Sidney Lumet Making Movies című könyvében a rendező legfontosabb felelősségének a „Print” szó elhangzását nevezi: ez az a pillanat, amikor az adott, megfelelőnek vélt felvételt elküldik előhívásra, hogy másnap újra meg tudják nézni. Persze ez az eljárás a digitalizálódással elavult, ám akkoriban hatalmas jelentőséget töltött be: a költségvetés miatt egy-egy felvételből csak párat lehetett a laborba küldeni, így a rendező a bűvös szó kimondásával ítéletet hozott az adott egység felett. Hogy a döntést mi határozza meg, arra maga Lumet sem találja az egzakt választ: intuícióként, egyfajta belső, szavakkal kifejezhetetlen érzésként írja le, melyben persze egyesülnek a filmhez köthető tudásterületek, azonban nem ezeket emeli ki elsődlegesen.
Jelenetek a filmből |
Valami nagyon hasonlóról beszél Lydia Tár (Cate Blanchett) amikor a karmesteri szerepről kérdezik. Hivatását az idő uralásában határozza meg: ő az, aki elindítja és megállítja a művet, formálja annak tempóját és dinamikáját, de legfőképp az adott partitúrát (mint szöveget) interpretálja. A karmester konstruálja a mű megszületésének módját és így legfontosabb aspektusként annak idejét: tudja, hogy mikor, minek kell történnie ahhoz, hogy a hallgató és az irányított zenekar egyszerre érkezzen meg a közös utazás végpontjához. Ha valaki a munkájában ekkora felelősséget birtokol, az óhatatlanul meghatározza életének egyéb területeit: a hatalomgyakorlás sajátos mintái nem csak a próbateremre, hanem a magánéletre, illetve egyéb bürokratikus kérdésekre (kit és miért ültetünk az adott pozícióba) is kiterjedhet.
Ebbe a spirálba kerül Lydia (eredeti neve Linda, ám a Lydia erősebben hangzik), akit kezdetben erős jellemű, elhivatott, szakmailag feddhetetlen karakterként ismerünk meg: pályája csúcsán, egyik első nőként a Berlini Filharmonikus Zenekart vezeti, önéletrajzi könyv kiadása előtt áll, otthon Sharon (Nina Hoss) és kislányuk, Petra (Mila Bogojevic) várja. Az idillt egy tragédia borítja fel, mely a bukástörténet központi katalizátoraként alapjaiban rengeti meg az addig hatalmas megbecsültségnek örvendő, végletekig maximalista nő mindennapjait.
Cate Blanchett |
Todd Field egy kifejezetten Cate Blanchett köré írt, korábbi munkáiban is erősen tematizált témaköröket tárgyaló történettel tért vissza több mint tizenöt év kihagyás (Apró titkok) után. A kiüresedett házasságból kiutat kereső Sarah és Brad kálváriájához hasonlóan a Tár egyenes vonalvezetésű, klasszikus értelemben vett, a Whiplash testvérfilmjeként is felfogható morális dráma, melyben a protagonista az élet számos aspektusában (párként, szeretőként, karmesterként, vezetőként, mentorként stb.) elbukik, végérvényesen pedig emberként – mint erkölccsel, érzelmi intelligenciával rendelkező lény – zuhan a legnagyobbat. A narratíva először felállítja a színpadot (New York Times-interjú), megrajzolja az exhibicionista karmester körvonalait és a hozzá tartozó, intellektusában megnyerő nyilvános ént, fellépteti a pódiumra, majd az előadás közben fokozatosan szedi ki az azt tartó szögeket, hogy végül a magaslattól megfosztott, számító, elnyomó rendszert egyszerre fenntartó és kiszolgáló vezető vezényeljen, csak immár a sötétben, a megszokott közönség és zenekar nélkül.
