Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGZOTIKUM ÉS SZELLEMIDÉZÉS

David Yengibarjan; Hot Jazz Band / Ferencvárosi Fesztivál 2011
2011. jún. 22.
Astor Piazzolla tangóit Fényes Szabolcs sanzonjai követték – első hallásra elképzelni is alig lehet eltérőbb műfajokat, illetve célközönséget. A hallgatóság azonban láthatóan nem elmélkedett sokat, inkább jól érezte magát. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

Először a jereváni születésű, de bő másfél évtizede Budapesten élő David Yengibarjan lépett színpadra június 11-én este. A világlátott örmény tangóharmonikás-zeneszerző neve korántsem ismeretlen idehaza; színházi produkciókban és filmekben egyaránt találkozhattunk már vele. (Tudom, hogy ő maga nem szereti a tangóharmonika megnevezést, de mit tegyünk, ha a harmonika hangsorról sokaknak a szájharmonika ugrik be először.) Ő szerezte például a Radnóti Színház Negyedik nővér előadásának zenéjét (amelyben szerepelt is), de láthattuk – sok egyéb mellett – Lukáts Andor Portugál és Sas Tamás Szerelemtől sújtva című filmjeiben is. Emellett hazai szórakozóhelyek és külföldi fesztiválok (London, Párizs, Amszterdam) rendszeres vendége. Muzsikájának nívóját jelzi, hogy Snétberger Ferenccel is dolgozott már.

David Yengibarian (Szkárossy Zsuzsa fotója.)
David Yengibarjan. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Yengibarjan műfaját jobb híján világzenének nevezhetjük, hiszen éppúgy megtalálhatók benne az örményországi őshaza népzenéjének motívumai, mint az (Astor Piazzolla modorában játszott) argentin tangó vagy a world music/jazz stíluselemei. Az egzotikus skálák és ritmusok persze szinte mindig könnyű sikerrel kecsegtetnek; a diatonikus közegben felbukkanó bővített szekundok valamiért hipnotikus erővel bírnak – legyen szó flamencoról, klezmerről, perzsa-, török- vagy éppen román népzenéről. Hősünk becsületére legyen mondva, hogy nem éri be pusztán ennyivel, nem enged a kísértésnek, és nem a félszívvel odakent hakni felől közelít. Játéka mindvégig átszellemült, változatos és intelligens. Igaz, olykor az az érzésünk támadt, hogy Yengibarjan spekulatívabb futamai a Badics Márk dobos és Bata István basszusgitáros alkotta ritmusszekció nélkül zabolázatlan lóként szabadulnának el az éterben. (Főként Bata betonstabil riffjei húzták vissza a földre, minden impulzív szólistának ilyen basszusgitárost kívánok.) A kisebb bizonytalanságokért azonban kárpótolt az örmény ifjú különleges arányérzéke, mellyel a slágeresebb témák és a merészebb improvizációk közt egyensúlyozott.

Rövid átszerelés után már a Hot Jazz Band népesítette be a pódiumot – ami nem csak a színpadon jelenlévők számában, de a játszott műfaj tekintetében is komoly ugrást jelentett. (Egyébként a közönség szintén fel-, illetve tovább duzzadt valamelyest.) A népszerű csapat több mint negyed százada számít az (első) dzsessz-aranykor tiszteletbeli magyar nagykövetének. A ’20-as, ’30-as, ’40-es évek amerikai dixieland és swing muzsikájának nem csupán remekműveit, de életvidám szellemét is kísérteties hűséggel idézik meg, nem beszélve repertoárjuk másik, ugyanezen korszak magyar filmslágereit felvonultató, nem kevésbé kiterjedt részéről. Hazai és rangos nemzetközi fesztiválgyőzelmek imponáló sora igazolja a Bényei Tamás – ének, trombita, bendzsó; Bera Zsolt – harsona; Fodor László – klarinét; altszaxofon; Szili Róbert – gitár; Juhász Zoltán – bőgő és Galbács István – dob alkotta formáció tehetségét.  

Hot Jazz Band
Hot Jazz Band

Márkus Alfréd mókásan buja foxtrottjával indítottak (Az én babám egy fekete nő), majd De Fries Károly némiképp költői kérdését szegezték a hallgatóságnak (hogy ti.: Szereted-e még a kék ibolyát?). Mire a csúszós banánhéjról daloltak, a közönséget már kenyérre lehetett kenni, Fényes Szabolcs klasszikus sorai után (Odavagyok magáért) pedig már gyakorlatilag tét nélkül roboghatott a nosztalgiavonat hosszasan – a nézők hálás jóindulata által körbeölelve. Hiába, az autentikus múltidézésnél tutibb captatio benevolentiae-t a könnyűzenében sem találtak még fel, szabadtéri fesztiválok esetében pedig egyenesen legyőzhetetlen e módszer. A fogadtatás abszolút megérdemelt volt, hiszen a zenekar, ahogyan azt már megszokhattuk tőle, ez alkalommal is kitett magáért. Sehol egy baki, profizmus az első hangtól az utolsóig, mintha csak CD-n hallgattuk volna őket.

A Hot Jazz Band kétségtelenül príma teljesítménye (lásd még: huszonöt év rutinja) és a zajos közönségsikere ellenére rám mégis Yengibarjan rizikósabb önfeltárulkozása és teremteni akarása tett mélyebb benyomást. Ez alkalommal számomra a sorrendiség dacára ő volt a fő attrakció. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek