Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BONBON

Degas-tól Picassóig / Szépművészeti Múzeum
2010. febr. 13.
Ötvenöt kép – könnyen befogadható tárlat. Francia avantgarde – sokak kedvence. A századforduló és századelő óriásai testközelben – egyszerűen tökéletes csemege. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Claude Monet: Fehér vízililiomok, 1899, (c) The State Pushkin Museum of Fine Arts, Moscow
Claude Monet: Fehér vízililiomok, 1899, (c) The State Pushkin Museum of Fine Arts, Moscow

Holott semmi sem stimmel a Degas-tól Picassóig címben, mert Courbet-tól indulunk és Ozenfantig jutunk, de ez ugye elég érdektelenül hangzana a Szépművészeti Múzeum homlokzatára írva. Kifejezetten üdítő, hogy ez a tárlat most végre nem giga, legalább az ember nem úgy jön ki belőle, mint akin átment az úthenger, épp ellenkezőleg. Nem vagyunk agyontanítva, csak egy kicsit – de ezt valószínűleg el kell fogadnunk, ha igazat szólnak az általános kulturális szintről készült felmérések, és ennek érdekében – inkább tiszta fejjel távozzon a látogató a kiállításról, mint összemosódott aggyal. Ha az összesen nyolc fejezetcímet (Realizmus, Barbizoni iskola, Impresszionizmus, Cézanne, A modernizmus elindítói, Szimbolizmus, Fauves, Az avantgarde indulása) elosztjuk a művek számával, átlagosan hét mű képvisel egy irányzatot – ami tán még egy érettségiző számára sem bevehetetlen mennyiség -, üsse kő, ismétlés a tudás anyja. (Végül is, a zsebkönyveknek is van tartalomjegyzéke.)

A realizmussal kezdünk tehát, de sokkal inkább Corot-val, mint Courbet-val. Utóbbi realizmusa, meglehet, nem is érthető igazán az előzmények ismerete nélkül, festészete művészettörténeti fordulópont – Corot festményei viszont előképzettség nélkül is megkapóak. Tán a mindent átjáró finom gyöngyházas atmoszféra miatt, amiely olyan hatást kelt, mintha a reggeli harmat maradt volna tájon és figurán, kíméletessé lágyítva a valóságot.

Paul Gauguin: Matamoe (A Halál), 1892,
Paul Gauguin: Matamoe (A Halál), Táj pávákkal, 1892, (c) The State Pushkin Museum of Fine Arts, Moscow

A koronként változó valóságérzékelés most, a XIX. század vége felé végképp a pátoszmentes látványra koncentrálódik, s szinte villámgyorsan beletorkoll az illuzionisztikus ábrázolás utolsó nagy etapjába, az impresszionizmusba. Élményszerű a folyamatot ebben a minőségi sűrítésben látni, tényleg olyan, mintha egy „nagy korszakok dióhéjban” kiadást látnánk: tömör, de meggyőző, ami nyilvánvalóan az elsőrendű „illusztrációs” anyagnak köszönhető.

Monet villódzó, színgazdag vízililiomai ezúttal is lenyűgözőek, csak úgy, mint Degas fényképész előtt pózoló táncosnője (az egyébként pesszimistának és szarkasztikusnak mondott művész éveken át üldögélt a párizsi Opera balett-termében a táncosnőket és a próbát rajzolva), de nem hiányoznak Renoir édes szépségű nőalakjai sem, ám néhány lépéssel odébb már a szigorú logikájú Cézanne „képi valósága” előtt állunk. Mi mást láthatnánk tőle, mint a monomániásan festett Saint Victoire hegyről készült sorozat egyik darabját. Az ő vásznain már minden a kubizmus felé mutat, s az izmus hamarosan be is teljesedik Picasso (és Braque) révén. Van Gogh-tól csak egy kép szerepel a tárlaton – a Börtönudvar -, amely a többitől elütő témája miatt szinte elkülönítve találta meg a helyét, de ez valahogy illik is a művész magányához. Vele szemben egykori barátja, Gauguin az élet „naposabb oldalát” festette Tahitin, s az ő egyértelmű, színes formáit Matisse vitte tovább. Matisse-tól egy nem túl közismert, briliáns táncosnő-változat érkezett Budapestre, „Vámos” Rousseau-tól meg szinte – némi túlzással – az életmű keresztmetszete, ugyanis egy mese-dzsungel és a pártfogó-barát Apollinare képe mellől csak a hegedűje hiányzik.  

Henri Matisse: Sarkantyúvirág. „A tánc”, II. pannó, 1912,
Henri Matisse: Sarkantyúvirág. „A tánc”, II. pannó, 1912, (c) The State Pushkin Museum of Fine Arts, Moscow © Succession H. Matisse 2010 © Artothek © Hungart (Forrás: szepmuveszeti.hu)

Azt azért elég régóta lehet tudni, hogy nyugati művészetet nézni nemcsak Nyugaton, de Keleten is lehet, bár tény, hogy Párizsba mindig is egyszerűbb volt eljutni, mint Leningrádba vagy Moszkvába. Az Ermitázs elképesztő francia avantgarde anyagáról már 1970-től fogalmat alkothatott a hazai nagyközönség, ekkor jelent meg ugyanis magyarul az Ermitázs – Francia festészet – A XIX. század és a XX. század eleje című album. Azt nézegetvén hamar szertefoszlott a beidegződés, hogy ami ott felhalmozódott, az mind rabolva van, mert Morozov és Scsukin, a két jószemű műgyűjtő neve nemcsak a bevezetőben említődik futólag, de korrekt módon a katalógustételekben is.

A műtárgyegyüttesek a Szovjetunióban is jöttek-mentek időnként a különböző múzeumok, sőt az egykori és jelenlegi főváros között. Egy Maurice Denis-kép például a Morozov-gyűjtemény, Tretyakov Képtár, Új Nyugati Művészet Állami Múzeuma, Ermitázs útvonalat járta be, míg mások, például a Szépművészeti kiállításán lévő művek a Puskin Múzeumban landoltak. Úgy véljük azonban, a szervezeti átcsoportosítások nyomon követése – bár az információ megtalálható a címtáblákon is – a kiállítás élvezetéhez egyáltalán nem nélkülözhetetlenek, mert a leglényeg végül is az, hogy ezek a képek láthatók, és a mi szerencsénkre most éppen Budapesten.

A kiállítás 2010. május 2-ig látogatható.

Vö. Hajdú István: Áhítat malíciával 
Götz Eszter: Párizs, Moszkva 
Fényes Boglárka: Degas-tól Picassóig 
Srég: Művészettörténeti gyorstalpaló 
Valaczkay Gabriella: Belefestettek Matisse képébe? 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek