Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉVEK ÉS ÍVEK

Az Operaház évadnyitó koncertje
2010. szept. 14.
Szeptember 5-én Mahler 2. szimfóniájának ünnepélyes keretek között történő előadásával nyitotta meg a 2010–2011-es évadot a Magyar Állami Operaház, adózva egyszersmind a Mahler-évnek, a 150 éve született Gustav Mahler emlékének is. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Bevezető szavaiban Fischer Ádám főzeneigazgató hangsúlyozta, hogy a „budapestinek” is nevezett, és első verzióját tekintve valóban Budapesten befejezett és bemutatott 1. szimfónia mellett a 2. is kötődik Budapesthez, sőt az Operaház épületéhez, s tekintettel a Mahler-év 2011-re „áthúzódó” jellegére, párhuzamot vont a jövő évi magyar EU-elnökség és a Mahler meghívásában is megtestesülő kulturális európaiságunk között. Ezen eszmék jegyében az est a magyar és az európai himnusz instrumentális vátozatának eljátszásával vette kezdetét.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

A 2. szimfónia előadására nem ideális helyszín az Andrássy úti operaépület, részint az előadóapparátus számára némileg szűk színpada, részint a nézőtér mérete és akusztikája miatt. Bizonyára nem tett jót a hangzásnak, hogy a zenekar mögött, egészen az V. tételbeli felgördüléséig, hangelnyelő hatású függöny zárta le a teret, mint ahogy az sem, hogy a színpad így megnyíló hátsó részébe a kórus hangja eléggé beszorult, nem beszélve az énekszólistákról, akik nem elöl, hanem a zenekar mögött, illetve a zenekar és a kórus között voltak kénytelenek énekelni.

Addig persze megszólalt a szimfónia első négy tétele. Az első tétel monumentális, de nagyon is összetett és „sokarcú” gyászzenéjét szuggesztív retorikával és a tétel sokféle, a gyász hangját nem egyszer a méltóságteljességig vagy éppen az idillig tágító rétegét differenciáltan, feltáró módon vezényelte Fischer Ádám. Megrendítő és sugallatos pillanatokat hallottunk egészen a tételzárás pokoli zuhanásáig, ám a hangzásból, egyszersmind pedig az összhatásból hiányzott valamifajta teltség és teljesség, részben az említett operai akusztikai körülmények, részben pedig a zenekar nem egészen kielégítő diszpozíciója miatt. Az elmúlt szezonban játszott 1. szimfóniában bizony jobban játszott a zenekar – igaz, az nem szezonnyitó előadás volt. Persze nem alapvető problémákról van szó, s a zenekar egyes részei, így elsősorban a műben meghatározó szerepet játszó rézfúvósok, s igen sokszor a basszusszekció is nagyszerűen kitettek magukért. Kevésbé volt tökéletes és kiegyensúlyozott a vonóskar egészének együtthangzása és precizitása; ezen belül a hegedűszólamok – és a szólóhegedű – játéka tűnt a legkevésbé kicsiszoltnak.

A legnagyobb mértékben, lényegében maradéktalanul, a páros sorszámú tételek tetszettek. A kedélyes-ländleres II. tétel egységesen szólt, az „Energisch bewegt” szakasz valóban duzzadt a hősies energiától, szép és érzékeny megmozdulásokat hallottunk a csellóktól, s Fischer vezénylésének erőteljes expresszivitása itt a teljes vonóskarra kisugárzott.

Rácz Rita
Rácz Rita

A rövid, de annál szívbemarkolóbb IV. tételt Gál Erika ragyogó éneklése tette emlékezetessé. Első pillanatban a hang rendkívüli szépsége és a technika makulátlansága vált nyilvánvalóvá: Gál Erika az a ritka mezzo, akinek a hangja mindenfajta mesterséges sötétítés, „huhogás” nélkül, természetes módon sötét és puha (sőt „zsíros” a szó teljesen pozitív értelmében), ugyanakkor fényessé is teszi tökéletes és erőlködés nélküli koncentráltsága. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a művésznő a dallamívek megrajzolása és a zenei formálás tekintetében is a legmagasabb színvonalat valósítja meg; nagy várakozással tekintek elébe, hogy más produkcióját is hallhassam.

A III. tétel elsősorban a karmesteri teljesítmény révén vált élményszerűvé: a gunyoros kezdet és a tragikus és letaglózó befejezés közti hatalmas drámai ívet izzó szuggesztivitással idézte fel Fischer Ádám, s ha bizonyos pontatlanságok árán is, de a zenekar követte őt ezen az úton; a kürtök pedig kifejezetten remekeltek.

A nyitótételhez hasonlóan komplex és hatalmas, a feltámadást és az utolsó ítéletetet vizionáló zárótételben igen jó formában mutatkozott be az Operaház énekkara: pianóban élményszerűen tisztán és áttetszően szólaltak meg, s az érzelmi, dinamikai tetőpontokon is meg tudták őrizni a hangzás és az intonáció kontrollját. A szoprán szólista, Rácz Rita hangilag talán kevésbé tökéletes természetességgel énekelt, de zeneileg teljesen egyenrangú volt partnernőjével, s a két hang, a kétféle éneklés olvadékonyan, tökéletesen alkalmazkodott egymáshoz. Fischer Ádám ezt a tételt is a maga gazdagságában mutatta meg és kitűnő dramaturgiával építette fel; s nem zárhatjuk le a beszámolót a nagylétszámú rézfúvósegyüttes teljesítménye előtti ismételt főhajtás nélkül.

Vö. Péteri Lóránt: A feltámadás elmarad 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek