Muszorgszkij: Borisz Godunov - Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
2008.06.27.

A mű keletkezéstörténete, színpadi sorsa köztudottan egyike a legbonyolultabbaknak. A szerző két változatban is megírta, barátja, Rimszkij-Korszakov ötször is meghangszerelte, míg Dmitrij Sosztakovics 1940-ben készítette el a maga verzióját. A moszkvai Helikon Színház ezt a ritkán játszott változatot hozta el. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból (Forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)
Jelenet az előadásból (Forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)
A sok variáció közti választás csak látszólag pusztán filológiai kérdés; többről van szó, hiszen a döntés rendkívüli jelentőségű a zenedráma értelmezését illetően. Perdöntő ugyanis, hogy kit vagy mit tekint a rendező a Borisz Godunov központi alakjának, centrális életproblémájának. Az elemzők többnyire megegyeznek abban, hogy a Borisz Godunov vagy a cárról, az ő sorsáról, bűnéről, szenvedéstörténetéről, lelkifurdalásáról, hataloméhségéről, egész politikai és emberi létéről, vagy magáról a népről, pontosabban az orosz népről szól, némiképp függetlenül az éppen adott hatalmi szituációtól. Azaz, kissé leegyszerűsítve, vagy egy egyén, vagy egy kollektíva áll a drámai középpontban. A Muszorgszkij által utólag elhagyott, kromi vagy „forradalmi jelenet” egyértelműen a népet, a megalázottsága ellen lázadó, a szolgaságot elutasító tömeget állítja centrumba, és ennek különös súlyt ad, hogy a zeneszerzői eredeti elgondolás szerint ez lett volna Borisz halála után a zenedráma zárójelenete. Vagyis a komponista mintegy azt sugallná ekkor, hogy a világ nem ér véget a főhős halálával, a történelem egész menetében ez átmeneti epizód csupán; és ez jelentősen megváltoztatja az egész mű perspektíváját, hiszen így a történelem korántsem egyenlő az egymást követő uralkodók élettörténetével. Mintha lenne kiút.

A másik felfogásban, és nagyjából ezt adták elő moszkvai vendégeink is, a mű elsősorban a hatalom megszerzésének és megtartásának dialektikáját mutatja be, egy nagy egyéniség, Borisz Godunov, illetve egy kis akarnok karrierista, Grigorij, a trónkövetelő sorsán át. Felülbírálták tehát Sosztakovicsot (és kissé Sztálint is…), elhagyták a kromi jelenetet, és a darab Borisz halálával, fiára adott áldásával ért véget. De kit ismerhetünk fel a cárevics, Fjodor öltözködésében, gesztusaiban? Nem mást, mint posztmodern barátunkat, Putyin elnököt, aki a rá olyannyira jellemző pózban, azaz egy szabadrúgás előtt a sorfalban álló hátvéd ágyéka előtt védőn összekulcsolt kezével fogadja a beiktatást. Kicsit szájbarágós megoldás, de nem hatott túlságosan zavaróan. És hát ki tudja, miféle kontextusa, miféle akusztikája van ennek a mai Oroszországban?! – mi végül is egy vendégjátékot láttunk.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Maga a díszlet is – mely szándékosan éles ellentétben áll a ruhák pompázatos eleganciájával, lopva azt sugallva, hogy bármennyire is lerohadt a kapualj, azért az elit Párizsból öltözik - a hatalom játékrendszerét, hierarchiáját tükrözi (a jelmezeket és a díszleteket Tatjána Tulubjeva, illetve Igor Neznyij tervezte). A kulissza nem más, mint a színpad egészét szinte fullasztóan betöltő hatalmas, különféle nyitási és csukási trükkökkel leleményesen mozgatott lépcsőrendszer, amolyan térré vált „Nagy Mechanizmus” (Jan Kott szava ez Shakespeare királydrámáinak világállapotára). És persze korántsem véletlen, hogy éppen ki hol áll vagy fekszik a hatalom csúcsára vezető grádicson, melyik kerék szerepét játssza a Nagy Gépezetben. A lépcsőt egy sín vagy lift osztja fel szimmetrikusan, amolyan imaginárius gerinc ez a végletesen gerinctelenné vált világban; ezen, a nálunk sikló néven ismert tákolmányon csúszik föl s le, azaz sokértelműen mintegy lebeg a cári trón, természetesen megint csak az éppen adott hatalmi helyzetnek megfelelően. A sprőd, fémekből összekovácsolt lépcsőrendszer rácsként is szolgál olykor, ez különösen az első jelenetben hatott meggyőzően, amikor a résekből kikukucskáló, karját esdeklőn nyújtogató bebörtönzött nép könyörög Borisznak, hogy fogadja el a cári koronát. Komédia ez persze, mindenki tudja, hogy olcsó színjáték csupán: a nép nagylöttyös indulattal bőg, hogy meggyőzően szolgálja meg a nyalásért beígért kenyeret, miközben Borisz és Sujszkij cinikusan dörzsöli a kezét, ráadásul a trónra szánt bojár, a tömeg számára láthatatlanul, már régen felöltötte a cári díszeket, amikor a nép még mindig azért esedezik az utcán, hogy fogadja már el végre azt a nyavalyás teljhatalmat. A rendező, Dmitrij Bertman szerint e nép birka és szolgaságra született, nem érdemel mást, csak korbácsot és olykor némi kenyeret, hogy még tovább szolgáljon és nyaljon a következő, esetleg nagyobb fejadag reményében.

A nép arctalan ebben az értelmezésben, olyannyira, hogy a rendezés ezt szó szerint is bemutatja, amennyiben a kórust fátylakba burkolt arccal lépteti föl, de ez csak mintha az oroszokra lenne igaz, hiszen a lengyel jelenetekben a tömeg leveti lárváját. Kiábrándult, keserű szemlélet, szkeptikus orosz önostorozás. Vak vezet itt világtalant.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
És kissé ebben az irányba tart a rendező másik fontos ötlete, miszerint a Bolond és a trónkövetelő Grigorij egy és ugyanazon személy. A Bolond az „eredetiben” Oroszország szenvedéseinek megtestesítője, egyben Borisz élő lelkiismerete, aki kimondja, hogy a cár meggyilkoltatta a trón jogos várományosát. Bizonyos értelemben ő a dráma legpozitívabb szereplője, hiszen kívül áll a hatalmasok játékán és eszelőssége révén a nép valóságos és érvényes képviselőjének is csak fenntartásokkal tekinthető; az orosz kultúra egyik nagy típusa ez, az örök kisemmizett, a csak a maga nevében szóló balga, a szent eszelős alakja, az a bizonyos, sokat emlegetett jurogyivij. Ám a mostani értelmezésben talán ő is csak egy a csalók, az alakoskodók, a hamis tanúk közül. De felfogható úgy is, hogy ez a Bolond Grigorij egyik alakmása, a trónbitorló jellemének naposabb, tisztább oldala, aki nem pusztán karrier-okokból száll szembe az uralkodóval. Mert ebben a rendezésben a kiugrott papnövendék gátlástalan hatalomhajhász, semmi más. Legyen bárhogy is, Bertman ötlete kétségkívül okos színfolttal gazdagította az opera értelmezését, de hogy teljesen átgondolt lenne, azt már nem állíthatjuk valódi meggyőződéssel. Mintha ez esetben a rendező – ahogy Gorkij írta Dosztojevszkijről – „megrágalmazná” Muszorgszkij hősét.

A zenei megvalósítás nagyjából korrekt volt, de nem okozott katartikus örömöt. Sosztakovics hangszereléséről első hallásra megállapítható, hogy meglehetősen harsány, sok a rézfúvós és rengeteg az ütőhangszeres, mintha a zeneszerző az összes fellelhető cintányért a zenekari árokba hordatta volna, továbbá nagy szerepet kaptak az olyan, elsősorban a koloritot erősítő hangszerek, mint a hárfa, valamint a cseleszta. De Sosztakovics tudatosságát bizonyítja, hogy a cirkuszi hang fokozatosan alábbhagyott, hogy aztán a lengyel jelentekben a fafúvósok kerüljenek előtérbe, a zenekari arzenál egyre csökkent, míg a végére egészen intim hangzást ért el a mester. A mű az új cár, a még gyermek Fjodor (azaz Putyin) trónra emelkedésével dermesztő csöndben ér véget. Sokat mondó volt ez a megzenésített csend.

Az operai tapasztalatok elég egyértelműen azt mutatják, hogy az előadás legfontosabb kérdése, vajon sikerül-e Borisz szerepére egy valóban színpadi nagyvadat találni, aki személyisége és hangja roppant erejével uralja a színpadot. Alekszej Tyihomirov nem ilyen fajsúlyú művész, hangja távolról sem emlékeztet Saljapin, Mark Rejzen vagy netán Boris Christoff kolosszális volumenére, inkább lírai alkat, és ez főként a második részben, az egyre jobban elmélyedő bűntudat ábrázolásában mutatkozhatott meg, ám ekkor úgy érezhettük, kissé elfáradt, és már-már csak markírozásra futotta erejéből. Az ál-Dmitirij (illetve a Bolond) ebben a rendezésben igen bonyolulttá vált szerepében Vaszilij Jefimov elsősorban színészként adott sokat - és általában is elmondhatjuk, hogy a Helikon Színház művészei komoly színjátszó képességekkel rendelkeznek. Ugyanez áll a Suljszkijt adó Vagyim Zaplecsnij alakformálására, aki remekül mutatta be a kegyenc, de egyben ura ellen félve lázadó államhivatalnok pszichológiáját. Marina szerepét erotikusan, a hatalomtól megszállott, elkényeztetett lány vonásaival meggyőző hozta a szépségével is tündöklő, vagyis az előnyös külsejét dramaturgiai eszközzé változtató Kszenyija Vjaznyikova. Pimen és Varlaam, azaz Sztanyiszlav Svetsz illetve Dmitrij Ovcsinnyikov megfelelt az elvárásoknak, bár olykor közhelyes megoldásokkal éltek. A zenekar kissé bizonytalanul és sajnos kevés színnel muzsikált a karmester, Vlagyimir Ponkin pálcája alatt. Egészében érdekes, sok tanulsággal járó este volt, ötletes, invenciózus, de kissé pongyola rendezéssel.

Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008

Szerző: Csont András
Helyszín:  Miskolci Nemzeti Színház,  Időpont:  Június 20.,  Rendező:  Dmitrij Bertman,  Díszlet- és jelmeztervező:  Tatjána Tulubjeva és Igor Neznyij,  Karmester:  Vlagyimir Ponkin,  Szereplők:  Alekszej Tyihomirov, Vaszilij Jefimov, Kszenyija Vjaznyikova, Vagyim Zaplecsnij, Sztanyiszlav Svetsz, Dmitrij Ovcsinnyikov, Marina Kalinyina, Ilja Ilin,  Támogatás:  A támogatás adatait ld. a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008 gyűjtőlapján