A technológiai progresszió egyik velejárója a filmfogyasztási szokások gyökeres átalakulása: a mozgókép elsődleges felülete már nem a mozi vagy a televízió, hanem a laptop és az okostelefon, az irányított műsorstruktúra (tradicionális tévézés) helyét a felhasználó által egyénileg kialakított fogyasztói kosár (streaming) veszi át. Persze a folyamat megítélése részben hozzáállás kérdése (hogyan hat mindez a fogyasztás módjára?), viszont a streaming kétségtelen erénye, hogy bárhol, bármikor, bármit nézhetünk kedvünkre, megkötések nélkül. Természetesen a tendencia Magyarországon lassabban terjed, mint Amerikában (a televízió még mindig jelentős, főleg az idősebbek körében), viszont akár A Királyra, akár A besúgóra, vagy a Filmio és a Cinego felületére tekintünk, az irányvonal egyértelmű: a megújult nézői elvárások újraírják a tradicionális médiastruktúrákat. 

Jelenetkép a sorozatból.

Az uralkodó trendekkel ellentétes folyamatot figyelhetünk meg viszont akkor, ha a Cella – letöltendő életre (vagy A helység kalapácsára és egyéb televíziós produkciókra) tekintünk, hiszen az online ütemezés helyett az új részek kedd esténként a Dunán (majd később a Médiaklikken) jelentek meg. A regresszió oka kereshető a még mindig televíziózáshoz szokott közönség megszólításában, de a mutatósabb nézőszám elérésében is; az említett példák fényében mégis kissé szokatlan, hogy a sorozat nem online előfizetéses platformon debütált. A hozzáférhetőséget azért nem sorolhatjuk ide, mert ugyan a következő részig a Médiaklikken elérhető volt az előző heti epizód, azóta azok teljesen eltűntek a honlapról, így vélhetően egyben a Filmio felületén vagy más oldalon lesz elérhető a későbbiekben. 

Mindez abból a szempontból (is) kifejezetten érdekes, hogy az eddig vágóként tevékenykedő Csillag Mano által jegyzett Cella alapötlete nemcsak hiánypótló, hanem egyben az egyik első antológiasorozatként vonul be a magyar filmtörténetbe. A nyolc részes széria központi tematikája a helyszín (akárcsak pl. a 104-es szobánál): minden történet – játszódjon bármely korban – ugyanazon cellában játszódik, a 40-50 perces epizódok mindegyike egy lezárt történetet tár elénk (kivételt képez ez alól az 1992-es és a 2010-es rész) egy ott tartózkodó elítéltről. A címek egy-egy évszámot jelölnek, azaz a mikroszinten értelmezhető személyes drámák egy-egy korszak társadalmi makrójába ágyazódnak: az 1849-hez és az 1959-hez a forradalom és szabadságharc, az 1990-hez és az 1992-höz a rendszerváltás tartozik, van napjainkban játszódó gyerekgyilkosság lélektanát vizsgáló sztori, illetve képzelt, leginkább a Fekete tükörre hajazó, disztópikus jövőkép (2050) is. A koncepció újszerűsége mellett a Cella ráadásul tele van nagyszerű színészekkel: Orosz Ákos nyilas tisztként, Jászberényi Gábor olajmaffiózóként, Krisztik Csaba kihasznált bűnözőként, Farkas Franciska tolvajként, Szamosi Zsófia fiát hátrahagyó anyaként tűnik fel. A kreatív kerettörténet mellett az egyes epizódok narratívái sem egy kaptafára épülnek – legalábbis a témákat tekintve. Kapunk testvérfilmet, Harcosok klubja-szerű kamarathrillert, női sorsot feldolgozó drámákat, sőt az évad közepén elhelyezett részben folytatásos sztori is új színt hoz az egyébként is kellően balanszírozott repertoárba. 

A képek forrása: Mafab.hu

A kontextust és szinopszisokat olvasva még inkább adekváttá válik a kérdés, hogy egy ilyen volumenű produkció miért éppen a Dunán (egyáltalán televíziós csatornán) fut? A válasz kifejezetten prózai: a technológiai regresszióhoz hasonlóan a Cella minőségében is inkább hasonlít egy esti sávban futó teleregényre, mint egy választott streamingfelületen futó szériára, a nemrégiben bemutatott A Királyról nem is beszélve. Csillag Mano első rendezése egy lépés előre, majd két lépés hátra: a tényleg kiváló alapötlethez, ahogy az megfigyelhető a történelmi filmeknél is, képtelen felérni a kivitelezés színvonala – vizsgáljuk azt szinte bármely aspektusból. A részek túlnyomó többsége – kivételt némileg a harmadik, illetve a két folytatásos rész képez – dramaturgiai szempontból egyszerűen elmarad a streamingszolgáltatóktól megszokott sztenderdektől. Műfaji értelemben minden rész a karakterközpontú lélektani dráma jegyeit próbálja hordozni, viszont ehhez sem a vékony forgatókönyv (melyet Horvát András Dezső, Veres Attila és Várkonyi Zoltán írtak), sem a technikai aspektusok, és sokszor az alulinstruált, valódi érzelmet nélkülöző színészi játék sem asszisztál. A legtöbb rész fordulatait – sőt gyakorlatilag a cselekményt – már az expozíció ismeretében sejthetjük, a cellában mint klausztrofób térben rejlő lehetőségeket nem használják ki az alkotók, a narratíva fontosabb pillanatainál minden részben ugyanaz a zene szól (és pont ugyanúgy jelzésként működik, mint a sitcomoknál: itt kell megrendülni/ledöbbenni), és a rejtélyesnek szánt félhomály inkább tűnik a megfelelő világítás hiányának, mint hangulathoz hozzájáruló elemnek. 

A pontok egy része fakadhat a szűkös költségvetésből (a Filmalap bő 500 millióval támogatta a projektet, ami egy ilyen ötlettel operáló sorozatnál aprópénz), viszont a feszültség, az érzelmi bevonódás hiányára nem mentség: sokszor látott, faék egyszerűségű sémák váltakoznak, amiket már a hazai szcénában is kezdünk magunk mögött hagyni. Az igazi gyomros viszont a sorozat utolsó részénél (2050) érkezik, ami egy magyar Fekete tükör-epizódként akar viselkedni, viszont vizualitásában és narratívájában (és gyakorlatilag bármiben) képtelen akár csak megközelíteni is a brit antológia szintjét, sőt a Cella egyéb epizódjaiban látott nívótól is jócskán elmarad. Volt már hasonló kísérlet tévéfilmes formátumban is (Egy másik életben), ami nagyjából ugyanazon pontokon bukik: silány díszlet (ami szándék szerint is az lenne, de itt önmagában is gyatra), kaotikus képi világ, zavaros vágások (ami azért is meglepő, mert a rendező egyébként vágóként olyan produkciókban dolgozott, mint Az unoka vagy a Kojot), banális történet és az ahhoz tartozó ad hoc lezárás. Mindez azért is fájó, mert a narratív eszköztárban találunk ígéretes elemeket, legyen az az álmok és képzetek játékba hozása az 1959-es vagy a 2020-as részekben, vagy a folytatásos részek közötti kreatív kapocs (1992, 2010), ám ezek is inkább elméleti, mintsem gyakorlati síkon említhetőek pozitívumként. 

A Cellára inkább úgy lehet tekinteni, mint egy elszalasztott lehetőségre. Hiánypótló kísérletre, amiben sokkal több volt papíron, mint amit végtermékként kaptunk: egy középszerű, társaitól elmaradó, kommersz tévésorozat, ami az egyre növekvő színvonalú streaming közegben tényleg csak a tradicionális csatornastruktúrán belül rúghat labdába. És ott lehet is keresnivalója – ezt azonban a mai viszonyokhoz képest nehéz sikerként elkönyvelni. 

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.