Revizor: Emlékszik arra a pillanatra, amikor a Gala ötlete megfogalmazódott? Hogyan történt?
Jérȏme Bel: Igen, épp amatőröknek tartottam egy workshopot Párizs külvárosában. Ott döbbentem rá hirtelen, hogy mind művészi, mind politikai szempontból releváns lenne egy előadás létrehozása velük – különböző életkorú, társadalmi és kulturális hátterű emberekkel.
R: Miért választotta a gála műfaját az előadáshoz? Mit reprezentál egy efféle esemény?
JB: Egy gála az én olvasatomban az a show, amelyet a tánciskolák hoznak létre diákokkal a tanév végén. Lehetőség arra, hogy amatőrök is színpadra léphessenek. Ezeken túl a gála ünnep.
R: Mik voltak a fő témakörök, amelyek a munka kezdetén foglalkoztatták?
![]() Jérôme Bel |
JB: A hibázás és a tökéletlenség. Ami mindig is érdekelt az amatőr résztvevőkben, az a törékenységük. A tény, hogy a profikkal ellentétben, akik mestereivé válnak saját művészi formáiknak, az amatőrök védtelenek. A velük folytatott gyakorlatok saját vágyaik és az élvezet elvén épülnek fel. Minden amatőr a „valamivé válás” folyamatában van, és sosem válik olyan tökéletesre csiszolttá, mint egy professzionális táncos.
Ez kétségkívül egyezik a saját szemléletmódommal. A perfekcionizmus helyett a kísérletiség eszméjét támogatom a színházban, ahol minden egyes munkám elvezet egy olyan dologhoz, amelynek nem vagyok a mestere – habár ez nem minden esetben van így.
A Gala lényege a próbálkozás, kísérletezés és felfedezés, nem pedig a kontroll – még ha ez a konvenciók szerint hibázást is jelent. Nézőként is azt preferálom, ha egy előadás vállalja a kockázatot; egy sikeres darab, ami semmi újat nem tanít nekem, nem hoz lázba. Számomra az amatőr táncos testesíti meg azt a művészeti elképzelést, amellyel szenvedélyesen elkötelezett vagyok. Ahogy Samuel Beckett mondta: „Próbáld újra. Bukj el újra. Hibázz jobban.”
R: Miért a hibázás és a tökéletlenség a legfontosabb?
JB: Már régóta komoly problémáim vannak azzal, hogy mit nevezünk ma kortárs táncnak, és ezen belül milyen módon kerülnek a testek reprezentálásra. Szerintem ez rettenetesen szabványosított. A táncelőadások legnagyobb részében fiatal, nádszálkarcsú, esztétikus testalkatú, jól karbantartott és kifejezetten szép emberek vesznek részt. Ez rendkívül limitált egy olyan művészeti ág számára, amelynek kifejezési eszköze a test. A kortárs tánc így egyfajta akadémikusságot hoz létre, amely inkább a klasszikus tánc műfajához áll közelebb. E háborúnak az ítélkezés az egyik legalapvetőbb mozgatórugója, amelyet az amatőrök jelenléte aláaknáz. Ettől felvidulok. Ha hatálytalanítjuk a bíráskodást, akkor mi marad? Pont a tánc jelentése. A jelentés, amely az – amatőr vagy professzionális – egyén táncán keresztül fejeződik ki, és amelynek felfedésére a nyelv nem lenne képes.
R: Amikor megnéztem az előadást, az első reakcióm a harag volt: mérges voltam saját magamra, amiért automatikusan kategorizálni kezdtem a résztvevőket. Nem akartam őket osztályozni, mégis ezt tettem. Mikor ezt végre abbahagytam és bekövetkezett a közösségi térben való felolvadás, valamint az ítélkezés elengedésének pillanata, nagyon megörültem. Felszabadított, hogy le tudtam rombolni saját hierarchikus gondolkodásmódomat. Rájöttem, hogy tulajdonképpen mindenki professzionális egyfajta értelemben.
JB: Bizony, a legtöbb néző számára ez a legnagyobb feladat: elfogadni a nem ítélkezést. Sok ember számára nehéz az előadás emiatt. Szerintem minden műalkotás kihívás kell, hogy legyen a közönségnek. Minden műalkotásnak kényszerítenie kell valamire: lerombolni bizonyos viselkedésmintákat, és ha lehetséges, akkor újfajta gondolatokat fejlesztenie. Úgyhogy gratulálok, kedvesem!
![]() Jelenet a Gala című előadásból. |
R: Köszönöm! A résztvevőkkel együtt fejlesztette az előadást, vagy már a kezdetektől megvolt a szabályrendszer?
JB: Teljes együttműködésben dolgoztam a táncosokkal. És természetesen nagyon sokat tanultam tőlük, különösképp azoktól, akik „messze vannak” tőlem: a gyerekek, idős emberek és fogyatékossággal élők.
R: Hogyan válogatja ki az adott országokban a résztvevőket?
JB: Nem én választom ki őket. Elméletileg bárki meg tudja csinálni ezt az előadást. Mindig az adott színházak tartják a válogatást; az az egyetlen cél, hogy a lehető legdiverzebb szereplőgárda jöjjön össze.
R: Személyesen is jelen van a próbák során? Budapesten ott lesz az előadásokon?
JB: Jelenleg tizenkét asszisztensem van, akik körbeutazzák a világot és újraépítik az előadást a turnékon. Budapesten sajnos nem leszek ott. Az előadás annyira sikeres lett, hogy már nem tudom követni, mivel szeretnék kutatómunkát végezni az új munkáimhoz is.
R: Miért fontos a fogyatékossággal élő emberek, amatőrök és a professzionális táncosok közös jelenléte a színpadon?
JB: Az alapötlet egyszerűen annyi, hogy ne zárjunk ki senkit. A professzionális táncosokat sem!
R: Miért kezdett el régebben fogyatékossággal élőkkel dolgozni?
JB: Mert meghívtak rá és megbíztak vele. Nem az én ötletem volt, magamtól soha nem vágtam volna bele.
R: Milyen gyakran történik meg, hogy egy résztvevő elveszettnek és ügyetlennek érzi magát a profik közt?
JB: Azt hiszem, az emberek nagyon gyorsan megértik, hogy mi az előadás tartóoszlopa. Beszélgetünk velük arról, hogy nem kell megítélniük magukat. Ez is a folyamat része: fel kell szabadulniuk a saját ítélkezési mechanizmusaik alól, aztán a bemutató napján a közönségétől is. Ez minden résztvevő számára több-kevesebb időt vesz igénybe, nem megy automatikusan.
![]() Jelenet a Gala című előadásból. |
R: Előfordul, hogy az előadásban részt vevő professzionális táncosok fölényesek a többiekkel? Ha igen, ezt hogyan kezeli?
JB: Igen, előfordul. Ilyenkor többet kell velük beszélgetnünk, mint a többi szereplővel. Mérges vagyok természetesen, de megpróbálom elmagyarázni, hogy ez miért nem jó.
R: Mennyi szabadságot kapnak a résztvevők a saját szólóik során? Ellentmondásos információkat hallottam, ahogy a jelmezekkel kapcsolatban is – amelyek kiválogatása elvileg rájuk van bízva. Előfordult olyan, hogy beleszólt a döntésbe?
JB: Semmin nem változtatunk, amit ők hoznak. Most nagyon kíváncsi vagyok, hogy mik ezek az információk!
R: A kisfiú szólótáncával kapcsolatban hallottam ezt többek közt. Hogy a spontán, szabad, és a színházi konvenciókra fittyet hányó mozgás némileg megrendezett volt.
JB: Érdekes. De egyáltalán nem igaz.
R: Mit gondol, ön provokatív, vagy ez csak egy másoktól kapott pecsét? Szeretne tudatosan provokálni?
JB: Én szeretném megváltoztatni a világot, úgyhogy talán kényszerítve vagyok arra, hogy provokatív legyek.
R: Mik a jelenlegi tervei?
JB: Most Firenzében dolgozom egy az eddigi munkásságommal kapcsolatos kiállításon, emellett egy színházak számára készülő kísérleti filmen, valamint egy új produkción a lyoni operaház balettművészeivel.
R: Milyen érzés manapság Jérȏme Belnek lenni?
JB: Ki az a Jérȏme Bel? Fogalmam sincs, ki lehet.