Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EZEKET A SZÖVEGEKET ÉPP OLYAN KOMOLYAN VETTEM, MINT BÁRMELYIK KORÁBBI ÍRÁSOMAT

Beszélgetés Szvoren Edinával
2024. jún. 2.
szvoren edina portre revizor online
Pastiche, stílusgyakorlat, imitáció. Új kötetének írásaiban Szvoren Edina pályatársai bőrébe bújik, az ő stílusukban ír. Hogyan ragadta meg a kiválasztott szerzők írásainak lényegét? A nyelv, a stílus, a történet, vagy az atmoszférateremtés volt-e a fogódzója? És vajon mi volt a kísérletének célja? MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Egy korábbi interjúban arról beszéltél, egy kezeden meg tudod számolni, hány ember meséjére, gondolataira vagy kíváncsi. A most megjelent Kérődző Kronosz című köteted alapötletét tíz kortárs író adta. Az motivált, hogy a nyelv, a történet, a mások szövegének legbelsejéből kiindulva létrehozd a saját szövegeidet?

Szvoren Edina: Bár én erről a közönyömről, ha jól emlékszem, elsősorban nem irodalmi értelemben beszéltem korábban, egy ilyen olvasásgyakorlatnak – mert olvasásgyakorlat is volt –  mindenképpen az a hatása, hogy bármilyen becsben is volt korábban a szerző, sokkal közelebb fog hozzám állni. Ezek óhatatlan következményei az ilyen pastiche-oknak, az utánzásos írásgyakorlatoknak.

R: Mégis valamiért ezeket a szerzőket választottad a „kísérletre”.

Sz E: A kötet alakulásának a különböző fázisaiban más-más szempontok mozgattak. Az elején a bennem erősebben élő szerzők jöttek, vagy akikről azt gondoltam, hogy könnyebben meg tudom őket szólaltatni, később tőlem gondolkodásmódjukban távolabb álló szerzőket is választottam. Egy Oravecz-prózát utánozni nekem több önbizalom kellett, amit a korábban megírt szövegekből merítettem, de végig kételkedtem, hogy képes leszek-e befejezni, tudom-e úgy nézni az egyént, a történetet, a sorsot, ahogy Oravecz Imre. Sok szempontból nem voltak kézre eső dolgok. Az irodalmi reflexek is máshogy kezelik az individuumot, a társadalmi megrögzöttségeink is mások.

szvoren-edina-kerodzo kronosz magveto revizor online

R: Nagyon színes a paletta, nagyon különböző stílusban, nyelvezetben írók lettek a kísérleted választottjai. Miért ezt a formát választottad?

Sz E: A pastiche-nek nincs nagy irodalmi hagyománya, gondolom, mert nem áll nagy becsben szembemenni a hősi szerzői mítoszokkal, az egyéniségkultusszal. Proust jut csak eszembe – meg az, hogy tudtommal az ő pastiche-ainak vannak francia előzményei –, de annyira nem tudok franciául, hogy ezekre a játékokra fülem legyen. Proustnál egyébként más a fókusz, ő egyetlen esetet ír meg több hangon, egy gyémántszélhámosét. Igazából azt tudom megfogalmazni, hogy nekem mi nem a pastiche: nem paródia, nem ujjgyakorlat, komolyságánál fogva nem is stílusgyakorlat, mint mondjuk a zeneszerzőképzésben, ahol a diákok holt nyelveken írnak voltaképpeni formagyakorlatokat. Én ezeket a szövegeket épp olyan komolyan vettem, mint bármelyik korábbi írásomat.

R: A te prózáid, azt hiszem, nem formagyakorlatok, belebújsz az adott szerzők nyelvi struktúrájába, stílusjegyeik felhasználásával saját novellákat írsz.

Sz E: Igen, itt nem arról van szó, hogy valami eleve bennem létezőt becsomagolok más szavakba, hanem amikor például egy Bognár Péter-szöveget írok, az ő asszociációs készletével próbálok hozzáállni az épülő szöveghez, vagyis utánozni az újat, nemcsak azt, ami már van, és amit ő megírt. Ez persze lehetetlen. Szinte mindegyik szövegben vannak olyan mozzanatok, amik nem tolnaisak, nem krasznahorkaisak, vagy tematikusan, vagy a szöveg bonyolításmódjában mégsem azok. Próbálkoztam kiküszöbölni ezeket, de titokban azt gondoltam, hogy ez a kísérlet azért is lehet érdekes, mert kiderül, mi marad. Nem az van-e, hogy ami nem sikerül, az én vagyok? Illetve nem én, hanem az író én. Miközben talán épp azt állítom a kötettel, hogy én sem egy korlátlan számú ismétlésre optimalizált éngép vagyok, továbbá az írásaimmal sem birtokviszonyban vagyok, hiszen ők hoznak engem – az írót – létre. De ez az önkifejezésdolog már az előző köteteimben is megbukott számomra, és a motivikus elemekhez való viszonyom is épp olyan ebben a kötetben, mint a korábbiakban. Ennek a kísérletnek ez az érdekes összegzése, hogy nem nagyon fedeztem fel különbségeket a korábbi köteteimhez képest.

R: Tudom, voltak olyan szerzők – például Tolnai –, akiknél nagyon komoly kutatómunkát végeztél a szöveg megírásához. Ez mindegyik szövegedet jellemzi?

Sz E: Volt olyan, akihez nem nagyon nyitogattam könyvet, esetleg csak apró, felszínes, szóhasználati ellenőrzésekért, mint ahogy az „első indulatból” született írásoknál is kevésbé néztem utána dolgoknak. Nádas Péternél, Tompa Andreánál például. Tolnai Ottónál valóban sokat kutattam, mivel ő lokalitásokban gazdag, gyakran használ visszatérő motívumokat. Oravecznél is sokat kellett olvasni, az ő szövegei távolabbi korokat idéznek, speciális témái miatt: a kivándorlásnak, az utazásnak, a hajózásnak mind utána kellett olvasni. Ráadásul Oravecz nagyon erős környezet- és munkaleírásokban, meg kellett néznem, hogy hogyan nézett ki egy óceánjáró, egy kivándorlóhajó. Szeretek valóságot koholni, úgy csinálni, mintha a valóságreferencia mögött valóság is lenne, de itt igazi hajó kellett.

R: Ezért született meg talán elsőként a Tompa Andrea-szöveg, aki maga is játszik a valóság és a fikció átjárhatóságával? A te szövegedben az anyját kereső lányé nagyon tompai történet.

Sz E: Ami igazán örömet okozott ezekben a szövegekben, az az volt, ha azt gondolhattam, hogy olyasmit írok, amit ezek a szerzők nem írtak meg, de megírhatnának. Ezt az áttelepülésről szóló, elhagyott gyermek-tematikájú novellát még Tompa utolsó két regénye előtt írtam. Amikor elolvastam a Hazát (cikkünket lásd itt), aztán a Sokszor nem halunk meget (írásunk itt), akkor egyrészt önigazoló reflexből nagyon örültem, másrészt bosszús is voltam, mintha Andrea követett volna el plágiumot. Szóval, mint a korábbi köteteimnél, a valóságból itt is inkább a lehetséges érdekelt, azzal a módosulással, hogy ezúttal az irodalmat és az írókat is hangsúlyosan a valóság részének tekintettem.

R: Azt mondod, nem paródiák a szövegeid, ugyanakkor van bennük egy görbe tükör, rengeteg humor. Hogy van ez?

Sz E: Ahol parodisztikus vonások felbukkannak, ott szerintem az eredetiben is vannak. Nádas szövegeiben sokszor találni travesztiaszerű eltolásokat, ahol a pátosz, az emelkedettség alá az elbeszélő behúz olyan beszédtárgyakat, amik a hétköznapi gondolkodás számára meglepő vagy akár méltatlan tárgyak volnának. Bartók vagy Bognár műfajparódiákkal is él.

R: Szerintem nem utánzás, de e tekintetben nekem az az izgalmas, hogy kinek a hangján szólalnak meg az írásaid.

Sz E: Igen, utánzás helyett talán én is azonosulást mondanék, vagy akár lelkigyakorlatot. Néha úgy érzem, nagyon messzire mentem magamtól, de mégiscsak én írtam, ott kell hogy legyen benne a másik hang. Néha konkrétan rá tudok mutatni azokra a mondatokra, amik az én írói világomban éreznék igazán jól magukat. Egy újabb hasonlóság a korábbi kötetekkel: a Pertu óta mondom, hogy minél távolabbi ügyeket, embereket, sorsokat tudok megérinteni, annál inkább mozgásba lendül az agyam. A problémakörök esetleg ott is autobiografikusak voltak, de a motívumok alig. Bénítóan hatnak a képzeletem működésére a saját élettényeim. A Krasznahorkai-szövegem – és egy eredeti Krasznahorkai-elbeszélés – egyik fordulatát újra kicsavarva: sajnos ab esse ad posse, vagyis a valóságból nem tudok a lehetségesre következtetni.

R: Az utolsó novella, Szvoren Edina Máthé Erzsi című írása a játék játéka? Szerzőként saját magadat tünteted fel, végképp játék a ki is beszél tekintetében. Stílusában mennyiben köthető korábbi, Mondatok a csodálkozásról című kötetedhez?

Sz E: Tulajdonképpen ez egy Ohrwurm-jegyzet. Ezek még most is íródnak, folytatom a sorozatot. Az első Ohrwurmok idején már bőven foglalkoztattak a mostani kötet kérdései, az, hogy mi az írói alkat, miből táplálkozik az írói személyiség, miért olyan fontos, hogy megváltástörténetként olvassuk az alkotást. Vagy hogy az én-tudatom mennyire igényli az egyediség, az egyszeriség biztosítékait a hasznosságom képzetéhez. Hogy mi hordozza inkább a létem értelmének az illúzióját: az, hogy hasonlítok, vagy az, hogy különbözöm? Ahogy az olvasásnak, az írásnak is fontos eleme, hogy ki tudjunk abból nézni, kik vagyunk. Vagy inkább micsodák. Amikor egy Szvorent utánzok abból az időből, amikor már ugyanezek voltak a kérdéseim, az dupla hamisítvány, duplafenekű pastiche.

R: Az Ohrwurm-jegyzetek, a pastiche-ok akkor születnek, amikor valamiért a hosszabb próza nem születik meg?

Sz E: Bármi válhat bárminek a pótcselekvésévé, de a terjedelemmel a hitelesség kérdése számomra nincs összekötve egyik irányban sem. Nem pusztán a változatosságkeresés motivált, de  a fikcióalkotásnak az alapműveleteiben is megcsappant valahogy a bizalmam. A pastiche-ozás ezeket a kedvetlenségeket és kételyeket természetesen nem oldotta meg, csak elodázta, viszont – szemben a korábbi fikciós szövegeimmel – mintha egy ilyen alapzatú írás közelebb állna az ábrázoláshoz, ezért pedig könnyebben és gyorsabban dolgoztam. Nem elbeszélésenként, nem tizenkét oldalanként kellett létrehoznom egy világot a hozzátartozó nyelvvel együtt.

R: Lehet-e ezeket a szövegeket úgy olvasni, hogy az ember sosem olvasott Krasznahorkait, Nádast, Bartók Imrét?

Sz E: A Tolnait, azt hiszem, az ő ismerete nélkül nehezebb lehet, megjegyzem, ez az eredeti szerzőre is igaz, egy Tolnai nem Tolnai, hiszen a Tolnai-szövegek világszerűsége többek közt éppen a művek lezáratlanságából táplálkozik. Viszont a Krasznahorkai-szöveg annak is érdekes talán, aki még sosem olvasott tőle semmit. Azt hiszem, ez hol így van a kötetben, hol úgy.

R: A kötet végén található egy „szótár”. A szövegekben általad kiemelt szavak jegyzéke némi kapaszkodó, vagy ez is a játék része?

Sz E: Is-is. Első körben tréfa. Tréfa olykor lényegtelen, olykor jól hangzó, figyelemfelkeltő tárgyszókkal, amik a kötet hangsúlyait már eleve összezilálják kicsit. Másodsorban talán megint csak az eredetiségmítoszra, illetve a fikció különféle valóságszintjeire vetnek csalóka fényt azzal, hogy a tudományos művek eszköztárából idetettem őket. Amúgy meg ilyen listákat saját használatra mindig is szoktam írni, amikor összerakok egy kötetet, és éppen dekázgatok a motívumokkal.

A könyv adatlapja itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek