Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„EZ NEM ÜZEM, EZ MANUFAKTÚRA”

Beszélgetés Markó Róberttel, a veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatójával
2024. máj. 20.
markorobi1 revizor
Mert nagyot álmodni már a pályázatában is Markó Róbert: a világ legjobb bábszínházát fogja megcsinálni Veszprémben. A Kabóca Bábszínház vadonatúj épülete, a városvezetés bizalma, némi pénz már megvan, a stáb nagyjából felállt – jövőre az előadásoknak kell bizonyítani. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Milyen mázlid van, hogy pont akkor kezdődött a te igazgatóságod, amikor lett egy új épület.

Markó Róbert: Pedig nagyjából véletlen egybeesés. Nem akartam én igazgató lenni, pontosabban nem ennek a színháznak szerettem volna az igazgatója lenni eredetileg. Maga a színházépület az egykori piarista gimnázium tornaterme volt, az 1900-as évek elejétől kezdve. A telek többi részén egy ideig lakóházak álltak, merthogy ennek a komplexumnak, ahol a Kabóca Bábszínház működik, jelenleg van még néhány darabja az egykori tornatermen kívül is. Az Európa Kulturális Fővárosa évében jött létre egy turisztikai támogatásból, és nem bábszínháznak, nem színházépületnek készült; az is van ráírva, egyelőre, szép betűkkel, hogy rendezvényközpont. De a városvezetés fejében jó ideje forgott, hogy legyen méltó helye a Kabócának, mert igazán hányatott sorsa volt: működött már mindenhol, legutóbb az Agóra Művelődési Központ szuterénjében. Mire 2023 őszén megérkeztem, már benne volt a levegőben, hogy ez a bábszínház épülete legyen. Kellett azért lobbizni érte, és ebből a szempontból nem voltam nagyon szerencsés helyzetben, hiszen én voltam a messziről jött ember, aki nem nagyon tud felmutatni sem városi kapcsolatokat, sem semmiféle helyi eredményt.

R: Csak ígérni tudtál.

MR: Igen, azt tudtam. Mindenhol elmondtam, hogy én most megelőlegezett bizalmat szeretnék kérni. Kérünk szépen egy évet, és abban az egy évben igyekszünk megmutatni, hogy meg tudjuk tölteni tartalommal ezt a teret, ami adottság. És hát kaptunk megelőlegezett bizalmat. Itt tartunk most: ezzel a bizalommal igyekszünk élni.

R: Ez egy városi fenntartású színház. Mekkora önállóságod van?

MR: Pont most kellett az évadtervünket ismertetni a következő évadra; a közjóléti bizottság, ami ebben a városban a kultúráért is felelős, meghallgatja, és nyugtázza, hogy megismerte. Megkérdeztem Porga Gyula polgármestertől egy konkrét ügy kapcsán, hogy személyi kérdésekben van-e bármilyen elvárás, vagy egyetértési jogkör gyakorlása, és azt mondta, hogy „leadtál egy pályázatot, annak alapján téged mi kineveztünk. Azt, hogy a céljaidat kivel éred el, mi nem vizsgáljuk addig, ameddig a számokat és a célokat teljesíted”.

R: Nem hiszem el, hogy a nagyszínháznál, a Petőfi Színháznál ugyanez van. Szerintem neked az volt a szerencséd, hogy valóban a város döntötte el, hogy kit nevez ki, és nem volt központi politikai akarat. Tehát a Kabócát nem ajándékba vagy hálából kellett odaadni valami politikailag megbízható embernek.

MR: Ilyen szempontból szerintem nekünk, bábszínházi alkotóknak szerencsénk van, nem vagyunk annyira fókuszban. Visszatérve az előző kérdésedre, úgy érzékelem, hogy ez egy kulturális értelemben igen tudatosan, egyúttal több lépcsőben gondolkodó város. A 2023-as Európa Kulturális Fővárosa után most a városvezetés által deklarált cél az, hogy 2030-ra Veszprém ott legyen Európa tíz legélhetőbb középvárosa között.

R: Ennek nyilván nem csak kulturális feltételei vannak, hanem egy csomó egyéb.

MR: Persze, szociális, lakhatási és egyebek is, például az, hogy megálljon a népességfogyás a városban, amire egyébként ki lehetne tenni a „megtelt” táblát.

