Kurázsi papa I. epizód / A Le Phun és a Krétakör utcaszínházi projektje a Szentendrei Teátrummal közösen
2008.08.24.

Füstölgő-berregő kishajóval visznek át bennünket a Dunán a Szentendrei szigetre – férfiakat és nőket vegyesen. MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

A Duna és Kurázsi papa, a vasló
A Duna és Kurázsi papa, a vasló

Önként jöttünk, kíváncsiságból; azt tudjuk (a színlapról), hogy valamiféle utópisztikus béke szigetére érkezünk, ahová Kurázsi papa, a mechanikus vasló összegyűjtötte a férfiak és nők háborúskodásába belefáradt ellenállókat, hogy új életet kezdhessenek.  

Történetünk ideje jövőbeli, azaz 2098-ban vagyunk, amikor a létrejött békeszerződés értelmében a Duna budai oldala a Férfiak államterületét jelöli, a pesti a Nőkét, a szembenálló felek nem érintkezhetnek egymással, kivéve a semleges területnek számító folyót és annak két partját. Ezek szerint tehát mi, a kényszerű vagy vállalt magányunkból jövők ugyanúgy a társas együttélés ügyének (elkötelezett vagy meggyőzendő) szimpatizánsai lennénk, mint az elvesztett harmóniát és boldogságot az elhagyott sziget – természetvédelmi terület és volt úttörőtábor – paradicsomi körülményei között újraértelmezni vágyó kolónia tagjai. Mégsem arra a helyre érkezünk meg, ahol beteljesülni látszanak a kívánságaink – inkább háborús övezetnek tűnik a terület, melynek közepéből egyre sűrűbb füst gomolyog felénk. Miközben folyamatosan dokumentálnak bennünket, a fogadásunkra kirendelt elnyűtt terepruhás férfi idegen akcentussal, ám világosan és ellentmondást nem tűrő hangon ismerteti velünk a szabályokat, melyek szerint csak megfigyelők vagyunk a szigeten, azaz Nézők, így nem térhetünk le a gyertyákkal kijelölt útról, nem szakadhatunk el egymástól és követnünk kell az instrukciókat, amelyeket útközben kapunk majd.

Láng Annamária
Láng Annamária

Veszélyeztetettség-érzetünk sétánk első felében fokozatosan meg is szűnik, annak ellenére, hogy tényleg háborús zónában találjuk magunkat. Egyre nagyobb a füst, lassan ránk esteledik, fáklyák lobognak a távolban, támadásra kész csapatok közelednek. Megtörténik az első ütközet: két férfi egy felgyújtott kályhával kifüstöli autójából a női ellenséget. A következő helyszínen egy zátonyra futott jacht tetején megkötözött férfit látunk, akit fellógatott belénél fogva tart pórázon egy, a hajó belsejében unottan almát eszegető nő, olykor rántva egyet-egyet a kötélen. Másutt túszokat elektrosokkolnak, fénypászmával világítják át a területet, vagy éppen mellettünk robbantanak. Egy fa alatt katonaruhás nő lenyúzott ló-tetemnél nyárson húst sütöget, mellette felakasztva az állat feltételezett gazdája...Egyszerre vagyunk megfigyelők e háborús terepjátékban, és nézők a talált helyszínt intallációs térként működtető vándorlós performansz-színházban, ahol minden leplezetlenül teátrális. A jelenetek műv(ész)i igénnyel megkomponált önálló élőkép-installációk, amelyekben feltűnő a valóság konstruáltsága: a férfi belső szerve – az állat-tetemhez hasonlóan – láthatóan mű, a kikötözött férfi szenvedését nem a kötélhúzás okozza, csupán jelzés annak tettetésére; az akasztott katona lába alatt ott egy szék, amire néha rááll, igazít a helyzetén. A megrendezettség – közvetett önreflexióval – fő témává is válik abban a jelenetben, ahol kiírás figyelmeztet bennünket, hogy maradjunk csendben, felvétel folyik a szalaggal elkerített területen. A domb tetejéről egy kalapos nő ellenőrzi a forgatást: egy férfi és egy nő autóroncs-díszlet előtt ál-dokumentumfilmet készít arról, ahogyan a férfi leszámolt a megtámadott jármű női tulajdonosával. Egészen addig ismétlik újra a jelenetet, amíg a közelben lévő faemelvényen fel nem olvassák a már említett békeszerződést.

