Gisèle Vienne: Jerk (Faszfej) / Budapesti Őszi Fesztivál
2008.10.15.

A színház egyre kevésbé hagyja, hogy a nézőtér sötétjében kényelmesen hátradőlve szórakozzunk: bevon, provokál, felháborít, közreműködővé tesz. Mára ezt is megszoktuk és ismerjük, köszönjük és kérjük (vagy nem). JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

De mi van akkor, ha a látszólag hagyományos keretben merőben szokatlan módon zajlik a történetmesélés? Nem a sorozatgyilkosok pszichéjében való vájkálás jelenti itt az újdonságot, hiszen az jó ideje hálás téma filmvásznon és irodalomban egyaránt, hanem a (báb)színészet különös alfajával való újramesélés, vagyis a rekonstrukció mikéntje. A bulvárvonulatot inkább hagyjuk, pedig az sem elhanyagolható tényező: sokan lelnek élvezetet abban, ha a beteg lelkek titkainak zárját feszegethetik. Szenzációra éhes világunkban a darabolós, áldozataikat hónapokig-évekig fogva tartó, őket részben vagy egészben elfogyasztó, aberrált gyilkosok médiasztárokká nőnek (ld. már a Született gyilkosok-at). A rejtély attól persze még rejtély marad, hiszen a média számára csak a kit, hányszor, hogyan és mivel pragmatikus kérdései, illetve a rájuk adott, vértől tocsogó válaszok izgalmasak. Ezekbe aztán icipicit beleborzongunk (merthogy örülünk, hogy nem rólunk és szeretteinkről szólnak a hírek), aztán lapozunk egyet.



A fiatal francia rendezőnő, Gisèle Vienne felkavaró előadása egészen más regiszterben mozog: megszólalni sem könnyű utána, nemhogy könnyedén napirendre térni fölötte. Az előadás közben a nézőtér elhagyása – amihez a MU Színházban néhányan folyamodtak – tökéletesen adekvát reakció a látottakra-hallottakra. Tiszteletben kell tartanom azok döntését, akik mindezt kikérik maguknak. Ösztönös berzenkedésem ellenére engem mégis inkább lenyűgöz és meghökkent a Jerk.

Biztatóan békés a kezdet: az üres színpad közepére helyezett széken ülve fogad minket egy vékony, fiatal srác. Punkosra nyírt haj, fekete bakancs, farmer, ujjatlan póló, rajta felirat: Humanity overrated. Enyhén lepusztult küllemével bármelyik angol iparvárosban játszódó filmbe elszegődhetne protagonistának. Előtte-mellette kazettás magnó meg egy sporttáska. Utóbbiból hamarosan bábokat vesz elő – gyilkosokat és áldozataikat.

A fiú nyugodt, mosolygós hangon elmondja, hogy ő David Brooks, aki a hetvenes években kábítószerfüggőként tinédzserek meggyilkolásában vett részt. Most a börtönben vagyunk, ahol a Texasi Egyetem pszichológia szakos, éppen Freud-szemináriumot abszolváló hallgatóinak adja elő a történtek ihlette bábjátékát. A szimpatikus, feltehetően a nézőtéren helyet foglaló sok idegen miatt érzett zavarában magát folyton elnevető, szabatos mondatokban beszélő fiú kisugárzásában kezdettől fogva van valami nyugtalanító. És nem csak azért, mert rögtön az elején közli, hogy sorozatgyilkos. A kedélyes indítás csak felkészít az elkövetkező bő órában ránk váró borzalmakra.

A ravaszul megkomponált előadás folyamatos, kegyetlen utazás David Brooks belső, részint maga előtt is feltáratlan tájain. A Jerk összhatásában olyan, mintha valaki folyton le akarná nyomni a fejünket a víz alá, és csak nagyon későn esik le, hogy amikor kínzónk nagy kegyesen lélegzetvételnyi szünetet enged, az nem a közelgő szabadulás előjele, csupán bemelegítés egy még keményebb menet előtt. Épp, mint azokban a sztorikban, amiket Brooks több hangon, hol bábokkal, hol azok nélkül, hol zokogva, hol hasbeszélve előad. A válogatott, legtöbbször szexuális indíttatású kínzások részletezésétől megkímélem az olvasót, maradjunk annyiban, hogy de Sade márki és Bret Easton Ellis is büszke lenne eme szörnyűségek kiötlőire.

Az elidegenítés, a történtektől való eltávolítás több szinten jelentkezik, előadáson kívül és belül egyaránt. A gyilkosságok eszmei atyja és leglelkesebb végrehajtója, Dean (akit egy pandamaszkos bábfigura testesít meg, amíg őt is le nem mészárolják cimborái) a beszívott, unatkozó, a halál után vágyakozó csinos tinifiúkat kedvenc tévésorozatai hőseivel azonosítja. A bevallottan terápiás céllal kivitelezett bábjáték maga is erőteljes elidegenítő gesztus. A közönséget nemcsak megdolgozzák, meg is dolgoztatják: két rövid szöveget kapunk, melyeket felszólításra el kell olvasnunk. Mindkét írás előjáték a bábok által prezentált vérengzéshez. Az előadás utolsó egységében a texasi egyetem professzorának Brookshoz címzett levelét olvassák be: egyik tanítványa a perverz bábjátékról írt esszét. A tudományoskodó szövegből is kapunk ízelítőt, mielőtt a finálét jelző hangos gépzene felharsan a hangszórókból.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Több mint egy tucat alkotó neve sorakozik a színlapon sminkestől bábkészítőig, hasbeszéd tanártól jelmeztervezőig. Ők mind egyetlen ember keze alá dolgoztak: a „címszereplő”, vagyis a David Brooksot és bábbá kicsinyített pajtásait életre keltő fiatal (báb)színész, Jonathan Capdevielle korántsem egyszerű feladatát igyekeztek megkönnyíteni. Capdevielle rendkívül szuggesztív színész, aki jól időzített mondataival és néhány alig-mozdulattal (hiszen szinte mindvégig a széken ül) sokkoló hatású erőteret képes maga körül létrehozni, sőt fenntartani az előadás időtartama alatt. Saját fizikai és mentális korlátait épp olyan játszi könnyedséggel lépi át, mint ahogy a mi elvárásainkat is egyszer s mindenkorra legyűri.

Sötétnél is sötétebb erdőbe visz be, aztán amikor már nincs tovább, hirtelen elengedi a kezünket. Még jó, hogy a végén előjön meghajolni a bizonytalanul meginduló tapsra. Különben azt hinném, hogy odabent ragadt.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják. 
Cím:  Jerk (Faszfej),  Helyszín és időpont:  MU Színház, október 13-14.,  Rendező:  Gisèle Vienne,  Előadó:  Jonathan Capdevielle,  Dramaturg:  Dennis Cooper,  Zene:  Peter Rehberg, El Mundo Frio of Corrupted,  Fény:  Patrick Riou