Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A POKLOT NEM ISMERJÜK

Debreczeni József: Hideg krematórium
2024. jún. 9.
Debreczeni József naplóregénye, a Hideg krematórium a szemtanú hiteles szavaival beszéli el a koncentrációs tábor rettenetes élményeit. Műve dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezése mellett a magyar soá-irodalom tanúságtétele, amely a magyarországi deportálások nyolcvanadik évfordulója alkalmából most egyszerre tizenöt nyelvre lefordítva jelenik meg. SZARKA JUDIT KRITIKÁJA.

Idén nyáron lesz nyolcvan éve, hogy Magyarországról elindultak a marhavagonok Auschwitz felé, hogy néhány hét alatt a halálgyár mintegy négyszázezer magyar állampolgár hűlt helyét se őrizze. A hírhedt rámpán doktor Mengele a jobb oldali csoportba sorolta Debreczeni József, szabadkai és budapesti újságírót. A 33 031-es számú fogoly a következő tizennégy hónapban két munkatábort járt meg (Eule és Fürstenstein), majd a dörnhaui lágerkórházba, a hideg krematóriumba került, amelyet 1945. május 7-én szabadítottak fel a szovjet csapatok. A csonttá-bőrré soványodott, tífuszon átesett Debreczeni hazatért Újvidékre, és hosszú lábadozása után szinte azonnal megírta naplóregényét, a Hideg krematóriumot, amely 1950-ben meg is jelent. Ez a könyv, dr. Nyiszli Miklós 1946-ban publikált Doktor Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című írása mellett kitüntetett helyet foglal el a magyar nyelvű soá-irodalomban: mindkét szerző érett, felnőtt értelmiségiként és friss szemtanúként írta meg az átélteket. Mindkét szöveg élet-halál téttel megtett tanúvallomás a soá tapasztalatáról.

Idén a Hideg krematórium egyszerre tizenöt nyelvre lefordítva jelent meg, hogy a szerző halála után majd’ ötven évvel elfoglalja helyét a nemzetközi holokauszt-irodalom hivatalos kánonjában, olyan jeles írók méltatása közepette, mint az amerikai Jonathan Safran Foer és a norvég Karl Ove Knausgård. Mindezek a fejlemények ugyanannyira fontosak és ünneplendők, mint amennyire elgondolkoztatóak és problematikusak.

A soá eseményének filozófiai és antropológiai unikalitását az a tény adja, hogy a fajelmélet bizonyos embereket testidegenségük miatt a homo sapiensre veszélyes és kiirtandó másik fajként jelölt meg, ezzel mintegy áthúzva a megbélyegzettek kulturális létmódját. Éppen ezért jelent radikális problémát a soá tematizálása, kutatása, megjelenítése, mert mindegyik megközelítésmód kulturális jellegű, azaz éppen az a létforma, amelyet a nácizmus érvénytelenként deklarált. Ebből adódik az a jelenség, hogy a soát tematizáló műalkotások mindegyike saját nyelvhasználatának radikális megújítására kényszerül. Példaképpen gondoljunk csak Pilinszky elszegényített, Kertész Imre roncsolt, Charlotte Delbo elliptikus, Paul Celan anyanyelvéből száműzött és hermetikus nyelvhasználatára, a Saul fia beszűkült tudatállapotú vagy az Érdekvédelmi terület tárgyszerűsítő kamerakezelésére. A gonosz banalitásának Hannah Arendt-i és a különleges állapot Tatár György-i filozófiai kontextualizálása szintén kihagyhatatlan elméleti alapvetései a soá etikai-antropológiai elemzésének.

debreczeni jozsef hideg krematorium jelenkor revizor onlineA Hideg krematórium nyelvhasználata és gondolkodásmódja viszont a fenti felismeréseket még csak egészen távolról sejti, amennyiben „állattá válásról” és „Auschwitzországról” beszél. Ezek a metaforák arra utalnak, hogy ez a szöveg is mintegy megneszeli, hogy a megszólalás elemi feltételei sérültek meg, de túllendül ezen a problémán, mintegy félresöpri, és az évszázadok óta fennálló normarendszer negatív értelmezési tartományát jelöli meg mint kulturális kódot. Vagyis ez a szöveg süket és vak a poétikai és elméleti paradigmaváltás kényszerére, amit természetesen nem róhatunk fel neki hiányosságként: olyan hamar született meg a könyv a leírt események után, hogy megelőzte azt a filozófiai-esztétikai diskurzust, amely a fenti, átvilágító jellegű elméleti munkát elkezdte. Miközben tehát örülünk, hogy immár nemzetközileg is elérhetővé vált egy túlélő tanúvallomása, felmerül az a nagyon súlyos kérdés, hogy vajon miért fordultunk vissza egy immár közel hatvan éve folyó diskurzus ennyire kezdeti szakaszához? Mert miközben nyilvánvaló, hogy meg kell őrizni és elérhetővé tenni a túlélők szövegeit, ugyanakkor nem szabad úgy tenni, mintha a soá elméleti és művészi reflexiójában nem történt volna meg egy visszavonhatatlan szemléletváltás.

A könyvet olvasva joggal gondolhatunk Kertész Sorstalanságának arra a párbeszédére, amelyben a hazatérő Köves Gyurit egy újságíró arra kéri, hogy beszéljen neki a KZ-lágerek pokláról, mire a fiú azt feleli, hogy a poklot nem ismeri, csak a koncentrációs tábort. Az újságíró viszont tovább magyarázza, hogy a poklot jelen esetben csak hasonlatként kell elképzelni, a fiú viszont ellenszegül a poétikai konstruálásnak, ezzel mintegy kinyilvánítva a nyelvi paradigmaváltás kényszerét.
A Hideg krematórium szövege viszont tobzódik a hasonlatokban, megszemélyesítésekben és metaforizációban. Benne marad saját kora, jelen esetben a Nyugat első nemzedéke szimbolikus-expresszív nyelvhasználatának egyfajta másodvonalbeli verziójában, ezzel azt sugallva, hogy a soá tapasztalata beleírható annak a kultúrának koordinátarendszerébe, amelynek pervertálódása létrehozta az Auschwitz-eseményt. „Auschwitzország” az erkölcsi világrend ellen való lázadás, amely az embert állattá teszi. Éppen ezért megfigyelés, értelmezés és leírás révén el is helyezhető az észhasználat és a humanizmus viszonylatai között, úgyhogy ez utóbbiakat újra és újra meg kell erősíteni.

Birkenauban „a kéménysor baljós körvonalait tarisznyájába rejti az áldott jövevény: az este”; az Appelen megbotozandó haftling „settenő lépteiben beletörődés görnyed”, a kényszermunka rongyait „dér cukrozza”, amikor pedig az SS-százados, demonstrálva, hogy egy zsidó élete akkor sem ér semmit, ha élmunkás, hirtelen főbe lövi a 46514-est, az „hidegülő ajkával illeti az átokissza, tébolyodott földet”. De a lágerkórházban is az egyik zsidó revizor tekintete „ősi fájdalmak színét reflektorozza”, az elbeszélő meztelenül fetrengve a haldoklók által összeszart priccsen a bosszúvágy hiányáról értekező orvosnak azt mondja, hogy „nem tudok az elmélet tetőteraszáról nézni ezekre a dolgokra”. A felszabadulást várva pedig az ablakrács résein „május csurran”, az elsőként megjelenő szovjet tiszt „felé a csontvázak kinyújtják aszott karjaikat; éljenzés zokog”, ráadásul a felszabadítók között egy lány is van, „katonasapkája alól hullámos haj csordul, mosolyt hint vigasztalásul, végighalad az ágysorok között, hűvös kezével könnyedén végigsimítja a szenvedők arcát, homlokát”.

Pedig az elbeszélő éles tekintete látván látja, hogy óriási vállalatoknak hoz profitot a bunkervárost építő rabszolgamunka, hogy nem állatok, hanem emberek, fogolytársak képezik azt a lágerarisztokráciát, amely gumibotoz, aranyfogakkal üzletel a vezetőséggel, és az éhezéstől felfúvódott, szinte folyamatosan hasmenésben fetrengő haldoklók fejadagjából bálányi készleteket halmoz fel. Sokszor megtapasztalja, hogy a szinte láthatatlan SS-apparátus kénye-kedve szerint emeli fel vagy sújtja vissza a párialétbe a lágerarisztokrácia képviselőit, saját testében éli meg, hogy miképpen hullik le róla a szellem és a szerelem. De mindez mintha csak átmeneti üzemzavar lenne, hiszen a rettegett kápóból néhány ügyes újságírói kérdés előcsalja a nagyotmondó és aranyszívű pesti jasszt, a halálra áhítozó elbeszélő alkalomadtán gyújtó hangú és sikeres beszédet tart egy igazságtalan leveselvonás ürügyén, az erkölcsi hősiesség magaslatába emelkedő orvos kijelenti, hogy a hideg krematóriumban legszebb gyógyítónak lenni. A jóságos, adakozó, gyógyító és igazságos bosszút hirdető, felszabadító szovjet csapatok pedig az üzemzavar utáni fényes jövőt is meghirdetik a szöveg zárójeleneteként felhangzó, közös Internacionálé-énekléssel.

Pedig a szöveg elején van egy hátborzongató pillanat, amely szinte a Sorstalanság távlatait villantja fel: az elbeszélőt társaival együtt hajdani iskolája, a zombori gimnázium előtt rakják teherautóra, és tekintete találkozik egykori görögtanáráéval, aki alig észrevehetően legyint. Vége a világnak, vége mindennek, ezt legyinti Lendvai tanár úr. Nenikékasz Iudaiae… A humanista kultúra bukását reflektálja a tanár kézmozdulata, a görög szókapcsolat pedig azt jelenti: legyőztél, Júdea. Vagyis a zsidó szóban megjelenő idegen fajiság manifesztuma, maga a sorstalanság semmisíti meg az autonóm személyiséget. Kár, hogy a szöveg gyakorlatilag azonnal meghátrált e radikális pillanat következményei elől.

Nem róhatjuk fel a szövegnek sem keletkezési idejét, sem szerzője kvalitásainak korlátosságát. Tisztelet illet meg minden túlélőt és tanúságtevőt. De nekünk, 2024 nyarán is erkölcsi kötelességünk tudni, hogy a gondos mérnöki munkával épített halálgyárakban az nyilvánult meg, hogy mi, emberek, mire vagyunk képesek a másik emberrel. Ennek az antropológiai tapasztalatnak radikalitásától szigorúan tilos megkímélni magunkat, ha meg akarunk menekülni az ismétléskényszer elemi ösztönétől.

A könyv adatlapja itt látható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek