Shakespeare: Téli rege / Ryutopia Noh Theater, Japán – IV. Shakespeare Fesztivál, Gyula
2008.07.18.

Az idei Shakespeare Fesztivál méltó zárásaként szemet-lelket gyönyörködtető színházi szertartást celebrált Gyulán a japán Niigatából érkezett Ryutopia Nó Színház. Olvasatukban Shakespeare egyik utolsó, rejtélyes és regényes színműve, a Téli rege mindenekelőtt az Időről szól. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Ez persze nem világrengető újdonság, hiszen az idő múlásán, vele szoros összefüggésben pedig a személyiség meghatározásán(ak lehetőségein) a Téli rege kritikusai már évszázadok óta töprengenek. Teszik pedig ezt az avoni hattyú felhatalmazásával, aki az alaposan megcsavart mese kellős közepén egyszer csak a Kar szerepében nem átallja felléptetni a teljhatalmú Időt, aki rímbe szedve közli velünk, hogy most nagy hirtelen elhagy tizenhat évet az események folyásából.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Hogy e másfél évtized alatt mi történt, nem túl lényeges (a folytatás tudatában mondhatnánk: megállt az idő), ahogy annak sem érdemes mélyebb jelentést tulajdonítani, hogy miért Bohémiában és Szicíliában játszódik a sztori (ezért dőreség a filoszok részéről felhánytorgatni a szerzőnek, amikor a bohémiai tengerpartról beszél). Hogy ez a Shakespeare már nem az a Shakespeare, abban mindenki egyetért: az utolsó, összegző (?) művek időszaka ez, amikor efféle kicsinységek már nem érdeklik a Mestert.

A japánok szépséges, minden részletében kidolgozott előadását elnézve ráadásul arról is hajlamos vagyok megfeledkezni, hogy Shakespeare-t látok. Elsősorban azért, mert a Yoshihiro Kurita rendező választotta formanyelv éppen úgy egyensúlyozik általános és konkrét határán, ahogy azt az eredeti mű teszi. Az igényesen felvázolt japáni háttér előtt korokon és helyeken átívelő mese zajlik, így aztán a tradicionálisnak ható japán jelmezek viselőinek szájából épp csak furcsálljuk a delphi jóslatnak vagy Neptun dühének a felemlegetését. S mindezzel szorosan összefügg az előadás „regé(nye)s” mivolta, a (már-már nép)mesei szál részletgazdag, finom kidolgozása.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Ezen elképzelés jegyében kéredzkedik a második felvonás első színéből a japán előadás nyitányába Hermione és Mamillius játékos évődése, melyben Leontes felesége azt kéri, hogy gyermeke regét meséljen neki, „nagyon-nagyon vigat”. A gyermek Mamilliust játszó Michiko Yokoyama egyben az Időt is alakítja - máris gazdag asszociációs hálót sző a takarékos sűrítés. Az meg egyenesen lenyűgöző, ahogy az előadás közel két és fél órája alatt a színésznő megállás nélkül rója láthatatlan köreit a színpadon, kezében olykor egy megint csak sokféleképpen megfejthető, világító gömbbel (ez utalhat a lányutódra, akivel Hermione várandós, máskor gyermek kezébe való játékszer lesz, néha pedig egyszerűen az idő múlását jelző holmi).

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Már megint itt az idő: az üres színpad négy sarkán fehérre maszkolt és fehérbe öltöztetett négy nőalak áll, akik az óramutató járásával megegyező irányban, végtelen lassúsággal fordulnak és haladnak – egy helyben. Közben felváltva énekelnek: daloló időszobrok. (Amennyire autentikus az ő énekük, éppen annyira fölösleges a többször visszatérő Chopin-citátum...)

Ellipszisbe rendezett tizenkét, gömb alakú kicsiny rizslámpa, a hátsó falra erősített, gyönyörűen gyűrt, s annál szebben megvilágítható textília, és az emögött szinte folyamatosan szitáló hó – ebben az elvont, nagyszerű térben alighanem bármit el lehet játszani. Általában a lámpák elnyújtott körén belül zajlanak a történet előrehaladása szempontjából legfontosabb események, míg a külső ellipszisen az Idő mellett a kémlelők, titkos utakon járók keringenek.

Jelenet az előadásból. Jenei Zoltán felvételei
Jelenet az előadásból. Jenei Zoltán felvételei

A tomboló féltékenységre gyúló Leontes (Ayumi Tanida mindvégig árnyalt, pazar alakítása) például a kör közepén ülve figyeli, ahogy felesége, Hermione (Haruyo Yamaga) és a látogatóba érkező gyermekkori jóbarát, Polixenes (Hirokazu Kohchi) között titkos vonzalom ébred – mármint szerinte. (Ez is játék az idővel: a boldog múlt jelenbéli felemlegetése, hiábavaló kísérlet az örömteli pillanatok rekonstrukciójára.) A második részben pedig ide, középre érkezik a tizenhat éven át halottnak hitt Hermione „szobra”, hogy míves maszkját levéve térjen vissza az életbe. (Feltámadása újabb fricska a múló időnek, miközben a folytatásról nem tudósít a szerző. Nyilván azért, mert az már nem érdekes.)

Az előadás hangulatának felidézéséhez talán elég ennyi, ami viszont szavakkal bajosan visszaadható, az ennek a Téli regének a legfőbb erőssége: a kivételes színészi teljesítmények sora. Mégsem csupán az egzotikum előtti kötelező főhajtásról van szó, ahogy nem áll szándékomban egy ’bezzeg a japán színészek’ kezdetű passzus beszúrása sem. A lenyűgöző alázat és elképesztő fegyelem, ami e nagyszerű színészek munkáját jellemzi, önmagában is elismerést érdemel. Az is, ahogyan a szavak és a mondatok szinte kirobbannak belőlük: a maguk teremtette közeg atmoszférája olyannyira sűrű, hogy pontatlanságra egyszerűen nincs se hely, se idő. Az egészben pedig az a leginkább bámulatos, hogy bár az egyén mindvégig a közös rituálé alárendeltje marad, a szertartás kifinomult szabályrendszere nem csupán lehetővé teszi, de szinte előírja a személyiség lehető legaprólékosabb megrajzolását.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008
Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  Téli rege,  Rendező:  Yoshihiro Kurita,  Fordítás:  Kazuko Matsuoka,  Jelmez:  Shingo Tokihiro,  Smink:  Kei Satoh,  Nó maszkok:  Kai Yoshikawa,  Hang:  Tatsuya Butoh,  Fény:  Katsushige Okura,  Színpad:  Teruo Yamada,  Szereplők:  Ayumi Tanida, Hirokazu Kohchi, Haruyo Yamaga, Michiko Yokoyama, Yoshihiro Kurita, Kazuma Arai, Misaki Machiya, Maeko Ohyama, Chiaki Nagatomi, Ai Yokoyama, Yumemi Tsukano, Aya Sumida, Hoshimi Tsukano, Tomoyo Isono,  Támogatás:  A támogatás adatait ld. a Nyári fesztiválok 2008 gyűjtőlapján