Akademie für Alte Musik Berlin / Haydn Eszterházán
2008.09.12.

Mint az várható volt, a német illetőségű zenekar koncertje tette fel a koronát a Magyar Haydn Társaság Fesztiváljára. A végén majdnem táncra perdült a szép számú közönség. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Az Akademie für Alte Musik Berlin
Az Akademie für Alte Musik Berlin
A még Kelet-Berlinben a nyolcvanas évek elején alakult gárda roppant változatos Haydn-műsora nyilvánvalóvá tette, amit voltaképpen régen sejtettünk, de valahogy nemigen tudtunk pontosan felfogni, hiszen a könyvtári hideg anyaghoz nem tapadtak forró akusztikus élmények. Magyarán: a műjegyzékekből hiába tudtuk, hogy Haydn milyen bámulatosan sokrétű, sokféle stílusú életművet hozott létre, a darabok tetemes hányadát sohasem nyílt alkalmunk meghallgatni. Mára megváltozott a helyzet. És ehhez természetesen az úgynevezett régi zenés mozgalom kellett elsősorban, mely mindenekelőtt a repertoár óriási bővítésével hálálta meg a közönség bizalmát. És aki eddig csak arról értesült, hogy Joseph Haydn szimfóniákat és vonósnégyeseket írt, az most leesett állal bámulhatta a mester páratlanul gazdag aratását más műfajokban is. Haydn változatos termése – mondhatni termelése – persze teljesen természetes, ha pusztán a gyakorlati oldaláról nézzük. Hiszen a legutolsó éveket leszámítva, egész életében szolgálatban állt, nagyrészt egy feudális nagyúri család alkalmazásában, melynek négy hercegi feje különféle muzsikákat igényelt tőle, és neki – akár a hercegség szakácsának – mindig ki kellett szolgálnia arisztokrata gazdái sokszor teljesen kiszámíthatatlan és persze folyvást változó ízlését. És – ami éppolyan fontos! – ki kellett szolgálnia zenészei képességeit, ízlését, tudását is. E két igény – hogy most ne is gondoljunk bele a saját, úgynevezett autonóm művészi igényeibe – egyidejű kielégítése fantasztikus eredményeket hozott. Híres és unásig idézett önvallomása, időskori öntudatos visszatekintése a kezdeti évekre ebben az összefüggésben is értelmezhető: „Hercegem meg volt elégedve munkáimmal, sikerem volt; mint a zenekar vezetőjének alkalmam nyílott kísérletezni, megfigyelni, hogy mi fokozza, mi gyengíti a hatást, vagyis javítani, pótolni, törölni és merni. A világtól el voltam szigetelve, környezetemben senki sem tehetett önmagam iránt kétkedővé, és nem gyötörhetett, így aztán eredetivé kellett válnom.” Szóval, ha jól értjük, Haydn legkivált hatni akart művészetével, uraira és muzsikusaira egyaránt. Na meg kísérletezni, persze éppen a hatás érdekében.

Midori Seiler
Midori Seiler
És micsoda zenészei lehettek! Jól lemérhető ez már a művek manuális nehézségeiből is. Roppant kényes állásokkal teli például a második számként előadott D-dúr kürtverseny (Hob. VIId:3), melyet Haydn feltehetően eszterházai zenekara 1762-ben szerződtetett kürtöse, Taddäus Steinmüller számára szerzett. Nem tudni, ő hogyan adta elő, de az Akademie für Alte Musik Berlin szólistája, Václav Luks káprázatosan muzsikált a natúrkürtön, ezen a roppant nehéz, a fúvósnak és a hallgatónak olykor egyaránt kínos pillanatokat okozható hangszeren. Itt az érzet inkább fordított értelemben jelentkezett: egyszerűen meghökkentő volt hallgatni és látni, hogyan képes Luks ilyen lehengerlő könnyedséggel szárnyalni a bumfordi, sokszor és szépen megtekert csövön. Olykor fuvolaszerűen gyorsan és finoman gyöngyöztek elő a hangok, a lassú tételben megkapó lírával, de persze a szokásos tenyeres-talpas humort is megkaptuk a zeneszerzőtől és szólistájától. Így zárult az első rész, és a közönség majdnem a vállára emelve ünnepelte a boszorkányos tehetségű művészt.

Kevésbé lelkesítően sikerült, de még így is a zenélés igen magas fokán állt a C-dúr hegedűverseny (Hob.VIIa:1), a zenekar koncertmestere, a japán-bajor származású Midori Seiler előadásában. Ez is testre szabott mű, hiszen Luigi Tomasininek íródott (a talján hegedűs érdekes vonósnégyeseiből kettőt is hallhattunk a fesztivál pénteki koncertjén), aki koncertmester volt az uradalmi házi zenekarban, ráadásul kimondottan baráti viszonyt ápolt zenei főnökével. Ám a hölgy játékából hiányzott a valódi tűz és lendület, ujjai is hajlottak némi összegabalyodásra, ezért a frázisok nem minden pillanatban szólaltak meg világosan és elkülönülten, ahogy Descartes mondaná. Az apróbb és nagyobb hibákért, a gyakori disztonálásért a művésznő a második tétel szépséges lírájával kárpótolt, bár Recenzens kevesebb vibrátót többre becsült volna.

Georg Kallweit
Georg Kallweit
Külön bekezdés illesse az együttes által előadott két szimfóniát. (Nota bene: mindkét műben Georg Kallweit vette át Midori Seilertől a koncermesteri vonót, és ez igen jót tett a zenekarnak.) Az átlag zenehallgató tudatában Haydn szimfonikusként ma is mindenekelőtt a 12 londoni mű miatt becsült, ehhez persze még hozzácsapják a kolosszális Oxford szimfóniát, azaz a 92-es sorszámút a jegyzékben. A két művet hallva megint kiderült, hogy mennyivel gazdagabb ennél Haydn alkotói képzelete. Az elsőként játszott D-dúr szimfónia (Hob. I:34) mélységesen melankolikus d-moll tétellel indul, a lamentációt vadul forte akkordkitörések szakítják meg. Már itt megfigyelhettük a berlini gárda hihetetlen dinamikai változatosságát. A zenekari játékra akusztikailag nagyszerűen alkalmas terem minden porcikáját kitöltő pianók a legviharosabb fortissimókkal váltakoztak, ám utóbbiak sosem szóltak durván vagy artikulálatlanul. A későbbiekben is a tiszta artikuláció volt a játék lényege, egyetlen elmosódott frázist, elmaszatolt hangot nem hallhattunk, de mindez mégsem jelentett túlzást, erőltetett gesztust; a pontozott ritmika vagy a Haydn esetében igen gyakori hangsúlyeltolódások pregnáns kijátszása sosem vált parodisztikussá, mint ezt mostanában nem egy zenekarnál vagy hangszeresnél észlelhetjük. A csúcsra a záró számmal, az A-dúr (Hob. I:59), a Tűz melléknevű szimfóniával jutott az együttes. A mű maradéktalanul rászolgál a kiváló műsorfüzetben (szerzője Péteri Judit) megemlített H.C. R. Landontól származó jellemzésre: „bizarr”; ráadásul Haydn kísérletező kedvének egyik legizgalmasabb végeredménye. A sistergő felütéssel induló, mindvégig a perpetuum mobile illúzióját keltő első, Presto feliratú tétel, aztán a második tétel álomszerűen előrebotorkáló a-moll főtémájú andantéja, az olykor már a „londoni” Haydnt előlegező groteszk menüett, a kísérteties, ugyancsak a-mollban felhangzó trióval, végül pedig a minden gátat elsöprő finálé, a fúvósok groteszk közbekotyogásaival – nos, mindez jutalomjáték lehet egy zenekarnak. Persze nagyon könnyű belebukni, hiszen itt akár egyetlen apró kihagyás is végzetes lehet. Az Akademie für Alte Musik Berlin olyan lendülettel, olyan végtelenül kifinomult arányérzékkel, olyan párbeszédes kedvvel, olyan boldog tekintettel adta elő (pontosabban: rázta ki a kisujjából) ezt a furcsa remekművet, hogy másodpercekig mozdulni sem tudtunk az utolsó akkord lezuhanásakor. Ez az interpretáció és Haydn éppenséggel nem az agyonidézett rilkei parancsot sugallta („változtasd meg élted!”), hanem az ellenkezőjét, hogy élni éppen úgy és most kell, ahogy éppen most és sajna csupán erre az egyetlen alkalomra adatott nekünk e Földön.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Két kései darab / Orfeo zenekar - Purcell kórus
Csont András: Kínos meglepetés / Salomon vonósnégyes

Szerző: Csont András
Esemény:  Haydn Eszterházán – A Magyar Haydn Társaság Haydn Fesztiválja,  Helyszín:  Eszterháza,  Időpont:  Augusztus 31.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A rendezvény megvalósítására