Kodály Zoltán: Zongoraművek / BMC Records
2008.09.17.

A Fischer Ádám dirigálta lemez után, ismét egy jelentős Kodály-interpretációt tett le az asztalra a BMC Kiadó. Mivel zongoristáink repertoárjából többnyire hiányzik, alig ismerjük a pianista Kodályt. Így most szembesülhetünk azzal, hogy mit veszítettünk. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Kodály nem tartozik a zongorista-zeneszerzők táborába, ám a jelek szerint pályája mégis hasonlóan alakult. Hiszen a nagy magyar zeneszerzők, úgy tűnik, rövid zongoradarabokat írnak, ha azt érzik, eljött a fordulópont a pályájukon. Ilyen volt Bartóknál a 14 bagatell, Kurtágnál a Nyolc zongoradarab és részben ilyen jellegű Ligetinél a Musica ricercata. És nagyon ilyen Kodály ifjúkorának egyik remeke, a Kilenc zongoradarab. Az akkor még 10 darabos ciklus (első száma, a Valsette később külön jelent meg) eredeti címe Zongoramuzsika volt, és mindjárt bemutatásakor (1910. március 17-én maga Bartók játszotta) kivívta az egyébként korántsem konzervatív szakíró, a sajnos méltatlanul elfelejtett Kovács Sándor korholását, aki szerint a zeneszerző rosszul tette, hogy publikálta a kötetet: „Mert nem igaz, hogy zongoramuzsika. Nem muzsika. Még nem muzsika, csak muzsika-csíra, muzsika-lehetőség, amiből lettek is nagy dolgok: a gyönyörű vonósnégyes, a csodálatosan szép csellószonáta.” Kovács tehát a későbbi, univerzálisabb igényű művek lehetséges előjátékának tekintette a sorozatot, és tisztán zenetörténeti értelemben talán nem is tévedett. Ám a ciklus jóval több ennél, és ma már, zenei ízlésünk erős átalakulása miatt, nem igényeljük feltétlenül a grandiózusságot; több rokonszenvvel fogadjuk a kis, a látszólag nem nagyra törő, valóban csíraszerű, legfeljebb pár perces műveket.

Maga Bartók a 2., a 3. és a 4. (azaz a mai számozásban az első három) darabot emelte ki, mondván hogy azok „a tökéletesség ugyanazon a fokán állnak”, mint az 1. vonósnégyes. Kortárs ítéletére ma is rábólinthatunk. Az első, a Lento feliratú kis elégia igazán megkapó a tiszta kvintek fölött bizonytalanul előimbolygó, lefelé hajló dallamvezetésével, meditatív mélabújával, és ezt a tapogatózó homályt csak fokozza a váltakozó, 4/4, 5/4 és 7/8 közt hezitáló ritmika. Hasonlóan megkapó az Andante poco rubato jelzetű második kis bagatell, ahol a jobb kéz valóságos fuvolaszólamot imitál, Debussy legszebb partitúraoldalainak megidézéseként, hogy aztán egy roppant erejű – egyébként mindössze alig tíz ütemnyi – fokozással a darab tragikus magasságokba emelkedjék. Ugyanebbe a zsánerbe tartozik a harmadik apróság a gyöngyöző futamok alatt a bal kéz által megszólaltatott elégikus dal-imitációval. Rezignáció, szomorúság, ihletett természetköltészet hatja át e művecskék minden ütemét. A démonikus vagy groteszk hang kevésbé áll jól Kodálynak, de az Allegro commodo, burlesco feliratú zárótételt akár Bartók is írhatta volna, leszámítva a középrész álmodozó, jellegzetesen kodályos karakterét.

Krausz Adrienne, a régóta Párizsban élő kiváló zongoraművésznő anyanyelvi biztonsággal adja elő e műveket. Mindenekelőtt a ritmikai tisztaság emelendő ki, az a tévedhetetlen ösztön, mely elirányítja a rubato játékban is, és elasztikusan feszessé teszi a játékát. Amikor először meghallgattam a Kilenc zongoradarabot, feltűnt, hogy a harmadik mű csillogó szextolái meglehetősen egyenetlenül peregnek, és elnagyoltságra, technikai renyheségre gyanakodtam. Megnézve a partitúrát azonban a művésznőnek kell igazat adnunk, hiszen ott ez áll: „l’accompangement sans rigeur, poco rubato”.

Az előadás másik nagy erénye a színgazdagság, ez különösen a Kodály döntő, 1906-os párizsi útja után készült Meditation sur un motif de Claude Debussy című, a stílusimitációt a tökélyre vivő darabban lenyűgöző.

A lemez koronája kétségkívül a Hét zongoradarab, annak is a középpontja, a Sírfelirat című nagy sirató – ez a talán Debussy halálára is emlékező mű Kodály egyik legjelentősebb megszólalása a zongorán. Bár Tóth Aladár egykorú cikkében azt írta, hogy „barbár ereje nem mindenütt meggyőző, és meno mosso hangulati beállítása sem egészen őszinte”. Ma nehezen fogadjuk el ezt az ítéletet, különösen, ha ilyen lehengerlő előadásban hallgatjuk, mint amilyen Krausz Adrienne-é. De nem is a lehengerlő a megfelelő szó, inkább valami belső izzást, visszafogott tépelődést érzékelünk; ez a muzsika és ez az interpretáció nagyon is el akarja kerülni azt a hamis pátoszt, amelyet Babits „festett vérzés”-nek nevezett. Krausz Adrienne játéka távol áll bármiféle zengzetes színpadiasságtól, csengő-bongó retorikától. Mindamellett számomra az 1921-ben publikált ciklus legnagyobb élményét az első, Lento feliratú, alig 23 ütemes kis bagatell jelentette, mely vázlatként is teljes értékű nagy zene, az absztrakt, a bármiféle programtól mentes muzsika iránt érdeklődő Kodály egyik legérdekesebb kísérlete. Csak találgathatjuk, mi lett volna, ha tovább megy ezen az úton.

De megállt, sőt visszafordult, és ennek a kissé konzervatív visszahajlásnak egyik példája a nagyszerű CD-t záró „tánc-szvit”, a népszerű Marosszéki táncok zongorás verziója, ezúttal valóban lehengerlő, káprázatosan színes, fordulatos, a Magyar rapszódiák Lisztjére emlékeztető, tökéletesen posztromantikus előadásban.

Szerző: Csont András
Kiadó:  BMC Records,  Kiadás éve:  2008
Megítélt támogatás: 4 255 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A BMC Records 2007-2008 évi klasszikus és kortárs zenei CD kiadványainak megjelentetésére