Humus vertebra / Trafó
2011.02.10.

Rajzolt csimpánzok és ördögök, komikusan tébláboló madárijesztők, többfunkciós fadobozok, tangó és nyüszítés. Sokféle látványelem és hangulat rétegződik egymásra Karine Ponties koreográfiájában. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

A felütés érdekes és egyedi. Mi történik, ha az Óz-meséből ismerős szánalmas, de szerethető figurából, a madárijesztőből egyszerre hármat veszünk, és becketti drámákat idéző reménytelenséggel kibélelt ürességbe helyezzük őket? Mit kezd egymással a három teremtmény, és mit kezdenek a három fadobozzal, a padlóra rajzolt fehér kör határolta szűk univerzumuk egyedüli berendezési tárgyaival?

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Bár a túlméretes bakancsban, Surda-sapkában, halásznadrágban vagy éppen női ruhában masírozó, csetlő-botló csapat inkább tűnik félnótás csavargók társaságának és egy szétszéledt vándorvurstli magára maradt bohócainak, maga a koreográfus azt állítja róluk, hogy az ég és föld között egyensúlyozó madárijesztők, így kénytelen vagyok ezt a verziót is elhinni. Végül is néha tényleg széttárt karral fagynak merev pózba, és élettelen bábuként révednek a semmibe. 

A legtöbb esetben azonban nagyon is élők, a három faládát szüntelen lendülettel és lelkesedéssel hurcolják, emelik, pakolják, stabilizálják vagy billentik ki egyensúlyából. Belebújnak, rámásznak, hintáznak rajta. Céltalan sürgölődésük miatt a színpad - akár a szereplők mögé vetített filmen pergő furcsa rajzok - másodpercenként alakul át. Tárgy, ember és képi illúzió folyamatos metamorfózisát látjuk. Míg Stefano Serra a cselekményhez inkább hangulatában és ritmusában, mint tartalmában kapcsolódó animációján csimpánzokat látunk gnómmá változni, ördögszarvas démonok derengenek fel és szublimálnak a semmibe, addig a színpadon a három fadoboz lépcsővé, paddá, rejtekhellyé vagy éppen hangszerré válik, és maguk a táncosok is a legkülönbözőbb pózokban találnak egymásra. Minden önálló rezdülés új közös mozdulatot generál. A földön bukfencezve, egymást tartva, a másikba kapaszkodva hömpölyögnek, pulzálnak, görögnek úgy, hogy csak rövid időre válnak le egymásról. A három test gyakran mintha egyetlen szerkezet lenne, úgy ismételgeti monotonon ugyanazokat a mozgásmintákat. Mégsem arctalan bábokat látunk, hanem különálló személyiségeket.

Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Claudio Stellato figurája már magas termete és fizikuma kapcsán is domináns szerepbe kerül. Egymaga elbírja a másik kettőt, tartja, pörgeti, lendíti őket, mintha játékszerei lennének, ugyanakkor barátin, apáskodva óvja őket, játékos verekedést provokál velük. A fehér körvonalon táncolva groteszk hősként merészkedik ki nevetségesen kicsi világuk legszélére, pusztán kézmozdulatával irányítja a társait. Az előadás legelején ő ül az egymásra pakolt dobozok tetején, míg a többiek a ládákban kushadnak, és az utolsó jelenetben is önjelölt szoborként állva magasodik a maga emelte oszlop tetején mindenki fölé. Már-már elhinnénk, hogy valamiféle győzelemről van szó, de a győztesek nem szoktak kajla kutyaként vakkantani és nyüszíteni, mint ahogy ő teszi. Úgy tűnik, az erőfölénynek nagy jelentősége nincs, hiszen a közös elhagyatottság úgy is elválaszthatatlanná teszi őket. Jól fejezi ki ezt az előadás legkoherensebb, önálló produkcióként is életképes jelenete, melynek a legelején csupán egyikük dobol szórakozottan egy doboz tetején, de kisvártatva már egymáshoz igazodva szimultán verik a ritmust, végül egy egyszerre komikus és virtuóz hármas-tangót adnak elő egymásba kapaszkodva.

Karine Ponties láthatóan akkurátusan illesztette egymáshoz a különböző művészeti ágak elemeit. Koreográfiájában képeket, hangulatokat, dobozokat és a táncosokat olyan ügyesen helyezi új pozíciókba és kapcsolja őket össze, mintha csak tetriszezne velük. Mégis úgy érezzük, bár az illesztések pontosak, az alkotóelemek - Stefano Ricci groteszk rajzolt világa, a karizmatikus táncosok erős kisugárzása és egyedi mozgásvilága, vagy a tárgyhasználat kimeríthetetlen ötletessége - önmagukban sokkal erősebb hatást válthatnának ki, mint így, egyetlen masszává gyúrva. A nyomasztó vetített képek és a cirkuszi porondra kívánkozó poénos attrakciók és gesztusok hatása kioltja egymást. A megformált karakterek ahhoz túl talpraesettek, hogy szánjuk őket, ahhoz viszont túl együgyűek, hogy sorsukat drámaként éljük meg. Történetük nem tart sehová, a záró kép akár a nyitó is lehetne. A ládák és táncosok közti kapcsolódási pontok variálásának monoton ritmusa egy ponton túl jópofa ötletesség helyett zsibbasztó egyhangúságnak tűnik. A koreográfia, amelyben a lendület és mozdulat forrása oly sokszor a kézfogás, a kapcsolódás, a néző kezét elengedi. Az előadás tulajdonképpen nem más, mint egy egyórás érdekes felütés, ám a nézőben a homályos hangulatok mellett kevés konkrét emléket hagy.
 
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Humus vertebra,  Zeneszerző:  David Monceau,  Koreográfus:  Karine Ponties,  Díszlet:  Wilfrid Roche,  Fény:  Florence Richard, Stefano Serra,  Zene:  Sigur Rós,  Jelmez:  Samuel Dronet,  Videó:  Stefano Serra,  Táncosok:  Eric Domeneghetty,  Claudio Stellato,  Jaro Vinarsky
Megítélt támogatás: 6 000 000 Ft
Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium
Kiemelkedő külföldi táncelőadások bemutatására (2010)
Címkék: Trafó