Az Oscar-jelöléseket begyűjtő Mudbound után Dee Rees megint drámával jelentkezett. Az oknyomozó újságíró életéről szóló regény megfilmesítése, bár kifejezetten izgalmas is lehetett volna, inkább a hiábavalóságról szóló melankolikus eposz lett. Gyilkos novella helyett kiszámítható költészet. Tovább a cikkhez
Nehéz lenne vitatkozni az állítással, hogy minden jó művészet hatást vált ki a befogadóból. És minél jobban elbizonytalanítja, zavarba hozza, annál értékesebb. Jeff Baena új filmje, A lovas lány mindent elkövet, hogy maximálisan eleget tegyen ennek, és szinte már az őrületbe kergesse nézőjét. Tovább a cikkhez
Adam Sandler és az Oscar? Hosszú ideig úgy hittük, ez a kettő egymást kizáró fogalom, aztán jöttek a Safdie testvérek és egy New York-i ékszerész kálváriája kapcsán megmutatták, hogy tényleg minden lehetséges. Lenne. A Csiszolatlan gyémánt viszont Oscar-jelölés nélkül is megér egy misét. Tovább a cikkhez
Vajon úgy kezdi az évet a Netflix, ahogy tavaly abbahagyta? Leginkább ez volt a kérdés az idei első premier, A kegyvesztett kapcsán. A színész-rendező Tyler Perry egy erősen B-válogatott színészgárdával vette fel a harcot a ködös januári napokkal. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Deák Kristóf első nagyjátékfilmjét olyan várakozás előzte meg, mint amikor a kiváló novellistától kezdi követelni az olvasó és a szakma az első regényt. A kispályán már megy, jó a labdavezetés, kiváló a ritmus, lássuk, mit kezd az igazin. A nagyok közt. Tovább a cikkhez
A mozi klasszikus rajongóin kívül talán csak a képregények fanatikusai várhatták jobban Scorsese új rendezését: most végre ők szólhatnak be a film nagy öregjének a 210 percen át hömpölygő Az ír miatt. A vidámpark kontra klasszikus mozgókép szkanderben az utóbbi hívei kaptak nem kevés muníciót. Tovább a cikkhez
Azt már tudtuk, hogy a világ alapvetően két csoportra oszlik: a szelídekre és naivakra, vagyis az örökös csalások áldozataira, illetve a szemfülesekre és keményekre, akik nem csak fontolgatják a (törvényes) határok tágítgatását, hanem át is lépik, ha kell. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Itt az ősz, vagyis a presztízsfilmek ideje. Nagy és lehetőleg történelmi drámákkal, drága jelmezekkel és sokatmondó tekintetekkel köszönt be a már az Oscarra kacsingató időszak. Tovább a cikkhez
Vincenzo Natalinál jobban talán senkit sem sújt az elsőművesek átka. Az amerikai rendező több mint húsz éve igyekszik megugrani vagy legalább megközelíteni első nagyjátékfilmje presztízsét és közönségsikerét, a ma már igazi kultfilmmé érett Kockát. Tovább a cikkhez
A moralizálás is olyan, mint a tabletta. Csak addig csúszik, amíg van rajta egy kis édes zománc: a humor. Ám ha ez lekopik, marad a lelkiismeret-furdalás csupasz keserűsége. A gyógyulás illúziója nélkül. Ezért bukik el végül Denys Arcand új mozija is. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Ha kibírja az első tíz percet, akár egy jó mozi élményével távozhat a kísérletezésre fogékony néző. De ha nem, akkor okosan teszi, ha már az előzetes alapján eldönti, hogy megkíméli-e magát mindettől. Tovább a cikkhez
Nem döcög, de nem is száguld. A 25 km/h – Féktelen száguldás igazi nyári film az élet szeretetéről és gyermeki énünk újrafelfedezéséről. Nincs benne ugyan semmi különösebben eredeti, ám ettől még szívmelengető alkotás Markus Geller mozija. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Minden megvolt benne, az is, hogy botrány- vagy kultfilmmé váljon, netán irodalmárok zarándokoljanak el rá hosszú sorokban, mert érvényesen beszél normák és szabályok áthágásáról, szerelemről és szabadosságról. Tovább a cikkhez
Az év legkiszámíthatóbb alkotásának címére is benevezhet a spanyol Oscarral büszkélkedő Bajnokok. Életigenlés, humánum és könnyek: Javier Fesser alkotása semmit sem bízott a véletlenre. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Sok minden eszünkbe juthat Casanováról, csak az unalom nem. Benoît Jacquot filmje mégis erre tesz meggyőző kísérletet. Vállaltan nem a testiségről és nem a bujaságról beszél, hanem az érzelmekről, ám sajnos csak a leglaposabbakat sikerül kibányásznia. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
