Salomon vonósnégyes / Haydn Eszterházán
2008.09.02.

Goethe sokat idézett jó mondása szerint a vonósnégyes négy értelmes ember beszélgetése. Az 1980-as években alakult angol kvartett koncertjét hallgatva a recenzens néha úgy orrontotta, hogy talán mégsem volt igaza a weimari szellemfejedelemnek. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Eszterháza
Eszterháza

A koncert első részében sokszor úgy érezhette az elhűlt arccal, kissé kataton állapotban ülő közönség, hogy tébolydába került. Vagy netán Salamon Béla híres, Vonósnégyes című jelenetének abszurd helyzetébe, amelyben köztudottan egyik játékos sem vett még hangszert a kezébe. Kissé modernebb hasonlattal élve: a publikum arra gondolt, hogy az esztétikai végzet különös kegyetlensége folytán Thomas Bernhard A szokás hatalma című komédiájába csöppent, amelynek alapszituációja, hogy az egyébként cirkuszi artistákként fungáló szerencsétlenek ugyan évtizedek óta próbálják a Pisztrángötöst, de már az első ütemet sem képesek abszolválni.

Ez kellemetlen meglepetés volt, annál inkább, mivel meglehetősen jó hírű, sőt, a Hyperion cégnél megjelent régebbi lemezeik alapján kimondottan világszintűnek mondható együttessel találkozhattunk az Esterházy-kastély nagyon szép, de vonósnégyes játékra talán kissé túlzottan visszhangos akusztikájú dísztermében. Ráadásul a kvartett 75 százalékosan a régi felállásban játszik: Simon Standage (első hegedű), Trevor Jones (brácsa), Jennifer Ward Clarke (cselló), és csak a második hegedűpultnál húzza az elhunyt Micaela Comberti helyett Catherine Martin. De a „rutinírozottság” éppenséggel hátránynak bizonyult ezen az estén, és hát levonhattuk a szomorú konzekvenciát, miszerint felettük sem repült el nyomtalanul az idő vasfoga... Mindamellett Standage hangja eléggé szép, a felső regiszterben csak éppen annyira hamis, amennyire az egy régi hangszeren játszótól már megszokottnak mondható. Ugyanakkor virtuózitása szinte teljesen eltűnt, és hiányzik belőle a jelentős primáriusokra jellemző vezetési kedv, az a vágy, hogy ő adja meg az előadás alapkarakterét, alaptempóját – ráadásul ez munkaköri leírásába vágó kutyakötelesség. Standage nem volt képes felnőni a feladathoz, nem vált vezető személyiségévé gárdájának, sőt, egyáltalán semmiféle személyiséggé nem vált; teljesen apatikusan darált, vagy olykor még azt sem, pedig a második hegedűs Catherine Martin igazán szépen teljesített, de hát az elhangzott művek nagy része első hegedű centrikus. Ha meg mégsem, akkor történt a legnagyobb katasztrófa. Luigi Tomasini d-moll kvartettjének második, variációs tételéről van szó, amelyben a brácsa kimondottan komoly, szólisztikus feladatot kap. Nos, Trevor Jones a legelemibb szinten sem volt képes előadni a szólamát – ekkor látszottak először felháborodott arcok a közönség körében. Nagyjából hasonló nívón teljesített a csellista hölgy is a menüettben.

A Salomon vonósnégyes.
A Salomon vonósnégyes
És milyen kár. Hiszen Haydn koncertmestere és műveinek egyik ihletője, Tomasini talán nem lenne érdemtelen a felfedezésre. Így azonban csak valamiféle hebefrén káoszt hallottunk a nagy szenvedélyek és a dúlt gesztusok helyett. A Salomon vonósnégyes minden hibát elkövetett a koncert első részében, amely egyáltalán benne van abban a bizonyos nagykönyvben: ritmustalanság, tempótlan játék, disztonálás, a szólamvezetés szétesése, a frázisok egymásba csúsztatása – melytől olyan érzésünk keletkezhetett, hogy már a 18. században feltalálták az aleatóriát, vagy a tudatfolyamos vonósnégyest –, színtelenség az intonációban, a forma, a zenei mondattan teljes elvétése, humortalanság (ez különösen Haydn esetében végzetesen romboló hatású és kiábrándító). És még tényleg sorolhatnánk. Mintha egy olyan nyelven kezdtek volna el szólani, melynek nemhogy nyelvtanát, de még kiejtési szabályait sem ismerik – így jutottunk a mélypontra a Haydn-kvartett (A-dúr, op. no 6.) menüettjének trió tételében.

Néhányan, ráadásul komoly zeneértők fejvesztve menekültek a szünetben, míg Rec. második cigarettája után arra gondolt, innen csak felfelé vezethet az út. Ez nagyjából meg is történt, már a második rész első száma, Tomasini C-dúr vonósnégyese sokkal üdébb hangot adott ki magából, mint a korábbi, kissé tangóharmonikás intonáció, Haydn remekműve (Esz-dúr kvartett, op. 64 no. 6) pedig néha megvillantotta a lemezekről oly remeknek tűnt csapat régi hangzását. De hát a szép estéhez ez édeskevésnek bizonyult, szóval ha nem is öngyilkossági gondolatokkal, de azért erősen lehangoltan botorkálhattunk haza a gyönyörű nyári éjszakában.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Két kései darab / Az Orfeo zenekar és a Purcell kórus hangversenye 
Csont András: Élni tudni kell / Akademie für Alte Musik Berlin

Szerző: Csont András
Esemény:  Haydn Eszterházán – A Magyar Haydn Társaság Haydn Fesztiválja,  Helyszín:  Eszterháza,  Időpont:  Augusztus 29.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A rendezvény megvalósítására