Bozay-est / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009.04.06.

Bár nem jelezték előre, Bozay Attila hívei felismerhették, hogy szinte azonos programmal szervezték meg ezt az estet, mint a zeneszerző tíz évvel ezelőtti hirtelen halálát követő koncertet. VÉGSŐ ZOLTÁN CIKKE.

Akkor eredetileg születésnapi koncertet terveztek, most már tudtuk, hogy megemlékezésre érkeztünk.

Bozay Attila 1999-ben, röviddel 60. születésnapja után hunyt el. Az idei év eddig nem bővelkedett a neki szentelt programokban, pedig születésének 70. évfordulója kellő indokot szolgáltathatna arra, hogy a rövidségében is teljesnek ható életműre fókuszáljon a zenei közélet. És természetesen nem csak a zenei élet szereplői lehetnek ezen alkalomkor érintettek, hiszen Bozay sokrétű életműve még ma is a kortárszene fontos kérdéseire irányítja a figyelmet. Főképpen azért, mert azon kevés magyar zeneszerző közé tartozott, akik éppen aktuális alkotói korszakaik közben együtt haladtak, esetenként meg is előzték a nemzetközi trendeket. Hogy neve nem mindennapos hivatkozási alap a kulturális közbeszédben, az a magyar- és általában a kortárszene problematikáját jellemzi: tudjuk, milyen érdeklődés övezi a ma születő muzsikákat. Éppen ezért volt jó a rádióközvetítés hallgatása helyett élőben jelen lenni a Magyar Rádió Márványtermében, és konstatálni, hogy a konferálás alatt besurranó későknek bizony már csak a hátsó sarkokban jutott hely.

Bozay Attila
Bozay Attila
Az elhangzott művek az utolsó alkotóperiódusból származnak: kettő a nyolcvanas évek második feléből és kettő a kilencvenes évekből. Az I. zongoraszonátát (op. 33/a) Bozay műveinek avatott előadója, Körmendi Klára játszotta. Már az első hangoktól elindulva érezhettük a darabra jellemző sodró lendületet; ilyenformán nem volt szükség előadói fokozásra, mert a szolid dinamika és az érzelmi fűtöttség ambivalenciája mindvégig markában tartotta a közönség figyelmét. Az aleatorián és a dodekafónián ekkor már túljutott Bozay kilenc-, illetve tízfokú hangrendszert kifejlesztve sajátos tonalitást teremtett. Ez a különös hangnemérzet hatásos feszültségképző erőt hordoz magában, míg a hangfürtök (clusterek) színezik a zongorán „megénekelt” dallamokat. Körmendi előadása annak is szívszorongató élményt kínált, aki először hallotta e bonyolult, más szerzőknél nem tapasztalható struktúra szerint építkező szonátát. A Kormos István verseire komponált Szegény Yorick (op. 39/b) című dalciklus az est kulcsa lehetett volna, ám a szólista Ambrus Ákos vehemens, de annál inkább hétköznapi hangon megszólaló baritonja nem emelte ki azt a hitvallást, ami nyilvánvalóvá tette volna, hogy Bozay miért éppen a Hamlet híres koponyájának tulajdonosához írta e dalciklust. Kormos erős szövege, és a fergeteges, vihart imitáló zongorakíséret együttesen szolgálják a néhol sprachgesangba hajló, az énekesnek igen komoly intonációs kihívást jelentő énekszólamot. Ambrus túl feszesen énekelt, a magas hangok nem csillogtak, a forte epizódok pedig ordításba fordultak: a mű – nehezen életre hívható – szépsége így sajnos elveszett.

Körmendi Klára
Körmendi Klára
A Gordonka-zongora szonáta (op. 35) ajánlása Perényi Miklósnak szól. Bozay Melinda (zongora) és Pólus László (cselló) játéka igényelt némi belelendülést, a bátortalan hangok azonban a záró tétel 16 variációjára összeszedték magukat és zsigeri játszadozásba fogtak; az árnyalt dinamikai viszonyokat pontosan leképezték (a bizonyos ’99-es koncerten itt az op. 34 hegedű-zongora szonáta hangzott el). Pólus László a III. vonósnégyesre (op. 40) is a színpadon maradt, hiszen ő a művet bemutató Somogyi Vonósnégyes tagja. A négy tétel az évszakok neveit viseli, ősztől kezdődően. A nagykanizsai amatőrfilmes, Kotnyek István kizárólag kortársmuzsikát alkalmaz filmjeihez (lényegében csak a képek vannak és szól mellettük a zene): nála vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a csodás tájköltészetre, a természet hangi megfestéséhez nagyszerűen alkalmazható a XX. század végén született, főként magyar műzene. A panteisztikus szemlélet impresszionista hangulattal vegyül, és az illusztratív hatásokon túlmutatva a természet és az univerzum mélysége által keltett gondolatokat, érzelmeket közvetíti számunkra a zene. A matt hatásoktól elindulva egészen a perzselően tüzes összjátékig vezetett bennünket a Somogyi Vonósnégyes, ahogyan a sűrű, kavargó közegből a lényeget mindig sikerült plasztikusan megformálniuk.

A koncert tanulsága, hogy Bozay Attila művei nem csak egy szűk réteget céloznak meg, igaz a már-már költői mélység komoly odafigyelést kíván a befogadótól. Azonban láthattuk és hallhattuk, értő művészek gondozzák életművét (még egy róla elnevezett alapítvány is működik) – a többi, azt hiszem rajtunk, a közönségen múlik.

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Helyszín:  Magyar Rádió Márványterme,  Időpont:  2009. március 26.