Várdai István Bach-koncertje / Zeneakadémia
2019.11.07.

A csilláron is lógtak Várdai István szólóestjén, ami nem is csoda. Perényi után négy évvel újra elhangzott a Zeneakadémián Bach hat csellószvitje egyetlen koncerten. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Bach hat csellószvitjét hiába nézték tanulóetűdöknek mintegy kétszáz éven át, ma minden gordonkaművész számára szentírást jelentenek. Hogy egy koncerten hangozzon el mind a hat darab, mégis kolosszális feladatot jelent, s ha van is olyan erőben lévő csellista, aki ezt bevállalja, nem biztos, hogy az eredmény művészileg is kielégítő. Mert divatosak mostanában a „grandiózus”, „monumentális” és „ambiciózus” címkével ellátott összkiadás-koncertek, sokszor mégis a kreativitás hiányáról árulkodnak: arról, hogy az előadó nem talál a zenei mondanivalóban párba állítható darabokat.
 
Várdai István azonban úgy fűzte össze a csellószviteket, hogy a koncertet szinte operai dramaturgia uralta. Ezekben a szvitekben történet van: hat felvonásban járjuk be a bachi zene lényegét, a hangszer lehetőségeiben való gondolkodásának előrehaladását, az 1717-23 között keletkezett ciklus pedig egyre növekvő kihívást jelent az előadónak. Ezért örültem különösen annak, hogy a koncerten sorszám szerinti sorrendben hangzottak el a darabok (szemben a Brilliant Classicsnál megjelent, kétéves lemezével).
 
Várdai István
Várdai István
Az, hogy Várdainak igen eleven, közvetlen kapcsolata van ezekkel a művekkel, már az első darabból, a G-dúr szvit prelúdiumából kiderül, amely olyan természetes egyszerűséggel szólal meg, hogy a zenei mondatok rögtön érthetőek a hallgató számára. Várdai gyakran kontemplatív, ha kell, merengő, belefeledkező, máskor pedig szellemes, elegáns, virtuóz, de nem fölényesen virtuóz. A végletekig szenvedélyes. Aki hallotta már a hat csellószvitet az általa készített lemezen, tudja, hogy milyen egyenletes minőségben rögzítette őket. Az élő koncert varázsa azonban éppen az, hogy az előadónak bármikor akadhatnak olyan pillanatai, amikor nem minden sikerül tökéletesen. Mivel a közönség minden egyes tagja tudta, hogy hatalmas kihívásnak felel meg, amit hall, együtt szorított a szólistáért. Várdai csellóhangja akkor tette rám a legnagyobb hatást, amikor – különösen a kordális, erőteljes hangon panaszkodó Sarabande-okban, vagy a zen nyugalmat árasztó Prelúdiumokban – ő is belefeledkezett az Ex du Pré–Harrell Stradivarius gazdag hangszínébe.
 
Bach zenéje ugyanis a legszorosabb kapcsolatot ápolja a természettel: azért írhatta a szerző a kottái végére az Istent dicsőítő három betűt, mert ráhagyta magát az akusztikai világ jellegzetességére, s ezért nem unalmas akkor sem, amikor egyszerű hangzatokat épít egymásra. Így jelentett mágikus pillanatokat a IV. szvit előjátéka, s ezért nem unjuk meg soha a Wohltemperiertes Klavier nyitó prelúdiumát sem.
 
Hogy a szvitek egyre komolyabb technikai kihívást jelentenek Várdai számára, szinte tapintható feszültséget eredményezett az est előrehaladtával. Szeretem, ha egy előadó játéka nem elfedni kívánja az ilyen nehézségeket, hanem hallom azt a kiválóságra törekvő erőfeszítést, amely ezeknek a szviteknek a hangjában egyre inkább megvolt. Azt hittem, a több mint félórás, az egész harmadik játékrészt kitévő VI. szvitre Várdain már a fáradtságot is hallom, de éppenséggel ez jelentette a koncert fénypontját. Az utolsó szvit eredetileg öthúros csellóra íródott, és jóval szabadabb előadói attitűdöt követel, mint a többi. Rosztropovics „csellóra írt szimfóniának” nevezte ezt a zenét, amelyet Várdai, ahogy sok kortárs csellista, a megszokott, négyhúros hangszerén adott elő. Ez azt jelenti, hogy a szólista kénytelen magasabb fekvésekben játszani, ami nehezebb munkát jelent a fogólapon, de ha van előadó, aki a kihívás izgalmát a hangzásba csatornázni, az Várdai István.
 
A koncertet álló taps köszönte meg a Zeneakadémián, igaz, magam szinte borítékoltam az ilyen fogadtatást. Nyilván jól mutat a portfólióban egy ilyen koncert, az pedig nekünk, halandóknak megnyugtató, hogy időnként akad egy ilyen művész, aki a hat szvitet eljátssza nekünk. Legutóbb, 2015 novemberében Perényi Miklós, s most egy méltó utód.
 
A koncert akár teljesítménykoncert lehetett volna, de távolról sem volt az: nem szűnt meg a párbeszéd a zeneszerző és előadója között. Kocsis Zoltán sokat idézett mondása, hogy nem a tökéletességre kell törekedni, hanem az örökérvényűségre. Az a pillanat, amikor Várdainak meg kellett állnia, mert görcsölt a bal keze, erről tanúskodott. Nem Bachhal küzdött, hanem Bachért.
 
Nem gondoltam volna, hogy Várdainak lesz még ereje ráadást adni, meg hát, gondoltam, mit is játszana? Egy Bach-tételt? A művész azonban, igen, eljátszotta még egyszer a G-dúr szvit jól ismert prelúdiumát. Így ért körbe azon a cikluson, amelyet minden csellista körbe-körbejár egész életében. Lám, a 64 éves Yo-Yo Ma is ezekkel a darabokkal koncertezik mostanában, de Casals, Rosztropovics is játszotta őket egész életében. Biztos sokszor körbeér rajtuk a 33 éves Várdai István is.
Szerző: Csabai Máté