Shakespeare: Macbeth / Meno Fortas – IV. Shakespeare Fesztivál, Gyula
2008.07.13.

A Macbeth-színrevitelek sarkalatos kérdése, hogy az alkotók miként értelmezik a cselekményt jóslataikkal elindító és befolyásoló boszorkányok szerepét. Az egymást követő években Gyulán bemutatott Hamlet és Othello rendezője, Eimuntas Nekrošius főszerepet szánt nekik. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Három bravúros mozgású, földig érő, fekete libbenő szoknyás, fejkendős fiatal színésznő – mindenekelőtt a Hamlet Opheliájaként már nálunk is megismert Viktorija Kuodyté, valamint Gabrielia Kuodyté és Margarita Žiemelyté – játssza Hekaté szolgálóit. A falusi fiatalasszonyok olyanok, mintha a Csongor és Tünde ördögfiókái vagy Puckba oltott Arielek lennének. Összefogódzkodva, derekukon nagy üstöt tartva tűnnek fel, a nehéz edényt a színpad közepére borítják, átugrálnak, egyensúlyoznak rajta. Tenyerüket ellenzőként helyezik szemük mellé, így kémlelik a távolt: ki akad útjukba, kinek a sorsát határozhatják meg, ki lesz szeszélyük játékszere. A darabtól eltérően az előadás minden pillanatában felbukkannak, irányítják az eseményeket, sőt, néhány szerepbe is belépnek.

Kostas Smoriginas
Kostas Smoriginas
A háttérben szürke leplek mögött megbúvó, s időnként a boszorkányok által kitakart tükrök fala húzódik, előtte többméteres, vízszintes helyzetben felfüggesztett fagerenda leng ide-oda. Legtöbbször a kobold párkák ülnek rajta, de a megölt Duncan és Banquo is fellép az idő múlását és az elkerülhetetlen sorsot is jelképező „ingára”. A magasban négy, koporsó formájú fémláda zárja le a színpadképet. A teret – amely nem az egyes helyszínek realista közegét teremti meg, hanem a boszorkányok és Macbeth viszonyának belső világát képezi le – többnyire a nők készítik elő és rendezik be.

Ebbe a térbe, a lélek színpadára érkezik az ősz szakállas, idősödő Banquo, s őt követi a hasonló korú Macbeth. Szorosan fejre simuló, hosszú, sálként használható „füles” sapkát, rövid posztó kabátot, térdnadrágot, bakancsot viselnek, fekete ruházatuktól élesen elüt a lábszárukra tekert világos lenvászon. Öltözékük emlékeztet a XVI. századi németalföldi életképek szereplőinek viseletére, de első világháborús katonai uniformisra is. Hátizsákjukban kopár facsemete, rajta néhány vöröses levél vagy termés, és olyan cédula, amelyen a fa fajtáját szokták feltüntetni. E fák a birnami erdőről szóló jóslatra utalva az emberi élet jelképének tekinthetők, a lengedező papírdarabkák meg halotti céduláknak. A vissza-visszatérő jel erős, mégsem válik erőltetett és könnyen lefordítható jelképpé.

A
A "vészbanyák"
A rendezőt nem a darab teljessége érdekli. A szereplők négyötödét elhagyja, a szöveg több mint felét kihúzza. (Régi fordítást használ, ennek megfelelően a feliratozáshoz Gyulán is Szász Károly 1864-es magyarítását vették alapul.) Megtartja Macbeth monológjait, ezzel monodramatizálja a művet. A címszereplő mellett csak Duncan, a történelmi tényeknek megfelelően fiatal király, valamint Banquo és a Lady létezik, mint önálló, de Macbeth-hez képest alárendelt színpadi figura. Az előadás ugyanis mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy mivé teszi az embert a hatalom – s mivel a rendező a főszerepet idősödő férfival játszatja (Kostas Smoriginas a kilenc évvel ezelőtti premierkor is már negyvenhat éves volt), inkább a későn kapott hatalom –, illetve milyen lelki folyamatok és torzulások vezetnek a hatalmát rosszul és rosszra használó egyén bukásához.

Nekrošius képekben és zenében gondolkodik. Nem ötletekből építkezik, nála minden tárgy, mozdulat vagy hang szigorúan a szövegből eredő, azt kiteljesítő motívummá válik. A drámában visszatérő metaforikus vagy valóságos kézmosás például az előadás egyik leghangsúlyosabb eleme: egy üst vízben főleg a „banyák” tisztítják kezüket, de nem a szöveget illusztrálják, hanem megelőzik vagy késleltetve követik az elhangzó mondatot. A víz amúgy is alapeleme a látványnak, a boszorkák fröcskölik egymást, Macbeth minden megjelenésekor nehézkesen lehúzza és kicsavarja a hideg, nyirkos időtől átázott-átfagyott, könyökig érő fehér kötött kesztyűjét, s amikor a boszorkák pallossal levágják a főhős fejét, kemencéből izzó követ húznak elő s vízzel teli üstbe dobják.

Dalia Storyk
Dalia Storyk. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Kövek, téglák, fakarók, gerendák és fejszék szintén fontos szerepet játszanak: a négy tepsiből kiömlő fehér kövek, amelyekkel a párkák Macbeth kabátjának zsebeit teletömik, éppúgy a bűnök súlyát foglalják képbe, mint a férfi térdére tornyozott téglarakás. Egyetlen gyilkosságot sem jelenítenek meg, nem folyik vér a színpadon, Banquo megölésekor a boszorkányok egy gerendába tíz fejszét vágnak bele, a Lady halálakor a fiatalasszonyok egy fakaróhoz – amelyre az asszony, mint középkori ábrázolásokon a golgotai latrok, hátratett kézzel csavarodik– kötelet erősítenek, a másik végét kifeszítik, s középre egy fejszét akasztanak.

S mindent áthat a zene. Különböző hangzású és stílusú zenei és zaj-felvételek szólalnak meg, leitmotívumként húzzák alá, erősítik fel vagy ellenpontozzák az összetartozó cselekmény-elemeket, kihangosítva ismétlődnek a lelki gyötrődést kiváltó szövegrészek. A képsorok kompozíciója is zenei szerkezetű. A rendező egy-egy pillanatot kitágít, polifonikusan kibont, másokat egyetlen intenzív effekttel jelenít meg, megint másokat csak átkötő zenével vagy visszatérő fényhatással sejtet.

Eimuntas Nekrošius Macbeth-jét nem könnyű befogadni ott, ahol erősen tartja magát a szószínházi hagyomány.

 

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008


Vö. Stuber Andrea: Bűn és bűnhődés
Csáki Judit: Lassan, tűnődve

Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  Macbeth,  Színpad:  Marius Nekrošius,  Jelmez:  Nadežda Gultiajeva,  Zene:  Faustas Laténas,  Világítás:  Audrius Jankauskas,  Rendező:  Eimuntas Nekrošius,  Szereplők:  Viktorija Kuodyté,  Gabrielia Kuodyté,  Margarita Žiemelyté,  Kostas Smoriginas,  Dalia Storyk,  Vidas Petkovičius,  Ramúnas Rudokas,  Dainius Gavenonis,  Darius Gumauskas,  Kestutis Jakštas,  Tomas Tamošaltis,  Támgatás:  A támogatás részleteit lásd a Nyári fesztiválok 2008 gyűjtőlapján