R: A pályázatod leghangsúlyosabb mondata az volt, hogy a világ legjobb bábszínházát fogod megcsinálni. Hol tartasz ebben? Amikor megérkeztél, egy kész évadot találtál. Mi volt ebben a lassan elmúló évadban a tiéd?

MR: Olyasmit mond Eugenio Barba, hogy a színháztörténet soha nem előadások története, hanem együttesek vagy színtársulatok vagy alkotóközösségek története. Ez nekem megnyugtató mondat abból a szempontból, hogy végülis majdhogynem passzé ebben az első évadban, hogy a már lekötött bemutatóink címe micsoda, és azokat ki rendezi. Ezeket a projekteket készen kaptuk, van rá pénzünk, nyertünk rá pályázatot, megcsináljuk. Arra próbáltam, illetve próbáltuk használni az elmúlt fél évet, hogy a struktúra kialakuljon – egy olyan társulati működés, amiben jól tudunk dolgozni. Most éppen szervezeti és működési szabályzatot, meg organogramot, meg munkaköri leírásokat írogatunk Blattner Géza-, Jászai Mari- meg Kossuth-díjas kollégákkal. Nem gondoltam volna a pályázat írásakor, hogy ennek lesz a legnagyobb jelentősége, pedig de. Mert ha kialakul egy olyan struktúra, amiben mindenki tudja a saját feladatát, világosak az együttműködés útjai, a felelősségek, akkor a művészeti rész alighanem meg fog születni. Az lesz az örömjáték.

R: Akkor, ha úgy van összeválogatva a struktúra teteje, az irányító stáb, hogy ezt garantálja.

MR: Nálunk huszonhat státusz van, ezen felül állandó szerződéssel foglalkoztatunk még öt embert, tehát harmincegyen vagyunk. Azt szoktam gondolni, hogy ez nem üzem – mint, mondjuk, az általad említett Petőfi Színház –, hanem manufaktúra. És nem hiszem el, hogy nincs ebben az országban harmincegy olyan ember, akit én meg tudok találni erre a harmincegy pozícióra, aki a legjobbat akarja csinálni, és ambíciót lát abban, hogy éppen ezt és éppen itt csinálja. És a harmincegyből már minimum kilenc ilyen, és ez szerintem nem egy rossz szám.

R: Ez jó szám, de én azt hittem, hogy több. Ez azt jelenti, hogy a többit még ki kell rúgni?

MR: Nem, ez azt jelenti, hogy… Tudod, én Győrből jövök, a Vaskakasból. Sokszor elmondtam már, hogy én sajtósnak kerültem oda, hiszen előtte kritikákat írtam. Körülbelül három hónap után kiderült, hogy ez az én sajtósságom se engem nem tesz boldoggá, se a színháznak nem nagyon jó. És akkor ahelyett, hogy annak az intézménynek az igazgatója, Kocsis Rozi engem elküldött volna, azt mondta, hogy figyelj, szerintem te egy tehetséges ember vagy, itt van egy asztal, egy szék, egy számítógép, a fizetésed, találjuk ki, hogy ezért te mit tudsz csinálni, ami neked is komfortos, meg a színháznak is.

R: Vagyis a rendezés korábban eszedbe se jutott?

markorobi2 revizor

A Kabóca Bábszínház

MR: Képzeld el, hogy nagyon sokáig egyáltalán nem. Se amatőr színjátszó nem voltam, se iskolai megmondóember, semmi ehhez hasonló. Egy idő után dramaturg lettem a Vaskakasban. És egyszer Novák Eszter tartott egy workshopot, és hiányzott egy fiú… és hát mit tagadjuk, Bicska Maxit játszottam egy jelenetben. Egyszer csak Eszternek volt egy félmondata, hogy majd úgyis mindjárt rendezni fogsz, és ez a mondat szöget ütött a fejembe, és akkor indult bábrendező szak a színművészetin. Elvégeztem, miközben dolgoztam a Vaskakasban. Ezt hálistennek az egyetemen hagyták. Többek között azért, mert én súlyos milliókat fizettem azért, hogy legyen ez a diplomám. Ezt az egészet most azért meséltem el, mert itt van ez a másik része a Kabóca társulatának, akiknél szerintem ez a helyzet: azért vannak még a csapatban, mert tehetségesnek látom őket. Nem feltétlenül abban a pozícióban fognak tudni kiteljesedni, ahol most vannak, de pont a manufaktúra jelleg miatt mi tudjuk tologatni, hangolni ezeket a pozíciókat.

R: Mennyire várja el a város, hogy túlnőjön a Kabóca? A világ legjobb színháza ugyanis nem maradhat egy városban, mert akkor nem a világ legjobb színháza, hanem a városé.

MR: Abban, hogy egy városi színház a világ legjobb színháza, bábszínháza legyen, benne van az is, hogy a városi igényeket maximálisan kielégíti. Lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de én ebben biztos vagyok: tudom, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Ismerem a kisvárosi létet, magam is egy ilyenben nőttem föl, aztán egy hasonlóban dolgoztam. Tudom, hogy a törzsközönségünk, ami az ovis, kisiskolás bérletes korosztály – akikből a bevételünk nagy részét csináljuk –, illetve a családi közönség milyen típusú színházra vevő.

R: Hol tartasz ebben a folyamatban? Van-e például konkurenciád a városban a gyerekek szolgálata terén?

MR: Van. Ugyanis a bábszínház alapító igazgatói Pápán alapítottak egy másik bábszínházat, miután innen elmentek, és nekik erős kapcsolatuk volt a pedagógustársadalommal, tehát ők máig jelen vannak a város kulturális életében. És hát Veszprém színházilag egyébként is igen jól ellátott: játszik gyerekeknek, családoknak a Petőfi Színház és a Pannon Várszínház is.

R: Nem lehet ilyenkor egyeztetni?

MR: Amikor idekerültem, az összes városi intézmény vezetőjét fölkerestem koprodukciós szándékkal, van, ahol volt nyitottság, van, ahol kevésbé. Meglátjuk, mi válik valósággá. Én nem érzem problémának, ha több opció közül válogathatnak a nézők. Szerintem mi a bábbal pusztán esztétikailag is, formailag is nagyon mást tudunk, mint a többiek. A bábszínház egy… hogy is mondjam, transzműfaj, van benne prózai színház, mozgás, képzőművészet, iparművészet, zene, minden. Ezt a sokoldalúságot persze akkor tudjuk teljes értékűen megmutatni, ha a nézőink bejönnek a színházba, és nem mi zarándokolunk el hozzájuk. A szakmámnak, a bábszínházi szakmának legalább harmincéves munkája van abban, hogy rávegye a pedagógusokat erre. Mert mi is bábszínház vagyunk, meg az is bábszínház, amikor néhány szabad vegyértékekkel bíró műkedvelő kilenc fakanállal elnevezi magát bábszínháznak, elmegy bárhová, és elmeséli, mondjuk, a Piroska és a farkast. Pedig a színház nem csak az, hogy magát az előadóművészeti eseményt megtekintjük, hanem a színház az épület is, meg annak az előtere, hangulata, szcenikája, szóval a lelke.
Veszprém közigazgatási határán belül nagyjából húsz iskola és kábé ugyanennyi ovi van. Majdnem az összesbe elzarándokoltam tavaly ősszel. Az intézményvezetővel leültünk, beszéltünk, elmagyaráztam ezt, amit most neked. És ugyanezt a kört meg fogjuk csinálni májusban, és ugyanezt a kört meg fogjuk csinálni a kollégákkal szeptemberben. Tehát egyszer kell a bábszínházat látni ott, a saját helyén, és aztán nem fogod akarni a másik, kijövős változatot.

R: Ez egy nagyon régi vita, még a régi Déryné Színház kapcsán kezdődött, sok-sok évvel ezelőtt: a közönséget kell vinni, vagy a produkciót, ez volt a lényege. Ennek a mostani Dérynének csak pár előadását láttam, de gyengébb haknik, mint a régiek voltak, pedig az sem a színházművészet élvonala volt. És vannak olyan társulatok, amelyek rendes előadásokat rendes kiállításban vinnének vidékre, csak éppen erős riválisuk az ingyen kapható Déryné, ennyit az egyenlő felek versenyéről…

MR: Sarkosan fogalmazol, értelek is, miközben színházként, alkotóként én magam is élvezem a Déryné Program bizonyos előnyeit, és hasonló a helyzet a Lázár Ervin Programmal, vagy a most induló Vitéz László Programmal is. Azzal együtt jó lenne, ha megkérdeznének minket, hiszen nekünk, bábosoknak van a legnagyobb tapasztalatunk a kijövés-bejövés ügyében. A magyarországi bábszínházak zöme a rendszerváltás körül intézményesült. Mindenki úgy kezdte, hogy kijárkált az óvodákba, nem volt se épület, se semmi. Aztán eltelt harminc év, és rengeteg tapasztalat keletkezett, hogyan és miért érdemes a közönséget behozni a színházba. Azt megértem, ha mondjuk Lesenceistvándról Veszprémbe bejönni probléma, de Tapolcára bemenni nem olyan nagy probléma. Tehát bizonyos gócpontokban, nagyvárosokban, művelődési házak normális technikával rendelkező színpadán színházi körülményeket kell kialakítani, és azt mondani, hogy akkor négy napig Tapolcán játszunk. Mi ezt a modellt próbáljuk kiépíteni, hogy van Veszprém, és akkor például Tapolca, Ajka, akár Pápa, Balatonalmádi, Balatonfüred.

R: Hol tartotok ebben?

MR: Sehol. A legelején. De biztos, hogy fontos. Momentán azzal is problémáink vannak, hogy a veszprémiek hajlandók-e a 12-es buszra felülni, és elhozni a gyerekeket a bábszínház épületébe, mert nem erre vannak szocializálva.

R: Említetted ezt a harmincvalahány embert. Ebből hány színész?

MR: Hat.

R: Nem kevés ez?

MR: Nyolc lenne ideális egy ekkora társulatnál. De hat színészhez ugyanakkora kiszolgáló stáb kell, mintha húsz színész lenne. Vendégekkel rendszeresen fogunk dolgozni. Nem csak létszám okokból, hanem azért, mert egy ilyen pici társulatban rettentő fontos, hogy új inspirációk jöjjenek be. Hat ember szerintem három év alatt elunja egymást, tudja, mikor mit gondol a másik. A következő évadban jön három bábszakos egyetemista is, ők meg másfajta inspirációt tudnak hozni. Nyilván ideálisabb lenne, ha többen lennénk, de egy ekkora színház nyolc színésszel és évadonként két-három-négy vendéggel nagyon jól el tud ketyegni.

R: Ekkora csapattal felnőtt előadások is beleférnek?

MR: Igen. Miután eddig kevés volt a bérletes és a néző, a veszprémi értelmiség prominens tagjai közül sokan rácsodálkoztak arra, hogy jé, még van ez a Kabóca Bábszínház, és jé, ez nem csak az ovisoknak játszik, hanem mondjuk felnőtteknek, vagy ifjúsági közönségnek is. A világ legjobb bábszínházában ez is benne van, hogy a városon belül is legyen renoméja a színháznak. Havi egy felnőtt előadást játszottunk ebben az évadban, ami mind vendégelőadás volt; a következő évadtól áttérünk a havi kettőre, illetve hirdetünk középiskolás bérletet, és csinálunk saját felnőtt színházi bemutatót.

R: Lesz-e kapacitás vagy lehetőség előadások befogadására?

MR: Persze. Felnőtt előadásra is, és gyerekelőadásra is. Elkezdtünk minden szombaton játszani a családoknak, és ha tavaszi vagy téli szünet van, akkor minden második nap játszunk. És fontos, hogy a repertoár változatos legyen, erre jók a vendégelőadások.

R: Hány előadás van egy hónapban?

MR: Márciusban például 33-at játszottunk összesen, áprilisban 27-et.

R: Hány bemutató lesz a következő évadban?

MR: Tizenegy. Igen, ez sok, de ki kell építenünk egy alaprepertoárt, amit aztán sokáig vinni lehet. Igen, nagyon kemény évadunk lesz, de borzasztó erős felhatalmazásnak érzem, hogy a társulat azzal együtt támogatta a pályázatomat, hogy már akkor igyekeztem világossá tenni, hogy komoly strukturális és személyi változások várhatók. Kívülről egyelőre az látszik, hogy a színház meredeken elindult fölfelé. Számokban, körülményekben, látogatottságban, sajtómegjelenések számában, minőségében. Belülről ez jóval összetettebb. Én alaptermészetem szerint is rettentő türelmetlen vagyok, magammal szemben különösen, ettől nyilván vannak konfliktusok, nehézségek, elkeseredések.

R: És ki is kellett rúgnod embereket.

MR: Igen. Nem volt könnyű. Én maradtam, ők nem, tehát nekik rosszabb, mert mi leszünk a világ legjobb bábszínháza, amiben ők már nem lesznek benne. De közben meg nagyon tanulságos volt, Judit, hogy például két olyan színész kolléga, akiknél nagyon tartottam attól, hogy milyen hatást fog kiváltani, hogy nem szerződtetem őket a következő évadban, mindketten azt mondták, ők sem szeretnének ebben a színházban maradni. Szakmai okokból. Én abban a színházban hiszek, amit a Henryk Jurkowski nevű lengyel teoretikus, a lengyel bábszínházi elméletírás atyja még a hetvenes években megfogalmazott: ez a harmadik színház, tehát nem az emberek színháza, nem a bábok színháza, hanem az emberek és a bábok közös színpadi jelenlétéből létrejövő harmadik fajta esztétikai minőség. Ez nehéz, mert nagyon jól kell beszélni, mozogni, színészkedni, énekelni, táncolni, meg még ráadásul bábot is kell tudni mozgatni. És ez messze van a klasszikus bábszínháztól, amikor a paraván mögött vagy nem a paraván mögött, de fekete mozgatóruhában, személyiségünket háttérbe téve mozgatunk valamit. És állati messze van attól is, amihez látszólag közel van: a prózai színháztól. És amikor az ember átlátja, hogy egy klasszikusabb bábszínházban szeretne dolgozni, nem ilyenben, az nagyon nagy dolog.

R: Azt mondod, mindentől messze van. Mihez van közel?

MR: Képzeld el, hogy zenés színészethez, szerintem. Az operett-musical játszáshoz. Amikor minden egyes pillanatban működik a kontroll. Látod magadat kívülről, hiszen egy kezedben lévő valamit mozgatsz. És nem azért használunk bábot a bábszínházban, mert az van kiírva az ajtóra, hogy bábszínház. Tök evidens példát mondok: zajlik egy prózai előadás, és amikor visszamegyünk az időben, ami a múltban történik, az bábbal történik meg. Ez ugye egy dramaturgiai kérdés.

R: Mi az, amit a báb jobban tud, mint az ember?

MR: Mondok példát. Ha Udvaros Dorottya meghal a színpadon, akkor egyrészt látod, hogy továbbra is lélegzik, másrészt tudod, hogy Udvaros Dorottya eljátszotta, hogy meghal. Ha van egy bábom, ami legyen egy tejeszacskó adott esetben, aki egy kecskét játszik, és széjjel verem egy késsel, az ott meghalt, kifolyt a vére, annak ott tényleg vége van. Ha ezt a réteget megtalálom egy adott anyagban, akkor van értelme bábot használni – amúgy meg minek használnék bábot, hiszen nincs neki mimikája, nincsenek emberi gesztusai, nincs neki szemjátéka, ami meg az Udvarosnak mind van. Ha az ember jobb, akkor játsszon prózai szereplőt, ha meg például Az ember tragédiája, akkor szerintem rettentő kézenfekvő az, hogy a Lucifer, az Ádám meg az Éva élőben jelenik meg, és minden más báb, hiszen minden más kivetül.

R: Ez lesz jövőre?

MR: Utána. Drága és nehéz dolog, sok felkészülést és sok pénzt igényel. Kocsis Pali fogja rendezni, és van két évünk, hogy felépítsük – az előadást is, a társulatot is.

R: Aztán eljátsszátok harmincszor, és meghal?

MR: Nem. Bejárjuk vele Tolnát, Baranyát és Európát. Ez ugyanis már a világ legjobb bábszínháza projekt.

R: Látom a honlapon, hogy egy olyan művészeti vezetést szerződtettél, ami egy Nemzeti Színháznak is a díszére válnék. Boráros Szilárd a vezető tervező, Ladányi Andrea a vezető koreográfus, Kocsis Pál művészeti vezető, és Nagy Orsolya dramaturg. Durván kérdezem: kihívás egy Ladányi Andreának az, hogy eljön a Kabócába művészeti tanácsadónak?

MR: Azt gondolom, hogy igen. Túl a Kossuth-díjon, európai díjakon, a Helsinki Opera szólótáncosi pozícióján, meg a többin, eljön az a pont, hogy pusztán dolgozni szeretnél, és olyat létrehozni, amit addig nem csináltál.

R: És mit csinálsz te?

markorobi3 revizor

Markó Róbert, a Kabóca Bábszínház igazgatója

MR: Elköltöm a rengeteg fizetésemet. Koordinálok, szintetizálok. Ők négyen, és ide sorolom még Szántó Vikit, aki a színházunk igazgatóhelyettese, nagyon máshonnan érkező emberek, és mind egy-egy intézmény maga is. Az a dolgom, hogy az ő tehetségük megsokszorozódjon, és ne kioltsa egymást a sok ego. Bemegyünk, kávét iszunk, munkarendi megbeszélést tartunk. Borzasztó prózai dolog. Ma például az történik, hogy a színészek Kocsis Palival egy kortárs versekből összeálló előadást próbálnak. Közben a hat színészből három elmegy bérletet játszani Taktaharkányba, erre Pali csúnyán néz, én főzök neki kávét, azt megcigiztetjük, közben Szilárddal megtervezzük, hogy hol legyen a dohányzóhelyiség. Kiabálok egy kicsit, mert a konyakosmeggyemet megették. Közben zajlik a társulati fotózás Veszprém különböző pontjain a vadiúj marketingesünk vezetésével, és bemegyek az önkormányzatba egy városstratégiai bizottsági ülésre; kétségbeesetten hív a gazdaságis, hogy valamilyen tárgyieszköz-számlánkat nem írták alá, akkor felhívok valakit, aki kedves, aláírják, és este háromnegyed nyolckor beesünk arccal előre az ágyba.

R: Miből veszed észre, hogy lépegettek előre?

MR: Normál esetben semmiből. Csak ha hátralépek, akkor. Mondjuk, abból, hogy a közösségi médiában milyen jelenlétünk van, vagy abból, hogy kik ülnek a nézőtéren és hányan, tehát hogy például a város vezetése – amin nem csak a politikai vezetést értem, hanem a hangadó értelmiségieket is – elkezdett a bábszínházba járni. És az is visszajelzés, hogy jelentős összeggel emelték 2024-re a költségvetésünket, és kértem hat státuszt, és adtak. Azt szoktam gondolni magamban, hogy ez nem egy félig üres pohár, hanem egy félig teli pohár. Az épület, ugye, nem színháznak épült, hanem rendezvényközpontnak, tehát bézs színűre volt festve maga a színpadtér, nem voltak trégerek, nem volt világítási lehetőség, nincsen próbatermünk, nincs elég irodánk. Amikor október 15-én idejöttem, akkor október-novemberben egy kb. 600 milliós fejlesztési csomaggal szaladgáltam az önkormányzathoz. Nem tudtam, ki kivel van, mik az erővonalak, csak mentem mindenkihez, és elmondtam, hogy nekünk ezekre lehet szükségünk. Azt gondoltam, hogy előbb-utóbb engem kilöknek egy erkélyen, de nem löktek ki, és nem mondták azt semmire, hogy nem lehet, legföljebb azt, hogy nem most. Ennek a 600 milliós csomagnak egy része, és nem kis része azóta megvalósult. És ebből én arra következtetek, hogy a városnak és a vezetésnek ez a színház fontos.

R: És hol a helyetek a bábszínházak közt?

MR: Köztük van a helyünk. Szeretem hangoztatni, hogy a bábszínházi szakma kicsit olyan, mintha normális lenne a világ. Mert kevesen vagyunk, meg kicsik vagyunk, tizenhárom intézményes bábszínház van Magyarországon összesen. Kétévenként van a kecskeméti bábszínházi találkozó, ahová mindenki azt az előadását viszi el, amire az elmúlt két évéből a legbüszkébb. És nézzük egymás előadásait, és beszélgetünk. És van a Magyar Bábművészek Szövetsége, aminek mindegyik magyarországi bábszínház a tagja, kivétel nélkül. Ez mégiscsak tizenhárom intézményvezető, ha a függetleneket is ideveszem, akkor húsz, és ez a húsz ember le tud ülni egy asztalhoz, és el tudja dönteni, hogy szakmailag mi az, ami előreviszi ezt a dolgot, amit úgy hívunk, hogy bábszínház.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek