Az elmúlt évben alkotói szabadságát töltő, új önálló műsorral nem jelentkező Bödőcs Tibor humorista nem előadással, hanem új kötettel tért vissza a(z irodalmi) pódiumra. Nem az első könyve ez a szerzőnek, aki irodalmi paródiagyűjteménnyel indult, amit egy – monodrámaként azóta is nagy sikerrel játszott – regény és egy szatíra követett.
Már az első Bödőcs-kötet, az irodalmi paródiákat közlő Addig se iszik olvastán is világos volt, hogy írója nem csupán az általa olvasott szerzők stílusával tud és akar foglalkozni, humoristaként, hanem ennél többről van szó. Állításai és kérdései vannak, gondoljunk csak az ebben a kötetben található móriczos szövegre, vagy akár a szerzői nyelvet a legaprólékosabban reprodukáló Esterházy- vagy épp a Hrabal-paródiákra. A következő köteteknél érdekes volt megfigyelni, hogy az elsősorban színpadi jelenlét számára alkotó, tehát alkalmazott művészetet művelő Bödőcs miként képes elengedni a hatáskiváltás kötelezettségét (hisz a közönség előtt ebből él). A Meg se kínáltak regény főhőse egy nagy mesélő, a harmadik, Mulat a manézs című regény szcénája egy cirkusz – azaz Bödőcs jól érzékelhetően és fokozatosan hagyta ott írásban a fellépést, a stand up-ot, a mulattatást. Talán mindezekre is szükség volt ahhoz, hogy a most kiadott Prímszámok hóesésben kötet és benne a miniatűrök megszülessenek.
A Bödőcs-szövegek működnek, ezt jól mutatják az előadói népszerűségi mutatók, ám azt, hogy a Bödőcs-nyelv írásban is létezik, ez a kötet igazolja végérvényesen. Ráadásul a fent említett „alkalmazott”-ság, miközben nyilvánvalóan hatni akar a szerző, mi végre volna különben elgondolkodtatóra, talányosra, meghökkentőre és mindeközben leginkább humorosra írva-hangolva minden szöveg, ezúttal a lehető legkevésbé harsány, tolakodó.
A Prímszámok hóesésben szövegeinek ősei már az első kötetben megjelentek, példák rá a remek Márai-paródia naplóbejegyzései, vagy ugyanitt a hírek, nem meglepő, hogy az ezekhez hasonlókból íródott-összegyűlt egy kötetre való, ami most egybeszerkesztve, tartalmilag is ciklusokba rendezve kerül az olvasó elé. A fejezetek címeinek nagy része (lásd: Művészeti bagatellek, Kis színesek, Hétköznapi miniatűrök) is azt üzeni: a szerző akart szerénységgel kínálja olvasásra a szövegeket. Itt álljon közbevetésként, de méltatólag a kötet szerkesztőjének, M. Nagy Miklósnak és a borítóterv készítőjének, Váraljai Viktóriának a neve, mert mind az anyag összerendezése, szerkesztése, mind a könyvtárgy (különösen a borító ötletesen elrendezett, modern hieroglifákként működő, komoly jelentéssűrítést adó rajzai) méltók a tartalomhoz.
Rövidebben írni sok szempontból nehezebb, és egy Bödőcs-szintű nagy mesélőnek komoly koncentrációra lehetett szüksége, hogy esszenciálisan írjon. De sikerült. Mikrotörténetei eddig is voltak, de ezek most másak – kompakt, a fejezeteken belül egymást is támogató, erősítő szövegekkel teljes a kötet. Ami még az irodalom: Bödőcsnek végre majdnem teljesen sikerült elengedni a – jobb híján enciklopédista-humorként aposztrofálható – halmozásos stílust, amikor a hangulat fokozása végett ugyanaz a jelenség számtalan formában/jelzővel/átköltéssel fogalmazódik meg. (Ehelyett egy kis lexikon-kivonatot kapunk, mégpedig részleteket az Első Teljes Magyar Akadémiai Nagyszótárból (I.- CXCIX. kötet), melyben politikai alapfogalmak és mindennapi életben gyakran használt alpári kifejezések pontos és példamondatokkal prezentált definícióját adja. A felvilágosodás például így szól: „felvilágosodás (fn) történelmi folyamat, melynek során a bamba, kiskorú emberiségből akár az észtől megkergült felnőtt is válhat. A felvilágosodás nélkül most nem írhatnám itt le, hogy a felvilágosodás nélkül most nem írhatnám itt le!”)
Ott, ahol ennek tétje van, működik írásban is, de most a fokozásokból és a felsorolásokból – az élő műsoroktól és a legutóbbi kötet szövegeitől is eltérően viszonylag kevés van. A Prímszámok hóesésben miniatűrjei hagyják az olvasót gondolkodni, hozzátenni a szöveghez, elvenni belőle, azaz: dolgozni. Ez komoly könyvnél valósul csak meg. A Prímszámok hóesésben szövegei nem fecsegnek, kivéve, ha épp a fecsegés a cél eléréséhez szükséges poétikai eljárás. Mint például az Art Bistro and More című (jobb híján így nevezem) étteremkritika-paródiában, ahol a túlbeszélés a kifigurázás egyik alkotóeleme. Nem mellesleg ennek az írásnak köszönhetjük a kötet címét is, ugyanis itt, az Art Bistro-ban „főételként” kerül az asztalra – az előétel „a pihentető, nemtúrós posztmodern: kaja helyett magyarázkodást kapunk: hogy miért nincs a tányéron semmi” volt – az „Avantgarde bőségtál négy személyre. Márton napi szürrealizmus esernyős babbal, varrógépelt lúdgégével. Telefonfülke pankómorzsában. Prímszámok hóesésesben. Zsebórával töltött bárányfej. Nem mellesleg két absztrakt paprikapötty spenótnégyzeten, pékné módra.”
Témáit tekintve újra csak komoly, talán ez ideig a legkomolyabb Bödőcs-könyvet tarthatjuk a kezünkben, anélkül, hogy aggódnunk kellene a humor elvesztése miatt. Utóbbiból ugyanis ezúttal is rengeteg és rengetegféle van. Érzékletes leírások („kodakszín délután”, oldódnikészcipős, részegoperettes kacsázás”), pazar jellemrajzok („hatvanhét éves, és még mindig gyűjti a mackósajt papírját”), apró gegek (a már idézett szótárban a liberalizmus címszónál így néz ki a felsorolás egy része: későn fekvés, hosszú haj, tolerancia, szelektív felháborodás, jancsómiklós, rock and roll”) sorakoznak. Megijedni viszont mégis csak lehet: Bödőcs szarkazmusban oldott kritikái a humorban nem hogy eltűnnek, hanem egy-egy novellában, egypercesben újra értelmet nyer a kifejezés, mely szerint arcunkra fagy a mosoly. Akkor is, ha a szerző bölcselőket karikíroz, még inkább, ha hétköznapi életeket, leginkább, ha történelmi szereplőket. A mikrotörténetek nagy műveltséganyagot mozgatnak, világvallások, eszmék, történelmi korszakok és szereplők éppúgy figurái és témái lehetnek egy-egy írásnak, mint a jelenkor emblematikus vagy éppen hangot nem kapó személyei. A humor a kötetben minimum két fontos funkciót is betölt: kimozdítja az ábrázolt szereplőket az olvasó által ismert helyzetükből, ezáltal máshonnan figyelteti meg őket. Így lesznek például az „egypercesei” méltók az örkényi örökséghez. Csak egy példa, a Magántüsszentés című írásból, mely így indul: „Alulírott, Századik Gizella, magánszemély, otthonomban, hátul, egy kicsit, ha lehet, tüsszentenék. Tisztában vagyok vele, hogy szigorúan tilos. Mégis. Indokaim: 1. Nagyon kell. 2. Nem bírom. 3. Tényleg.”
Másfelől a bödőcsi groteszk képes betölteni azt a funkciót is, melyben az abszurd nem a valóság kitekerése, hanem a létezésben (az emberiség kis és nagy történeteiben) eleve meglévő abszurditás felmutatása. Így jelenik meg egy-egy novellában vagy elbeszélőként (mi több, búcsúvelet írva) egy sakkfigura (Figurák Tavasza), vagy épp maga Tisza folyó, vagy olvashatunk bele Sztálin és Hitler elképzelt (szerelmes!) levelezésébe, de nem feledkezik meg a szerző a mindenkori közéleti abszurditásokról sem. És persze ki ne lenne kíváncsi a Balasztész nevű ókori bölcsre („Szókratész második szomszédja, sréhen szemben”) vagy Julius Vinoicusra, aki annak ellenére jelentős gondolkodó, hogy a 64-es nagy római tűzvészben elpusztultak összes művei és csak az alábbi hat szó maradt fent belőlük: „… és akkor…”, „… sose… hanem…”, illetve a „transzcendenciát célba vevő tengernyi alapvetésből (Kakukkhad) ennyi: „… habár… is…”. És ha ez nem elég, átgondolhatjuk, mi lenne, ha a KRESZ-ben bevezetnék a feudalizmus szabályait, melyben például „a Stop-táblát csak évi tízmilliós fizetés alatt lenne kötelező figyelembe venni”. Családi drámák és világnagy összeesküvések, a vidéki és magyar és k-európai, minden korba magunkkal cipelt abszurdok, kevés, súlyos szóval elmesélve. Otthonos, sajnos. Hisz ki ne járt volna már olyan, vagy ahhoz hasonló rendezvényen, ahol ez történik: „a megnyitón új, az emberi méltóságot sértő megnyilvánulások találtak gazdára, majd Lambada Ferenc nyugalmazott okleveles megmondóember közkeletű félreértéseket adott elő. Ezt követően fölösleges és téves következtetéseket vont le, végül lényegtelen témákra tért át, nagy sikerrel”.
A Prímszámok hóesésben írásaiban a humor írói eszközként működik abban az értelemben is, hogy jól érezhetően meg lehet különböztetni irányát és intenzitását. A szereplőivel együttérző, velük és nem rajtuk nevető szerzői irónia egészen más regiszterben szól, mint a diktátorok, szemfényvesztők és csalók iránti néhol a marónál is erősebb már-már mértéktelen gúny. Az arányérzék pedig, bár biztosan táplálkozik a humorista-nevettető tudásából, a kötet írásaiban elsősorban irodalmi célokat szolgál, amennyiben vele a szórakoztatás a gyönyörködtetés szolgálatába szegődik és utóbbi felette áll az előbbinek.
Végignevetni és végiggondolkodni szinte szünet nélkül: erre való a Prímszámok hóesésben. De hogy mindez így is maradjon, ahhoz a kötet egyik állandó szereplőjét, a „Nemzet Igazát Őrzők Elnöke, aki egyben az Imreneumért Felelős Biztos és a Pöcök Kuratórium vezetője” is, Hajnalvég Dezső figyelmeztetését szükséges idéznem: „Igazunk van, de hogy a továbbiakban is igazunk legyen, őriznünk kell az igazságunkat, amihez nem kevés erő kell, valamint foggal és körömmel hozzáállás a kérdés megközelítéséhez.”