A Tár bizonyos szempontból úgy működik, mint egy krimi: apró jeleket hagy (legyen az tárgy vagy képernyőkép), pár másodperces flashforwardokkal töri meg (sőt azzal is kezdi) a narratívát, melyek a későbbi kontextusban nyernek értelmet, miközben persze építgeti a központi tematikát – azt a manipulatív, érdekek által vezérelt, már-már személytelen működésmódot, mely szinte bármely hatalmi struktúra magasabb szintjén fellelhető. Lydia számára minden interakció egyfajta tranzakció, melyet úgy rendez be, hogy abból a végén ő jöjjön ki jobban. Ha Ninával megromlik a viszony, akkor a közös lányuk iránt tanúsított törődéssel „fizet”, ha valaki pozíciót, nagyobb szerepet szeretne magának, akkor a másik oldalon valamit be kell szolgáltatnia – legyen az testi öröm, pénz, vagy más területen szerzett előny. Talán két, valóban őszinte kapcsolat van az életében: lánya, Petra (bár később az is elhalványul), illetve a zene, amiben képes feloldani és eltörölni önmagát – még akkor is, ha sokszor a szakmáját is alárendeli egyéb célok elérésének. Ezeken túl minden csak színház, ahol szemrebbenés nélkül el kell játszani az odaillő szerepet a kitaposott pozíció és tekintély megtartásáért.
A képek forrása: MAFAB |
Azon túl, hogy a különböző rétegek mindegyikének – akárcsak egy zenei mű tételeinek – saját íve, dinamikája van – legyen szó a magánélethez vagy a munkához tartozó szálakról, Field számos szekvenciában feszeget kurrens kérdéseket, melyekre nem ad egyértelmű válaszokat. Többször előkerül a mű-alkotó viszonyának dilemmája; vagyis az, lehet-e egy művet önmagában vizsgálni, vagy mindig meghatározó az azt övező kontextus. Másképp: kedvelhetem-e a nőgyűlölő Bach zenéjét, ha színesbőrű, pánszexuális zeneszerzőtanonc vagyok? Emellett központi kérdéssé válik a generációs szakadék is: a közösségi médiában szocializálódott növendékek teljesen más alapokon, eltérő referenciákkal, elvekkel és háttérrel érkeznek, mint a régi „nagyságok”. Továbbá az ilyen témáknál elkerülhetetlen szexuális zaklatás (vagy kizsákmányolás) is erősen tematizálódik annak ellenére, hogy inkább a nyelv, mintsem a vizualitás szintjén értelmezhető. A Tár mindig a határmezsgyén jár: jól teszi fel, közel hozza és illusztrálja a kérdést, ám annak felfejtését a nézőre hagyja.
A rengeteg, külön-külön és egymással kölcsönhatásban is értelmezhető tárgykör a tudatosan egy karakter köré írt, végletekig precíz forgatókönyv persze gyorsan szétesne, ha mindezt nem szolgálná ki tökéletesen a pályafutása egyik legjobb alakítását hozó Cate Blanchett, aki amellett, hogy németül, aztán vezénylést és zongorát tanult a szerep kedvéért (sőt, a filmben látható zenekari jelenetekben tényleg ő dirigál), minden rezdülésével igazolja Field hatalmas bizalmát: ha ugyanis ő nem szorította volna be előre betáblázott naptárába e filmet, akkor az valószínűleg nem készül el. Ugyanennyire fontos elem az a Hildur Guðnadóttir, aki már számos esetben (Joker, Csernobil) bizonyított, ám most a klasszikus zenei körítés mellett három zenekarral (drezdai Filharmonikus, londoni Modern és Filharmonikus) együttműködve hozza a tőle megszokott minőséget, illetve az eddig kevésbé ismert Florian Hoffmeister elidegenítő, nyers képei, melyek az esetek túlnyomó többségében tisztes távolságból szemléli Lydiát.
Ugyan Field elmondása szerint a scriptet csak 2020-ban kezdte el írni, a végeredmény mégis olyan, mintha a kimaradó másfél évtizeden keresztül érlelte, formálta és csiszolta volna az anyagot: újranézésre sarkalló, lassan kibontakozó, megterhelő élmény a Tár, mely Mahlerhez hasonlóan egy hatalom- és tekintélyelvű elme partitúrájából formál katartikus szimfóniát, ami a záróakkord után is sokáig ott cseng a befogadó fülében.