Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY ÖTÉVES HOSSZÚ UTAZÁSA BERGEN-BELSENBE

Beszélgetés Lantos Péterrel
2024. máj. 21.
lantos peter portre revizor online
Lantos Péterrel, aki Sínek és sorsok című önéletrajzi regényében megírta emlékeit a vészkorszakról, majd a deportálás után nyolcvan évvel gyerekek számára is elmesélte, hogyan élte túl a holokauszt szörnyűségét. A szakmájában és azon kívül is nagy tekintélyű neuropatológus professzor a gyűlölet érzése nélkül képes szembenézni a múlttal. R. HAHN VERONIKA INTERJÚJA.

Egy évvel nagy-britanniai megjelenése után magyar nyelven is napvilágot látott Lantos Péter A fiú, aki nem akart meghalni (angolul The Boy Who Didn’t Want to Die) című ifjúsági regénye. Középpontjában az az 1944 márciusától több mint tizennégy hónapig tartó időszak áll, amit a kisfiú először családjával, majd végül édesanyjával különböző táborokban, legtartósabban Bergen-Belsenben töltött. A 84 éves tudós-íróval a londoni Royal Institute of Medicine Oxford Streethez közeli patinás épületében beszélgettünk.

Revizor: Mennyire volt fontos számodra, hogy az egész életedet meghatározó deportálás történetének gyermekek számára is érthető változata angol után magyarul is megjelent?

Lantos Péter: Nagyon is fontos, mert magyar az anyanyelvem, és a feldolgozott események Magyarországon, egészen pontosan szülőhelyemen, Makón kezdődtek, és a hosszú utazás ott is fejeződik be. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire lényegesnek tartom, hogy a mai gyerekek megtudják, mi történt nyolcvan évvel ezelőtt, mégpedig nem csak a történelemkönyvekből, hanem egy túlélő szempontjából. Éppen ezért nagyon örültem, amikor a Kolibri Gyerekkönyviadó jelentkezett nálam, hogy kész kiadni a Fiút.

R: Milyen volt az életrajz angliai fogadtatása?

a fiu aki nem akart meghalni lantos revizor onlineLP: Kedvezőbb, mint gondoltam, vagy reméltem volna, és az első jelekből, érdeklődésből úgy tűnik, a magyarországi visszhang is pozitív. Hadd dicsekedjek el vele, hogy két rangos díjra is jelölték az Egyesült Királyságban. Az első a British Book Award, melyet minden évben 12 kategóriában osztanak ki. Az én kötetem a gyerekkönyvek csoport tényirodalmi kategóriájába került be hatodmagával, olyan illusztris társaságban, mint Maria Isabel Sánchez Vegara Little People, Big Dreams: King Charles, vagy Sathnam Sanghera Stolen History című kötetei. Ezt az elismerést május 13-án adták át a Grosvenor House szállodában. A másik díj a United Kingdom Literacy Award, amelyet kifejezetten gyermekkönyveknek ítélnek. Tanárok szavazzák meg és az eredményhirdetésre is a Pedagógusok Nemzetközi Konferenciáján kerül sor júliusban.

R: Kinek az ötlete volt, hogy a Sínek és sorsok (Parallel Lives) című életrajzodnak elkészítsd a gyermekváltozatát?

LP: Saját fejemből pattant ki, mégpedig a pandémia, a hosszú angliai karantének idején, amikor olyan elfoglaltságot kerestem magamnak, ami új kihívást jelentett. A nagy különbség a két önéletrajz között az, hogy míg az első két utazás története, részletesen foglalkozik felnőtt életpályámmal és a holokauszt elsősorban rám vonatkozó részleteinek felkutatásával, a Fiú Bergen-Belsenre, illetve a deportálás közvetlen előzményeire és az életünk újrakezdésére helyezi a hangsúlyt. Nem volt egyszerű feladat egy gyermek szemszögéből elmondani, mi hogyan történt. Úgy érzem, úgy adtam elő az eseményeket, mintha egy tanár kérdezte volna meg tőlem a visszatérésünk után, hogy mit éltem át az elmúlt évben? Pontosan úgy számolok be mindenről, ahogyan meg-, át- és túléltem.

sinek es sorsok lantos revizor onlineR: A rád jellemző, minden szentimentalizmust nélkülöző stílusban előadott cselekményt angolul és magyarul elkerülhetetlenül ki kellett egészíteni ismeretterjesztéssel, hiszen a gyerekek keveset tudnak a magyarországi zsidóüldözésekről.

LP: Meg kellett találni az egyensúlyt. A szüleimmel folytatott fiktív beszélgetésekből derül ki a háttér, főleg a lágerben meghalt édesapám magyarázza el, hogyan alakult ki a magyarországi fasizmus, kik az ellenségek, stb. Egy ötéves fiú számára felfoghatatlan, miért kell elhagyniuk a házukat, miért rakták fel őket egy vonatra, merre tartottak a szerelvények. Az angol és a magyar verzió teljesen megegyezik egymással, legfeljebb a fordítás során válhattak szükségessé finomítások.

R: Hány éves gyermekeknek ajánlanád a könyvet?

LP: Érdekes módon az ajánlásban vannak különbségek. Az angol könyvkiadó, a Scholastic 8-12 éveseknek szánja, míg a The Times napilap, mely megjelenése után a „hét gyermekkönyveként” méltatta a visszatekintést, a 10 éven felülieket tartja ideális közönségnek.

R: Rettenetes szenvedésen mentél keresztül Bergen-Belsenben, a hazatérés utáni számvetésedben pedig huszonegy elvesztett rokont említesz. Hetven, illetve közel nyolcvan évvel a vészkorszak után hozzájárul- e a felnőtt, illetve ifjúsági memoár a gyógyuláshoz, a téged ért trauma leküzdéséhez?

LP: Bevallom, nem tudom, mi erre a válasz. Nem hiszem, hogy lelki trauma ért volna. Soha nem jártam pszichoanalitikusnál, nem igényeltem pszichológiai segítséget. A legerősebb emlékem Bergen-Belsenből, amikor közvetlenül a megérkezésünk után az anyukámat megütötte egy őr és be kellett vinni egy őrzőbe. A legborzalmasabb élmény az Appell, a hosszú hajnali létszámolvasás volt a rettenetes hidegben és süvítő szélben. Anyukámé az érdem, amiért ép elmével éltem túl a minket ért szörnyűségeket. A körülményekhez képest jó gyermekkort biztosított számomra, majd a gimnáziumi és egyetemi évek is kellemes emlékeket hagytak bennem. Ugyanakkor gyermek- és fiatalkorom kommunista rendszerének megvoltak az árnyoldalai, és ebben az időszakban jobban hatottak rám az új akadályok, mint a bergen-belseni tapasztalatok. 1956-ban a családomat osztályidegennek minősítették, miután anyai nagyapámnak az 1939-es bezárásáig fatelepe volt. Hiába voltam a gimnáziumban kitűnő tanuló és sikerült nagyon jól az érettségim és felvételi vizsgám is, csak az után vettek fel a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, hogy édesanyám bement a pártbizottságra, és elmondta, úgy tudja, besorolásunk miatt nem juthatok be az egyetemre. A jóindulatú funkcionáriusnak sikerült elérnie, hogy átkerüljek az „egyéb” kategóriába. Az egyetlen rémálmom, amitől gyakran ébredek fel izzadtan, az a disszidálásomhoz kapcsolódik. Felszállok a repülőre, odajön hozzám a légi utaskísérő és leparancsol a gépről.

R: Mikor merült fel benned először, hogy hosszú és elismert tudományos pályafutásodat viszonylag korán lezárva az íráshoz fordulj? Mindig is volt indíttatásod fikciót és tényirodalmat írni a szakirodalmon túl?

LP: Soha nem gondoltam arra, hogy tudományos cikkeken kívül – ezekből több mint ötszáz fűződik a nevemhez – mást is írjak. Valóban korán, 62 éves koromban vonultam vissza, egy nagyobb volumenű kötet közreadása után. Egyre nagyobb motivációt jelentett azonban, hogy saját, élénken bennem élő emlékeimen kívül többet tudjak meg a deportálásokról. Úgy is mondhatnám, hogy szerettem volna magamat történelmi összefüggésbe helyezni. Így indult el az, amit „második utazásként” szoktam emlegetni. Ennek hátteréhez még az is hozzátartozik, hogy miután 1968-ban, egyéves londoni tudományos ösztöndíjam letelte után nem tértem haza, a magyar hatóságok távollétemben 16 hónapos börtönbüntetésen kívül teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Így a szegedi lakásomban őrzött minden dokumentumot és fényképet megsemmisítettek. Amikor belevágtam a kutatómunkába, sok időt töltöttem könyvtárakban, rengeteg adatot gyűjtöttem, találkoztam deportáltakkal és felszabadítókkal egyaránt.

R: Visszatérve a deportálásra: a fizikai-érzelmi hatásokon, a családi veszteségeken kívül mennyire bizonyult életformáló tapasztalatnak?

LP: Egészen biztosan más ember lettem volna e nélkül. Először is olyan jó tanuló akartam lenni, mint a zsidóüldözésben elpusztult, nálam sok évvel idősebb bátyám, Gyuri. A pályám kijelölését is meghatározta ez az élmény. Azért lettem orvos, hogy segíteni tudjak az embereken. Megtanultam értékelni az emberi gesztusokat, bármilyen kicsiket is, mint például amikor még az út elején, Ausztriában emberek behúztak egy kapu alá, hogy senki ne lássa, és megkínáltak egy falat étellel. Belsennek „köszönhetem” azt a filozófiámat is, hogy ha ezt túléltem, mindent képes leszek túlélni, csak a saját halálomat nem.

R: Mennyi ideig tartott a Sínek és sorsok megírása és mi történt azután?

LP: Eredetileg csak magamnak és legfeljebb egy szűk körnek szántam az öt év alatt tető alá hozott projektet, de azután éppen egy szerkesztő barátom ajánlására, aki úgy gondolta, szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot, öt-hat kiadóhoz elküldtük. Szerencsémre az Arcadia Books felfigyelt a könyvre és „lecsapott rá”. Kétezer példány kinyomtatására vállalkoztak, de azzal riogattak, hogy ne csodálkozzak, ha ebből „1900 az ágyam alatt végzi”. Szerencsére nem lett igazuk: mára négy kiadás van mögöttem, továbbá a magyaron kívül németül és olaszul is napvilágot látott. Mindezek után a The Boy Who Didn’t Want to Die-t már csak egyetlen, gondosan kiválasztott kiadónak ajánlottam fel. A Scholastic 2023 óta 22 ezer példányt értékesített.

R: A két memoár megjelenése közötti 17 év sem múlt el nyomtalanul, több színdarab is kikerült a kezed alól.

LP: Valóban, és ez is a véletlen műve. Nagyon szeretem a színházat, ezért puszta kíváncsiságból beiratkoztam a Faber & Faber Writing Academy háromnapos kurzusára, ami legalábbis bepillantást nyújtott abba, hogy megy a drámaírás. Két kitűnő oktatóm volt, egy művészeti igazgató és egy drámaíró. Az egyik négyszemközti beszélgetés során felmerült, hogy mutassam meg a tanárnak az addigi termésemet. A Visitor című színdarabomról úgy gondolta, megüti a mércét. A cselekmény a családom deportálás előtti története leegyszerűsített formában. Jól sikerült a bemutató a londoni Park Theatre-ben, hivatásos rendezésben és színészekkel, pozitív volt a fogadtatás is. Ez további öt darabhoz adott kedvet, mindegyik színpadra is került, ismert színészek előadásában. A színművek közül kettőt magyarra is lefordítottak. Az egyiknek, a Zsákutca címűnek a hátterében az 1956-os forradalom áll, és röviden arról szól, milyen személyes tragédia érte azokat, akik szembe merészeltek szállni az elnyomással. A főszereplők történelmi személyiségek, Dr. Hajdu Lilly, nemzetközi hírű pszichoanalitikus és a fia, Gimes Miklós. A másik, az Ellopott évek, négy középkorú barát, két férfi és két nő története, akik három évtizedes kihagyás után 1989-ben találkoznak egymással újra. Régi sebek fakadnak fel, elfojtott érzelmi összefonódások kerülnek a felszínre, de a régi politikai ellentétek sem szűntek meg. Nagyon szerettem volna, ha ezek a darabok a magyar közönséghez is eljutnak, sőt nem is adtam fel a reményt. Egy magyar rendező megígérte, hogy színpadra állít legalább egyet, de a terv nem valósult meg.

R: Nem lenne teljes a beszélgetésünk, ha nem említenénk meg a holokauszt-oktatás, ismeretterjesztés területén elért eredményeidet, melyeket második hazád 2020-ban a BEM (British Empire Medal) birodalmi kitüntetéssel honorált. Hogy kezdődött ez a tevékenységed?

LP: Ez is a Sínek és sorsok című regényemhez fűződik. Nagyon sok ismerős, barát keresett meg és faggatott: „Hogyhogy mindezt nem tudtuk rólad, pedig több mint húsz éve ismerünk?”. A holokauszt emlékének ébren tartása egyre keményebb feladat számomra, ahogy folyamatosan csökken a túlélők száma és egyre gyarapodnak a meghívások. Már maga az a tény, hogy itt vagyok és beszélek róla, megcáfolja a holokauszt-tagadók érveit. Nem közhely, hogy erkölcsi kötelességemnek tartom ébren tartani a vészkorszak emlékét. Mégpedig úgy, hogy nincs bennem gyűlölet, mert ez egy olyan negatív érzés, ami többet árt a gyűlölködőnek, mint annak, aki ellen irányul. Néhány év múlva nem lesz itt senki, aki elmondhatja: én ott voltam. Rengeteg iskolában és zsinagógában adtam elő, és emellett a parlamenti házelnök meghívására a Portcullis House-ban, a képviselők irodaházában, a skóciai parlamentben, a Metropolitan Police székházában. Éppen a napokban érkeztem vissza Lengyelországból, ahol megtettem az Auschwitz és Birkenau közötti három kilométeres szakaszon megrendezett Élet menetét.

R: 78 évvel a deportálás és 54 évvel azután, hogy disszidálásodat követően megfosztottak az útleveledtől, 2022-ben Makó díszpolgára lettél. Hogy értékelted ezt a kitüntetést, éreztél valamiféle elégtételt?

LP: Jó érzés volt, hiszen ott születtem, és 18 éves koromig ott éltem. Nagyon szerettem a Maros-parti fürdéseket. Igen, érzek elégtételt, de a legfontosabb, hogy ezzel lezárult a hosszú keserűség korszaka és a város a megbecsülés jelét adta számomra. Megjegyzem, éppen a napokban kaptam vissza magyar útlevelem is, aminek az elintézése papírjaim elkobzása miatt hosszú ideig tartott, de legalább megvan.

R: Legvégül: most éppen min dolgozol?

LP: Nem fogod elhinni. A fiú, aki nem akart meghalni képregény-változatán. Újabb nagy kaland!

(A könyv adatlapja a kiadó oldalán, itt található.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek