Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZUBATOMI LÉLEGZET

Beszélgetés Koronczi Endrével
2024. jún. 6.
Koronczi Endre több évtizede vizsgálja a különböző légmozgásokat és a legkülönfélébb médiumokon keresztül meg is osztja tapasztalait. A Godot Intézetben rendezett Kérem, sóhajtson, Széchenyi Úr! című kiállítása nem összefoglalás, inkább az őt foglalkoztató kérdések aktuális lenyomata. Vagy talán mégis valami több? SOMOGYI-ROHONCZY ZSÓFIA INTERJÚJA.

Revizor: Miben járult hozzá a kiállítás, és maguk a terek ahhoz, hogy másképp lásd az elmúlt éveket, amiket a légmozgások tanulmányozásával töltöttél?

Koronczi Endre: A kiállítótér alaprajza nagyon fontos egy ilyen helyzetben, hiszen egy kiállítás – főként helyspecifikus és installatív művek esetén – mindig egy adott térre jön létre. Ha nem is a művek kitalálásakor, de a válogatás során, ahogyan az egyes művekből egy kiállítás felépül, az mindenképpen az adott térhez készül. A Godot Intézetben egy lineáris útvonalon járhatók be az installációk, ami nagyon fontos szerkesztési elvvé vált. Az adott művek helye a kiállítótérben szintén a tér adottságaitól függ, ezt is figyelembe vettük a kurátorral, Cserhalmi Lucával a válogatás során. A nagy központi installáció – ami a kiállítás címét is adta – szintén hatott a kiállítás szerkezetére, hiszen e köré szerveződik a többi munka.

Nem szeretném összefoglaló kiállításnak tekinteni a tárlatot, mert a kiállított művek túlnyomó része teljesen új még akkor is, hogyha már korábbi kiállításokról ismert sorozatok újabb darabjai is megjelennek. Itt tulajdonképpen minden új. Még az a munka (Végtelen türelem, Lélegző fal, 2018-2024) is, amelyik korábban már ki volt állítva, de itt egy teljesen új vizuális formában jelenik meg. Más projektek esetében pedig az évtizedek óta tartó folyamatnak látjuk egy-egy jelenkori metszetét (Sóhajtozásgyűjtemény, 2010-2024), így a régebbi gondolatok is egészen új összefüggésbe kerülnek a kiállításon.

A különböző installációk tág horizontú mediális palettáról származnak. Tulajdonképpen a Ploubuter Park projektnek (korábbi cikkünket lásd itt) is az a lényege, hogy egy központi jelenségből – például a zacskóval való játékból vagy annak a megfigyeléséből – kibontakozó sokrétegű metaforát minél több szempontból, minél több médiumon keresztül vizsgáljon. A lehetőségek mindig bővíthetők, mindig újabb és újabb médiumban kísérletezve próbálkozhatunk valamilyen hasonló kérdéskör vizsgálatával. Nyilván, amikor videókat vagy efemer installációkat hozok létre, rajzokat készítek, esetleg sóhajtozásokat gyűjtök, akkor maga a tevékenység teljesen más. Tehát ilyen szempontból mégis valamilyen összerendező szerepe van a kiállításnak: ez a sok különböző médiumban készülő kísérletezés nagyon komplex csomaggá áll össze a nézőben.

koronczi endre ploubuter park projekt revizor online

Koronczi Endre: Ploubuter Park projekt. Fotó: Koronczi Endre

R: A kiállításon A szélrajzok-sorozat (2020-2023) darabjai statikusságuk ellenére talán a legfinomabb munkáid, rajtuk keresztül lehet a legközelebb jutni a pillanatnyi megéléseidhez. Milyen szerepet játszanak a légmozgás-kutatásaidban?

KE: A rajz és a festmény a legklasszikusabb médium, amit használok. Ráadásul szabványméretű papírokra dolgozom, itt tehát semmilyen formabontásról nincs szó. A rajzokat ugyanúgy nagyon szigorúan konceptuális műveknek gondolom, ahogy a videókat is, bár ott egy teljesen más vizualitás irányítja a néző gondolatait. A rajzoknál is egy sajátos vizualitás rendelődik ugyanahhoz a konceptuális munkamódszerhez. Egy más típusú szépség, vagy a szépségnek a tagadása jelenik meg ezeken a felületeken.

Koncepcionális váltást egyáltalán nem érzek a tájban fóliákkal vagy a papíron szénnel és festővásznon ecsettel történő munka között, annak ellenére, hogy teljesen más technológiát alkalmaznak, sőt tőlem is teljesen más típusú skilleket igényelnek. Bár teljesen más az eredmény, mégis ugyanarról szólnak ezek a kísérletek: a láthatatlan megtestesüléséről. Engem tulajdonképpen felszabadít az ábrázolás lehetetlensége. A szél, a sóhajtás, a lélek láthatatlan. Így a nézők nem magával jelenséggel találkoznak a Ploubuter Parkban, hanem azzal a közvetítő anyaggal, melynek segítségével mindez megjeleníthető. A különböző méretű nejlonok, a festmények vagy az installációk által egy metafora fogalmazódik meg és ölt testet ebben a kozmikus jelenségben.

R: A kiállításon a Lélegző fal kapcsán kapja a néző a legkevesebb vizuális információt. Miként született újjá ez a munka a Godot Intézetben?

KE: Ez az installáció nekem is nagyon kedves darabom lett a kiállításon. Ahogy mondod, tényleg alig látunk valamit, és ettől tudjuk a figyelmünket leginkább a lényegre koncentrálni. Egy pici sóhajtól megmozdul valami, amitől nem szoktuk várni, hogy megmozduljon: a fal elkezd lélegezni. A tájban készülő művek félreértelmezésének legnagyobb veszélyforrása az szokott lenni, hogy sokszor a táj dominál a képeken. Persze erre rá is játszom a fotók utómunkájával, mert engem is rabul ejt a táj szépsége, így más a vizuális és a konceptuális tartalom aránya. A Lélegző falnál a vizuális információ olyannyira kevés, hogy valószínűleg csak a falszöveg vezeti rá a néző figyelmét a jelenségre: egy óriási falfelületre, amely úgy emelkedik és süllyed akárcsak egy mellkas légzés közben.

enteriorkep koronczi szelrajzok revizor online

Koronczi Endre: Szélrajzok-sorozat. Enteriőrkép. Fotó: Koronczi Endre

R: A központi térbe egy nagyon hangsúlyos installáció került, amely ráadásul már egy újfajta kutatói szemléletet is magával hozott. Mennyiben volt újdonság számodra a Magyar Tudományos Akadémiával való közös munka?

KE: A Bennszorult lélegzet (2023–2024) hatalmas méretű installációja tulajdonképpen remake. Az érdekelt, hogy egy hulladéknak számító tárgy hogyan tud megtelni tartalommal a kerettörténet és a környezetében lévő más művek segítségével felrajzolódó értelmezési horizont által? A Magyar Tudományos Akadémia harmadik emeleti kiállítóterméből kibontott csőrendszer az épület légzőrendszerének része volt. Magával ragadott a gondolat, hogy a szellőzőelemekben ott van a tudományos élet nagyjainak sóhajtása. Használati tárgyként ez a nagy csőrendszer egykor arra szolgált, hogy az akadémia épületében az elhasznált levegőt friss levegőre cserélje. Ugyanazt végezte el, amit mi is folytatunk a testünkben. Itt tulajdonképpen az emberek sóhaja, azaz a lelke került be a csőrendszerbe, és az szubatomi szinten őriz ebből valamit.

A kiállításon a tárgyak jelenléte és a története fontos, illetve a megidézett gondolatok. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az elemekből mi nem építettünk semmit, szándékosan kerültük ezt a fajta gondolkodást. Az elemek elhelyezése nyilván a térhez van alakítva, biztosítva az átjárhatóságot és a minél több nézőpontból szemlélhetőséget, illetve a hozzátartozó vetítésekkel együtt felépülő összhatást. Az installáció jelenléte idézi meg, hogy mit gondolunk ezeknek a leleteknek a tartalmáról. Ezt további rétegekkel bővítik a vitrinben elhelyezett tárgyak, amelyek a kutatási folyamat eredményeit mutatják be, valamint a Budapest Gyűjteményben és a Fortepanon talált archív fotókat a rendszer sok-sok évtizeddel ezelőtti állapotáról. Az installáció része az a videó is, melyben Bicskei Éva és Albrecht Zsófia az MTA Művészeti Gyűjteményének munkatársai bemutatják a szellőztető rendszer működését. És kvázi egy visszaigazolás a légzőrendszer műtárgy mivoltáról, hogy a gyűjteményben rátaláltak egy leíró kartonra is, melyen leltári tárgyként szerepel két szellőzőjárat-kivezetés.

koronczi endre bennszorult lelegzet revizor online

Koronczi Endre: Bennszorult lélegzet. A Magyar Tudományos Akadémia légzőrendszere. Fotó: Koronczi Endre

R: Főként ennél a nagy méretű műnél merül fel a kérdés: a kiállítás után mi lesz ennek a monumentális csőrendszernek a sorsa?

KE: Ez egy örök kérdés. És a tájban való építkezésnél is egy nagyon fontos módszertani kérdés. A hatalmas munkával fölépített installációkat, ugyanolyan gondos munkával kell elbontanom, hogy ne maradjon semmi szennyezőanyag a tájban. A bontás ugyanúgy része a folyamatnak, mint az építés. Számomra az is mindig kérdés, hogy egyáltalán a tárgy képviseli-e magát a gondolatot? Ezért tulajdonképpen a fóliákat sem nagyon sajnálom letépni a munka végén. Nem biztos, hogy fájni kell a szívünknek, hogy a gondolat ebben a tárgyi formájában megszűnik létezni az esemény után.

Ez egy ilyen világ, ahol a műtárgy és a művész nélkülözhetővé válhat, mert egyszerűen nincsen szükség műtárgyakra. Az installációkra egy kiállítás után végképp nincs semmi szükség. Én azt mondom, hogy ez ízig-vérig konceptuális művészet, tehát a gondolat a műtárgy, a gondolat pedig életben maradhat például egy interjú vagy egy róla megszülető szöveg formájában is.

A kiállítás 2024. június 23-ig megtekinthető a Godot Intézetben (1036 Budapest, Fényes Adolf utca 21.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek