Karaván - Közép-Európa Táncszínház
2008.01.15.

Félhomály, csend, kimért helyzetváltoztatások és lassan pergő percek indítják útnak Hámor József Karavánját a Bethlen téren. A Közép-Európa Táncszínházban látható koreográfia egy közösségen belüli vonzásokról és választásokról mesél. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Mint amikor a sivatagban a kósza szellő felkapja a földről a homokot, majd az egyre erősödő szél a szertelenül szállingózó homokszemeket egy tömbbe tereli, és egy irányba repíti. A különálló alkotórészek végül homokviharrá erősödnek. De vajon mi történik, ha lecsendesedik a vihar, és a homokszemek földet érnek? Az előadás első huszonöt percében a test hangjai szolgáltatják a zenét és ritmust. Minden hang és rezdülés jellé válik a koncentrált atmoszférában, melynek egyenrangú összetevői a mozgás és a mozdulatlanság, a csend és a táncosok sóhajai által, testük csapkodásával, a föld ütögetésével keltett zajok.

A nyitóképben öt alakot látunk. Egy férfi és egy nő szorosan egymás mellett egy tükörfalnak támaszkodik, tőlük kicsit távolabb egy nő fekszik a földön. A háttérben, árnyékok takarásában, egymással szemben, homorú testtartással egy-egy oszlopnak támaszkodva még egy páros. A bizonytalan, óvatos mozdulatok eleinte gyakran a talajhoz kötik a táncosokat. Hargitai Mariann földön fekvő teste lassan kel életre, a nézőtér széksorai alól észrevétlenül előkúszó és a színpadra görgő alakok felbukkanása készteti mozdulásra. Puha léptű, menekülésre és támadásra egyaránt kész vadmacskaként lassan hátrál a földhöz simulva, perzselő tekintetével figyelve a három éledező, felé tekergőző lényt. Ezek egymás után talpra állnak: a színpadon immár nyolcan vannak. A lendületes gördülésekből és forgásokból, valamint meditatív, lassú részekből építkező koreográfia során változó felállásban születnek egymástól elszigetelten táncoló triók és duók. A külön életet élő mozdulatok váratlanul forrnak egységgé, majd válnak le egymásról. A csaknem egyforma, nyakánál magasan záródó, bokáig érő fehér tunikát viselő, kifejezéstelen arcú táncosok között csak rövid pillanatokra teremtődik kohézió. Átveszik egymás mozgását, de csakhamar saját táncukat folytatják, rezzenéstelen tekintetüket nyomatékosan társaikra emelik, majd hidegen elfordítják a fejüket.

Két pár között azonban már a kezdetektől valódi köteléket érzünk; épp emiatt választódnak le a többiekről. A tükörnek háttal egymás mellett állva, Cserepes Gyula és Palcsó Nóra teste szinte összeforr. Nem néznek egymásra, csak kezeik kulcsolódnak össze lassan. Egyszerre fordulnak szembe a tükörrel, homlokukat az üvegnek támasztva, öklükkel megütve azt. Hátukat a tükörnek vetve a földre csúsznak, eltávolodnak tőle. Majd hirtelen felpattannak, s a mozdulatsort újra és újra ismétlik. Eleinte kimérten, szünetekkel meg-megszakítva, majd egyre gyorsabban, kapkodón, eltökéltséget sugározva. A tükörtől, önmaguktól indulnak, és folyton visszatérnek, mintha az elindulás képtelenségét kódolták volna mozgássá.

Míg őket a közös erőfeszítés köti össze, Blaskó Borbála és Bora Gábor lelki összefonódása minduntalan megnyilvánul testük beszédében is. A nő a bújó, a támaszkodó, a férfi a támasz. Ahogy Bora Gábor a hátára veszi a nőt, ahogy Blaskó Borbála az ölébe kucorodva kapaszkodik belé, a ragaszkodás és a törődés harmóniáját testesítik meg. Míg a tükörnél táncoló páros közösen csatlakozik a többiekhez, addig náluk csak a férfit sodorja magával a zene és a többség ereje. Blaskó Borbála a tükörben néz farkasszemet magányos képmásával. Az egzotikus hangzású, keleti zene megszólalásával a szaggatott, a mozdulatlanságot mozgással váltogató tánc lendületes, gyors tempójú hullámzássá lesz. Az erőt, amit eddig a különálló táncosok közvetítettek, most az egy emberként mozduló tánckar sugározza. De nem az erő, hanem a gyengéd felkarolás az, ami a homlokát tükörnek támasztó nőalakot a közösség részévé teszi. Az elnémuló zene teremt ismét meghitt atmoszférát. Társaik a színpad hátsó falánál apró lámpák alatt állva figyelik az ismét egymásba feledkező Bora-Blaskó párost, majd követik őket a tükörfalhoz. Az újra megszólaló zene lüktető ütemére egyszerre mozdul hét fej, s halad egy irányba sietős szökkenésekkel a hét alak. A tükörnek háttal felsorakozók mozdulatai fogaskerékként illeszkednek a mellettük állók mozdulataihoz. Az össztánc most sem teljes, de Virág Melinda különállása csak percekig tart, lassú, szertartásos mozdulatait feladva veszi át a közös ritmust és mozgást. A közösségen belüli, kívülről sokszor kiszámíthatatlannak tűnő játszmák képei peregnek előttünk számtalan verzióban. Szembenézni önmagunkkal, felkelni a padlóról, elindulni a bizonytalanba. Az első rész ilyen döntésekről és választásokról szólt. A középső rész a páros szövetségek erejéről mesél, a harmadik, utolsó fejezetben pedig a beolvasztás és önkéntes betagozódás rajzolja át újra és újra a csoporton belüli erővonalakat. Az, aki menedéket keresve tér meg az összetartozás érzéséhez, később mégis a különállás szabadságát választja. A stabilitás, a tökéletes összhang lehetetlennek tetszik. Az utolsó percekben Katonka Zoltán szólója ugyan megtöri az összhangot, de a csoport most sem viseli sokáig a különállást, egyenként csatlakoznak hozzá. A vibráló, erőteljes mozgás fokozatosan csillapodik, a táncosok laza tömbbé szerveződve, a szél hangjaira, a tétován himbálódzó lámpák imbolygó fényei alatt dülöngélnek előre és hátra. A szél zúgása lassan elhal. Mielőtt a színpad végleg elsötétülne, egy alak még hirtelen kilép a csoportból.

V.ö.: Tóth Ágnes Veronika: Fél pohár víz a sivatagban
Halász Glória: Homokóra
Gálla Nóra: És megint elölről

Szerző: Maul Ágnes
Koreográfus:  Hámor József,  Fény:  Fejes Ádám,  Jelmez:  Juhász Dóra, Hámor József,  Zenei szerkesztő:  Hámor József,  Szereplők:  Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda
Megítélt támogatás: 900 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A produkció létrehozására