Csupán apró örömök várnak arra, aki megnézni a Netflix új sci-fi akcióját, a Halálos harcmezőt. Felfedezheti a pesti utcákat a 2036-ban játszódó polgárháborúban, és örülhet annak, hogy az új szelek két színesbőrű főhőst is hoztak nekünk. Tovább a cikkhez
A Suburbicon fekete humora után most csöndes, meditatív, borongós sci-fivel lépett rajongói elé a színész-rendező George Clooney. A kétórás alkotás még jobban felerősíti a pandémia okozta sérülékenységünket és vélt vagy valós veszélyérzetünket. Tovább a cikkhez
Remek szereposztás, jó ügy, elsöprő koreográfia és dúdolható zenék. A The Prom – A végzős bált még a Jóisten is sikernek teremtette, könnyes-nevetős kiállós filmnek. De nem az lesz belőle, csak egy újabb uncsi strigula az elfogadás és a nagy szívünk mellett. Már ha van valakinek szabad két órája. Tovább a cikkhez
Vajon most összejön Amy Adamsnek és Glenn Close-nak? Igazából ez a legnagyobb kérdése Ron Howard új mozijának, hiszen a két színésznő összesen 13 Oscar-jelöléssel büszkélkedhet. Itt is mindent megtettek, hogy még közelebb kússzon az áhított szobrocska. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Sallangmentes, finom alkotást tesz le elénk a korábban inkább vágóként dolgozó osztrák Ulrike Kofler. A Mit akarunk az élettől távol esik a tanmesék vaskos tanulságaitól, inkább amolyan királydráma királyok nélkül, skandináv minimalizmussal. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
A kérdés megint ugyanaz: szükséges volt-e Alfred Hitchcock korai klasszikusát újra megfilmesíteni? A válasz nem egyértelmű, ám Ben Wheatley mégiscsak többet tesz annál, hogy leporol egy örökzöldet. Tovább a cikkhez
Igazi presztízsfilm: az amerikai történelem feldolgozása, sztárok tömkelege, emelkedett hangulat, erkölcsi prédikációk és humor, nagy ív – az isten is az Oscar-gálára teremtette. És könnyen lehet, hogy a férfi mellékszereplők kategóriájában az esélyesek között is lesz. Tovább a cikkhez
Ez lenne az a film, ami miatt nem csak szerethető a Netflix, hanem komolyan is vehető, mint a nagy stúdiókkal versenyző gyártó. Korábban a Házassági történet és a Csiszolatlan gyémánt kapcsán éreztem hasonlót; mármint azt, hogy megéri átrágni magunkat a középszer dzsungelén. Tovább a cikkhez
Talán senki sem tudta még olyan szórakoztatóan, okosan és egészen sajátos szemszögből megírni és filmre vinni a szorongásait, depresszióját és félelmeit, mint Charlie Kaufman. Az ő különcködő, zseniális látásmódja adta az amerikai film utóbbi húsz évének legeredetibb, igencsak szerethető alkotásait. Tovább a cikkhez
Talán még sosem volt ilyen könnyű dolga a kritikusnak, mint most a Pesti balhé nevű termékkel szemben. Elkészült valami, amihez képest a Kölcsönlakás és a Pappa pia már egészen filmszerű és élvezhető, sőt nem akármilyen erényekkel is rendelkezik: például azokat végig lehet nézni. Tovább a cikkhez
A Netflix újra és újra nekiveselkedik, hogy saját franchise-t, egymásra épülő sorozatuniverzumot építsen ki magának, hiszen az iparágban ez az aranytojást tojó tyúk. Ami biztos: A halhatatlan gárdában van meg eddig a legtöbb potenciál. Tovább a cikkhez
Nem kellett sokáig várni, hogy az első olyan alkotás megérkezzen, amely a koronavírusra, a karanténra, a bezártságra, a világ leállására, az eddigi életünk látványos összeomlására reflektál. Tovább a cikkhez
Ha most a marketingosztályon dolgoznék, azt mondanám, hogy ez a franciák válasza a Halálos iramban nevű végtelenített történetre. Aztán már nem is érdekelne, hogy az összehasonlítás csak messziről és hunyorogva állná meg a helyét. Tovább a cikkhez
A túlzások és a megtorpanások filmje Olivier Megaton új mozija. A francia rendező egyik nyilatkozata szerint nem igazán kedveli az akciófilmeket, ám ez a kritikus távolságtartás nem akadályozza meg abban, hogy egyre-másra szállítsa a műfaj középszerű alkotásait. Most épp a Netflixre. Tovább a cikkhez
Alejandro Montiel argentin krimije igazából arról győz meg, hogy a sablonoknak nem számítanak a határok. Miközben dél-amerikai ízekre vágyunk a Megérzés kapcsán, skandináv és német minták vonulnak el a szemünk előtt, amerikai profizmussal megvalósítva. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
