Felbolydul a barcelonai alvilág, amikor a Japánból hazatérő Lucero átveszi a családi bizniszt. A spanyol Daniel Benmayor ebből forgatott extrémnek tűnő, valójában csupa nosztalgiával átitatott akciófilmet. Tovább a cikkhez
Kevés annál undorítóbb dolog létezik, mint amikor a politika és az embercsempészet összefonódik. A dél-afrikai film, a Minden lány nevében kicsit még ezt is feljebb tudja srófolni, bár a politikai játszmák mélyén rejlő lehetőségeket nem használja ki. Viszont bosszúfilmként kimondottan élvezhető. Tovább a cikkhez
Vajon meddig mehetünk el az elveink/igazunk képviseletében? A német alkotmány szerint mindent meg kell tennünk a demokratikus berendezkedés védelme érdekében, ha elfogytak a jogorvoslati lehetőségek. Tovább a cikkhez
Alaposan fel kell kötnie a gatyáját annak, aki a horror túlhasznált alaphelyzetébe friss vért szeretne önteni. S bár a Shari Springer Berman–Robert Pulcini szerzőpáros valóban megpróbálja itt-ott meghaladni a kliséket, a Kísértő múlt nem fogja hosszan kísérteni a nézőit. Tovább a cikkhez
Ugyan mi enyhíthetné jobban a járvány okozta légszomjat egy ázsiai, pontosabban egy dél-koreai gengszterfilmnél, amelyben a békeidők receptjére harmadolják meg egymást a felek? Az Éjszaka a paradicsomban emellett még egy beteljesületlen szerelemmel is súlyosbítja a helyzetet. Tovább a cikkhez
A könny és nevetés között ingázik a Netflix török filmje, amely az isztambuli, guberálásból élő utcagyerekek életébe nyújt bepillantást. Ám a nagy igyekezet és hatásvadász jelenetek ellenére a Papíréletek az marad, amit a cím sugall: papírra vetett, a könnyektől gyorsan elázó, kecskerímes költészet. Tovább a cikkhez
A férfi bosszúállók már kiöregedtek és minden trükköt elsütöttek, de a női verziókban talán még lehet valami plusz. Így gondolkodhattak a Netflixnél, amikor zöld utat adtak Julien Leclercq projektjének. Tovább a cikkhez
A csalók sosem voltak ronda emberek, ám az idősek gondnokságát ellátó Marla Graysont mintha a tökéletes emberek katalógusából húzták volna ki. Tökéletes a gátlástalansága és a mohósága is, ám egy nap emberére akad az orosz maffia egyik vezetője személyében. Tovább a cikkhez
Nem túl jó érzés, amikor a sarki fényt bámulva a végtelen hómezőn egy vörös pontot veszünk észre magunkon. Egy lézeres irányzék foltja, amint az az eldördülő lövésekből csakhamar ki is derül. Alain Darborg filmje a horror, a dráma és a skandináv krimi elemeivel építi fel a Vörös pont feszültségét. Tovább a cikkhez
Izgalmas kamaradráma a közepén, laposabb csúcspont a végén: valahogy így lehetne összefoglalni a Fagypont alatt című spanyol filmet. Ami igazából addig érdekes, amíg a nézőnek találgatnia kell: ki a jó és ki a rossz az éjféli rabszállítást feje tetejére állító történetben. Tovább a cikkhez
Csupán apró örömök várnak arra, aki megnézni a Netflix új sci-fi akcióját, a Halálos harcmezőt. Felfedezheti a pesti utcákat a 2036-ban játszódó polgárháborúban, és örülhet annak, hogy az új szelek két színesbőrű főhőst is hoztak nekünk. Tovább a cikkhez
A Suburbicon fekete humora után most csöndes, meditatív, borongós sci-fivel lépett rajongói elé a színész-rendező George Clooney. A kétórás alkotás még jobban felerősíti a pandémia okozta sérülékenységünket és vélt vagy valós veszélyérzetünket. Tovább a cikkhez
Remek szereposztás, jó ügy, elsöprő koreográfia és dúdolható zenék. A The Prom – A végzős bált még a Jóisten is sikernek teremtette, könnyes-nevetős kiállós filmnek. De nem az lesz belőle, csak egy újabb uncsi strigula az elfogadás és a nagy szívünk mellett. Már ha van valakinek szabad két órája. Tovább a cikkhez
Vajon most összejön Amy Adamsnek és Glenn Close-nak? Igazából ez a legnagyobb kérdése Ron Howard új mozijának, hiszen a két színésznő összesen 13 Oscar-jelöléssel büszkélkedhet. Itt is mindent megtettek, hogy még közelebb kússzon az áhított szobrocska. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
Sallangmentes, finom alkotást tesz le elénk a korábban inkább vágóként dolgozó osztrák Ulrike Kofler. A Mit akarunk az élettől távol esik a tanmesék vaskos tanulságaitól, inkább amolyan királydráma királyok nélkül, skandináv minimalizmussal. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Tovább a cikkhez
