratíva először felállítja a színpadot (New York Times-interjú), megrajzolja az exhibicionista karmester körvonalait és a hozzá tartozó, intellektusában megnyerő nyilvános ént, fellépteti a pódiumra, majd az előadás közben fokozatosan szedi ki az azt tartó szögeket, hogy végül a magaslattól megfosztott, számító, elnyomó rendszert egyszerre fenntartó és kiszolgáló vezető vezényeljen, csak immár a sötétben, a megszokott közönség és zenekar nélkül.

A Tár bizonyos szempontból úgy működik, mint egy krimi: apró jeleket hagy (legyen az tárgy vagy képernyőkép), pár másodperces flashforwardokkal töri meg (sőt azzal is kezdi) a narratívát, melyek a későbbi kontextusban nyernek értelmet, miközben persze építgeti a központi tematikát – azt a manipulatív, érdekek által vezérelt, már-már személytelen működésmódot, mely szinte bármely hatalmi struktúra magasabb szintjén fellelhető. Lydia számára minden interakció egyfajta tranzakció, melyet úgy rendez be, hogy abból a végén ő jöjjön ki jobban. Ha Ninával megromlik a viszony, akkor a közös lányuk iránt tanúsított törődéssel „fizet”, ha valaki pozíciót, nagyobb szerepet szeretne magának, akkor a másik oldalon valamit be kell szolgáltatnia – legyen az testi öröm, pénz, vagy más területen szerzett előny. Talán két, valóban őszinte kapcsolat van az életében: lánya, Petra (bár később az is elhalványul), illetve a zene, amiben képes feloldani és eltörölni önmagát – még akkor is, ha sokszor a szakmáját is alárendeli egyéb célok elérésének. Ezeken túl minden csak színház, ahol szemrebbenés nélkül el kell játszani az odaillő szerepet a kitaposott pozíció és tekintély megtartásáért.

tar3
A képek forrása: MAFAB

Azon túl, hogy a különböző rétegek mindegyikének – akárcsak egy zenei mű tételeinek – saját íve, dinamikája van – legyen szó a magánélethez vagy a munkához tartozó szálakról, Field számos szekvenciában feszeget kurrens kérdéseket, melyekre nem ad egyértelmű válaszokat. Többször előkerül a mű-alkotó viszonyának dilemmája; vagyis az, lehet-e egy művet önmagában vizsgálni, vagy mindig meghatározó az azt övező kontextus. Másképp: kedvelhetem-e a nőgyűlölő Bach zenéjét, ha színesbőrű, pánszexuális zeneszerzőtanonc vagyok? Emellett központi kérdéssé válik a generációs szakadék is: a közösségi médiában szocializálódott növendékek teljesen más alapokon, eltérő referenciákkal, elvekkel és háttérrel érkeznek, mint a régi „nagyságok”. Továbbá az ilyen témáknál elkerülhetetlen szexuális zaklatás (vagy kizsákmányolás) is erősen tematizálódik annak ellenére, hogy inkább a nyelv, mintsem a vizualitás szintjén értelmezhető. A Tár mindig a határmezsgyén jár: jól teszi fel, közel hozza és illusztrálja a kérdést, ám annak felfejtését a nézőre hagyja.

A rengeteg, külön-külön és egymással kölcsönhatásban is értelmezhető tárgykör a tudatosan egy karakter köré írt, végletekig precíz forgatókönyv persze gyorsan szétesne, ha mindezt nem szolgálná ki tökéletesen a pályafutása egyik legjobb alakítását hozó Cate Blanchett, aki amellett, hogy németül, aztán vezénylést és zongorát tanult a szerep kedvéért (sőt, a filmben látható zenekari jelenetekben tényleg ő dirigál), minden rezdülésével igazolja Field hatalmas bizalmát: ha ugyanis ő nem szorította volna be előre betáblázott naptárába e filmet, akkor az valószínűleg nem készül el. Ugyanennyire fontos elem az a Hildur Guðnadóttir, aki már számos esetben (Joker, Csernobil) bizonyított, ám most a klasszikus zenei körítés mellett három zenekarral (drezdai Filharmonikus, londoni Modern és Filharmonikus) együttműködve hozza a tőle megszokott minőséget, illetve az eddig kevésbé ismert Florian Hoffmeister elidegenítő, nyers képei, melyek az esetek túlnyomó többségében tisztes távolságból szemléli Lydiát.

Ugyan Field elmondása szerint a scriptet csak 2020-ban kezdte el írni, a végeredmény mégis olyan, mintha a kimaradó másfél évtizeden keresztül érlelte, formálta és csiszolta volna az anyagot: újranézésre sarkalló, lassan kibontakozó, megterhelő élmény a Tár, mely Mahlerhez hasonlóan egy hatalom- és tekintélyelvű elme partitúrájából formál katartikus szimfóniát, ami a záróakkord után is sokáig ott cseng a befogadó fülében.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek