A 2009-es Anilogue mindent megtett, hogy a programjainak hálójába keveredett néző igazi élményfürdőben vehessen részt. Központi programként az európai animációs rövidfilmek futottak. Húsz országból háromszáz nevezés érkezett, ezek közül végül huszonkettőt vetítettek le. Ezek azok az alkotások, amelyeket földi halandók csak fesztiválokon, vagy esetleg videómegosztó portálokon csíphetnek el. A francia, magyar, portugál, észt, német, svéd, svájci, litván, orosz, brit, finn, cseh és szlovák rövidfilmek közül a háromtagú nemzetközi zsűri (Alexei Alexeev, a KJFG No.5 rendezője, Tomek Baginski, az Oscarra jelölt Katedrális alkotója és a Tokyoi Anome Fair igazgatója, Hitoshi Suzuki) végül egy lett alkotásnak, a Szárnyak és evezők címűnek ítélte oda a fődíjat (rendező: Vladimir Leschiov).
Szárnyak és evezők |
A több külföldi fesztivált megjárt, különösen légies, kissé lányosan melankolikus darabban egy egykori pilóta tekint vissza életére, a nőire, az égre. (Részletek itt: http://www.diena.lv/lat/multimediji/dienatv/recenzijas/video-filmas-sparni-un-airi-fragments) A borongós nosztalgia-sűrítményhez jól passzol a pasztell színűre festett vásznon örökké fújó szél és a közben zajló lírai, álomszerű események. Szárnyakat teregetnek a kötélen száradó ruhák közé, világítótornyokból kiugró bánatos repülősöket halásznak ki csónakon érkező nők szitárzenére. Ahogy változnak hősünk formái és méretei (egy alkalommal pipacsok közt vadásszák le egy lepkehálóval), ahogy a motívumok összekötődnek (a feleség zoknijának piros-fehérje a világítótornyon köszön vissza), valami bizonytalan érzés kerülgeti a nézőt. Jó nézni Vladimir Leschiov hat percesét, de jó felébredni is belőle.
Mama |
A zsűri viszont különdíjjal jutalmazta M. Tóth Géza Mama című filmjét, amelyről már idén februárban, a Filmszemle kapcsán áradoztunk. A filmben egy világot körbeérő teregetést láthatunk József Attilás felhangokkal. Díjazták még a svéd Johannes Nyholm A kis bábfiú története című darabját (http://www.youtube.com/watch?v=dbY-aZI5v1o), amely egy több felvonásos, claymation technikával megoldott dráma – egy randiról. A bábfiú összenőtt szemöldöke és erős izzadságszaga ellenére végül – nagy örömünkre – becsajozik a filmben. Díjat vihetett haza az orosz Ivan Maximov Az emelt szintű orrhasználat című animációjáért is (http://www.youtube.com/watch?v=VraCp_VS0VM), ahol lomhán cammogó hegedűszóra egy Malacka-utánérzésű kisdisznó próbál lufikat felfújni az orrmányával, miközben például madzaggal fákhoz kötött répákat rágcsálnak nyuszik, az égen pedig tarajos sülhöz hasonlatos állat úszik méltóságteljesen.
Mary és Max |
Ami az egészestés animációkat illeti, a hat magyarországi és két osztrák premier közül a bécsieket (Pánikfalva, illetve Habfürdő) már láttuk idehaza, a hatos fogatból pedig a még nem említettek közül kettőhöz volt szerencsém. Némiképp csalódást jelentett a stop motion-technikával készült gyurmafilm, a Mary és Max. Igaz, a film minden pillanatában a zseniális határán mozog, s néha át is lépi azt, összességében mégis az a néző benyomása, hogy amit látunk, már nem is vicces, inkább nyomasztó. A kilencéves Mary Ausztráliában él egy kakassal meg a kleptomán, sherry-pusztító, láncdohányos apjával. Egyetlen barátja egy agorafóbiás szomszéd, aki talán még tolószékes is. Mary barátkozni próbál, távoli levelezőpartnere véletlenül egy negyven körüli autista New York-i zsidó lesz, Max, aki maga is katasztrofális figura: nemcsak aranyhala, de képzelt barátja is van. Ő egyébként a páros szórakoztatóbb tagja, egy a szokásosnál is depressziósabb Woody Allen, akinek Philip Seymour Hoffman kölcsönözte a hangját, s aki csak azért hord kipát, hogy melegen tartsa a kobakját. Maryt és Maxot két dolog köti még össze a nyomorukon kívül: mindketten ugyanazt a tévésorozatot szeretik és imádják a csokit. Jellemző a film alaptónusára, hogy amikor leendő férjének köszön, a kis Mary fejét letojja egy galamb, Max pedig az egész életében várt lottónyereményén élete végéig kitartó csokoládés hot-dogot halmoz fel egy raktárban.
Előörs |
Nem csalódtunk viszont a fesztivál talán legígéretesebb darabjában, az Előörsben, melyben különlegesen kiképzett, kung fu-ra is okított, piros nyakkendős úttörők küzdenek a keleti fronton német, élőhalott páncéloslovagokkal a XII. századból, akiket a – kár, hogy oroszul beszélő – nácik támasztanak fel természetesen, hogy megnyerjék a második világháborút. Mindez orosz nyelven zajlik japán animátorok stílusában, s közben a látnoki képességekkel megvert és megáldott főhősnőnk, az alig tizenöt éves Nádja egy ponton a túlvilágra is eljut, hogy felkutassa régi úttörőpajtásait, akiknek szintén szuperképességeik vannak, hogy a győzelem érdekében újra összeállhasson az Első raj. Az már igazán csak hab a tortán, hogy az animált eseményeket meg-megszakítják beszélő fejek, vagyis valódi, hús-vér nyilatkozók – történészek, veterán túlélők, a paranormális jelenségek szakértői, egykori KGB ügynökök – egy áldokumentum keretében. Ők azt a fura érzést keltik az emberben, még ha némelyik kifejezett ökörségnek titulálja is a film sztoriját, hogy mindez valahogy mégiscsak megtörténhetett. Úttörőnyakkendő szamurájkarddal, a Blairwitch-projektből ismerős porhintéssel… Kell-e ennél több egy geeknek?