Darvay Nagy Adrienne: A kisvárdai fesztivál
2008.08.08.

Huszadik évfordulóját ünnepelte a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, vagyis a kisvárdai fesztivál. Hasonló címen írt emlékező monográfiát a találkozóról Darvay Nagy Adrienne, aki az összes találkozón részt vett – nézőként, szervezőként, válogatóként vagy tanácsadóként. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Ez a tény súlyosbítja a helyzetet.

Darvay Nagy Adrienne évfordulós kötete ugyanis kellemetlen meglepetés a huszadik életéve ellenére éppen (újra) a helyét keresgélő fesztivál számára. A több mint háromszáz oldalas könyvnek még a műfaja sem meghatározható: mindenből kapunk kicsit, de semmiből sem eleget. Nem világos, ki lehet a kötet célközönsége: színházi szakembereknek kevés a valóban hasznos információ, a laikus olvasónak meg sok a mellébeszélés. Sokat ígér a Darvay Nagy által már korán nyilvánvalóvá tett bensőséges nézőpont, ám a szerző csak ritkán tudja személyes élményeit és a történeti tényeket termékeny módon egybefésülni: a két réteg szinte mindvégig bántó merevséggel válik szét.

Az egyes évadokat bemutató fejezetekbe váratlanul és szükségtelenül ékelődnek be erőltetetten szellemeskedő anekdoták (például az egyik előadás közben humorizáló kamaszokról), giccses és/vagy patetikus történetek (például az öltözőben magányosan zokogó színésznőről), szubjektív vélemények (például amikor korlátolt, atyáskodó, lesajnáló anyaországi, természetesen név nélkül csepült kritikusokról beszél a szerző), vagy az adott évben regnáló zsűri döntését felülbíráló, „helyesbítő” kommentárok. Az is zavar, hogy a „történet” szereplői sokszor keresztnevükön említődnek – szép dolog a barátság, de a mezei olvasónak mi köze hozzá?

A kötet felépítése meglehetősen konzervatív. A szerző az 1989-es I. Nemzetiségi Színházi Találkozótól a Határon Túli Magyar Színházak XIX. Fesztiváljáig, 2007-ig térképezi fel az eseményrendet az „egy év – egy fejezet” nem túl eredeti metódusa alapján. Mindez akkor nyerne létjogosultságot, ha a kötetben helyet kapna az egy híján húsz év általános trendjeiről szóló értékelő összefoglalás, ilyet azonban nem találunk, csak egy kimerítő és valóban fontos adattárat (Radvánszki Ágnes munkája). Megdöbbentő, hogy ehhez nem – ahogy a munka egészéhez sem – készült semmiféle mutató (!), ami gyakorlatilag használhatatlanná teszi a könyvet. (A távolabbra mutató értékelések pedig 'nesze semmi, fogd meg jól' típusú kijelentésekben merülnek ki: „...a főszereplő hármas Benkő-Gubik-Tóth lenyűgözően visszafogott játéka megint azt támasztotta alá Kisvárdán is, hogy a Jókai Színházra oda kell figyelni.” / 149.o.)

Az átlagosan tíz-tizenöt oldalas egységek belső felépítése hasonló: az adott évvel kapcsolatos, fontosnak vélt politikai, gazdasági háttér felskiccelése után visszatérő szólam a fesztivál anyagi helyzetének, a magyarországi szakma Kisvárdához fűződő viszonyának pár mondatos bemutatása. A (verseny)programban szereplő előadások közül válogat a szerző, nem feltétlenül a produkciók színháztörténeti értéke alapján. Ezekről hol teljességgel általános megállapításokat, hol részletesebb elemzéseket közöl. Utóbbiaknál nagyritkán tüntet csak fel forrásokat, gyakran kritikák parafrazeált változatait közli személyes impresszióival feldúsítva. (Apropó, kritika: a kötetből nemcsak a mutatók hiányoznak, de egy kritikai bibliográfia is, pedig a húsz év alatt tekintélyes mennyiség gyűlt össze a fesztiválról szóló írásokból.)

A már említett „privatizálás” újabb zavaró jele, amikor a határon túli magyar színházak valóban sokszínű világából a szerző kiragadja egy-két kedvencét, hogy őket cizellált mondatokban dicsérhesse (ez a helyzet például Demeter Andrással vagy Bogdán Zsolttal, akiknek a magánéletéről már megint többet tudunk meg annál, mint amennyit szeretnénk – vagy amennyit ők szeretnének).

A kötet ugyan Medgyessy Évát nevezi meg szerkesztőként, de valódi szerkesztői, sőt még anyanyelvi lektori munka sem zajlott: a közhelyes, magyartalan, nyelvtanilag és/vagy stilisztikailag hibás mondatok elképesztő mennyiségben sorjáznak a lapokon. Nem tudom, hogyan lehet „írt tapasztani” (?!) a dilettánsok vélt vagy valós sebeire (31.o.), ahogy nem sok értelme van a „professzionista színpad” (40.o.) terminusnak sem. Gyatra szóvicc, amikor a szerző „szinte artaud-i (de nem 'ártó')” (57.o.) játékmódról beszél.

Határozott szerkesztői kéz után kiált számos kaotikus mondat. „Az apró termetű, meglett férfi osztálytársai mellett tinédzsernek látszó, és egyébként tényleg nagyon fiatal főiskoláslány, korának és külsejének ellentmondóan, máris bölcs és energikus művész.” (55.o.) Másfajta ízlésficamról tanúskodik ez: „Bár a Magács László által színre vitt, nagyváradi A makrancos hölgy fallikus szimbólumai, pótlékai, kellékei és az ezekre épülő 'játék' talán felkelthetnék egyes német kábelcsatornák szerkesztőinek figyelmét éjszakai erotikus műsoraikra gondolván.” (81.o.)

Túlbonyolított a hasonlat: „Szakmai tanácsadó szerepem ellenére sem hiszem, hogy a fekete ribiszkét érdemes összevetni a görögdinnyével, csak azért, mert mindegyik gyümölcs. Pláne, hogy például az utóbbinál hiába alapkritérium a mézédes íz, van olyan, aki kifejezetten a lédúsabbat kedveli, mások meg azt nem bánják, ha egy kicsit 'lőrinces', a formájáról és a külső héjáról nem is beszélve.” (62.o.) Nem tudom, hogyan rázhat meg bárkit bármi „empatikus módon” (106.o.), vagy hogyan lehetséges „díjat érdemlően brillírozni” (112.o.), vagy hogy milyenek „a pénzügyileg sem elhanyagolható értékű díjak” (157.o.). Félreérthető, amikor egy gyerekdarab előadásának leírása után közvetlenül azt olvassuk, hogy „Este és éjszaka viszont a 18 éven felüliek élvezhették – többek között – Szabó Tibor egy szál gitárral előadott, bensőséges nosztalgiaestjét...” (115.o.).

Az ötletár gyakran kiöntött” - mondja Darvay Nagy a 205. lapon, és tényleg: a számtalan megmosolyogtató passzus között kedvencem az oroszlán(kölyök) karmaikat meresztgető fiatalokról szóló rész (135.o.), vagy amikor megtudtam, hogy „az összes szereplő megmutatta az érem mindkét oldalát” (138.o.), illetve hogy „tanév közben vidáman lüktet az élet” (160.o.) és hogy „Szomory Dezső a redivivusát éli” (201.o.). Van valami bájos bumfordiság a következő mondatban is: „Máig felejthetetlenek például azok a pillanatok, amikor a magas színész (Katona László, szerk. megj.) egy kanalas gém szomorú gyengédségével letekintett a fele akkora Fülöp Bözsére, és utánozhatatlan lágysággal azt mondta neki: 'Kicsi Molly'...” (156.o.)

Ha elég szemfüles az olvasó, a durva mulasztások ellenére talán izgalmas történetek nyomaira is bukkan a kusza olvasmányban. A Kisvárdán eltöltött húsz év ugyanis azoknál az alkotóknál nyer új értelmet, akik a kezdetektől máig a színházművészet közelében maradtak. Ettől válik lényegessé, amikor a szerző például az éppen manapság megint új formátumot öltő beregszászi társulat születéséről és felcseperedéséről beszél, vagy amikor olyan emblematikus színházak történetének sajátos, „kisvárdai” aspektusába nyújt bepillantást, mint amilyen a kolozsvári vagy a sepsiszentgyörgyi teátrum.

Darvay Nagy Adrienne könyve intenciója szerint hiánypótló munka. A probléma az, hogy megjelenése jóval nagyobb űrt hagy maga után, mint amekkorát pótol.

 

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

Támogatás:  A támogatás részleteit lásd a Nyári fesztiválok 2008 gyűjtőlapján