Sárosdi Lilla
Sárosdi Lilla

Ezek szerint történetünk szempontjából eddig a háborús múltba sétáltunk kicsit vissza. Mintha a szigetlakók a békeszerződés előtti állapotokat igyekeztek volna emlékezetünkbe (elő)idézni – ellenpontozva, egyben legitimálva választott, új közösségi életformájukat. Vagy talán éppen arról akartak számot adni, hogy mindig is megjátszották a nemek szembenállását, és az együttélés híveiként, ellenállókként élték túl a háborúskodást? Nincs időnk ezen gondolkodni, hiszen a sziget előlünk sorompóval lezárt belsejéből megjelenik maga a címszereplő, Kurázsi papa, az életnagyságú vasló. Az est első igazán lenyűgöző jelensége, amint utat tör magának a tömegben, hátán a bús-szomorú tekintetű Andrejjel (Schilling Árpád). Nyikorog, nyerít és fújtat, teljesen életszerű, noha működése szó szerint mechanikus: patái nem érintik a földet, traktor-meghajtással közlekedik, hangadása monoton alájátszás csupán. Mégis tökéletes az illúzió. Egy emberként indulunk utána, elhagyott, kiégett, füstölgő helyszínek mellett haladva visszafele az úton, amelyen jöttünk.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A sziget túlsó felébe vezet a ló és lovasa, a táborba, ahol először egy kiállítás fogad bennünket. Különböző technikákkal készített festmények (köztük egy különlegesen szép hímzett szőnyeg) díszítik Andrej házának külső falát, amelyek mindegyike lovat ábrázol. A ház végében egy tolókocsis ember papírvászonra próbál láthatatlan képet festeni – kivehetetlen, hogy újabb ló vagy egy női akt körvonalait vési festék nélküli ecsetjével a felületre. Andrej leül a vele szemben lévő hintalóra, és hosszasan arról beszél, hogy csalódott az emberekben, nincs mit mondania számu(n)kra, magányosan fogja leélni az életét. Miközben a festő monomániás igyekezettel újabb és újabb papírlapra rajzol képzeletben, házigazdánk távolba révedő tekintettel némul el és hintáztatja magát.Ismét időutazás veszi kezdetét, ezúttal filmen. Archaizáló, barnított felvételt látunk arról, amint béke-lovunk valahol a jövőbeli múltban összegyűjti a fehér menyasszonyi egyen-ruhát viselő ellenállókat a kiürült Budapest ismerős utcáin, hogy ugyanazzal a hajóval, amivel minket is ideszállítottak, megérkezzenek az új élet színhelyére. Mintha a vászonról léptek volna le, a valóságban is csatlakoznak hozzánk: hangosan nevetgélve szaladnak elő a Duna partjáról, és kedvesen hívnak bennünket táborukba.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Végre magunk mögött hagyhatunk mindent, és belépünk vágyaink utópisztikus terébe. Értelmezési kényszer nélkül, szabadon kószálhatunk a volt úttörőtábor faházikói között, leszakadhatunk egymástól, elidőzhetünk egy-egy történésnél, helyenként cselekvésre szólíttatunk, megszólalhatunk, közel mehetünk. Megrendezett részeseivé válunk a barakkokban és az erdős-füves részeken installációszerűen zajló jeleneteknek, amelyek várakozásainkkal ellentétben nem a megtalált párkapcsolati és alkotói harmóniáról mesélnek történeteket – a tettetett boldogság álarca mögött mindennapjaink tragédiái sejlenek át. Egy ketrecben magányos nő (Sárosdi Lilla) ül szétvetett lábakkal egy fehér kád fölötti emelvényen, lába között folyik a víz, mosolyog, néha letörli képzelt könnyeit és belefúj a trombitájába. Egy házaspár (Gyabronka József és francia társnője) boldog harmóniában készít közös rántottát, ám nem érintkezhetnek egymással, szemközti házaikat két párhuzamos rácsos palló köti össze. Egy másik házban magányos férfi (Terhes Sándor) szenved üres üvegek között. Egy part menti padon ülve szintén egy magányos nő (Láng Annamária) mesél a köréje gyűlteknek balul sikerült nászéjszakájáról, lába között összevérzett kezeit meg-megmosva egy fehér lavórban, amelyhez a vizet nem sokkal előbb ő maga cipelte a színre. Egy másik faházban vurstliszerű előadás zajlik: egy nőnek álcázott férfi (Rába Roland) és egy férfinak maszkírozott nő közös szoknyában érkezik, majd – felismerhető képzőművészeti utalásokkal – szexuális aktusok képszerűen kimerevített pózait tárják elénk. Egy vízzel félig elárasztott házban franciául magyarázó férfi hasztalan próbál valamit papírra írni, az üzenet elmosódik, összegyűrt üres lapjait egy fiú halássza ki a vízből és lógatja fel száradni.Mire felfedeznénk az összefüggéseket és átlátnánk a tábori élet megkomponált rendjét és ritmusát, anélkül, hogy bejárhattuk volna a terep minden stációját, kolompszó jelzi a bemutató végét, amellyel Andrej mindenkit a ketrechez hív. Elmondja, hogy rájött, mégsem tud emberek nélkül élni, és kiszabadítja fogdájából a magányos lányt. Zenélő társaik kíséretében boldog szerelemben vonulnak le a partra, kedvesen invitálnak bennünket is a folyóba, de végül kettesben várják be a vízben érkező Kurázsi papát. Talán, hogy kimentse őket azok társaságából, akik vágynak a boldogságra, de képtelenek elszakadni múltjuktól és emlékeiktől? Felülnek a hátára, ám ezen az estén sokáig nem történik semmi, a technika megmakacsolja magát. Andrej egy váratlan pillanatban vízbe ugrik és eltűnik a hullámok között. Kurázsi papa ekkor elindul: hátán a magányos menyasszonnyal lassan úszik lefele a Dunán.

Nincs több instrukció, a parton maradt színészektől tudjuk meg, hogy vége, mehetünk vissza a valóságba. És miközben szeretnénk mindent ottfelejteni a szigeten, magunkra maradunk társunkkal és magányunkkal, múltunkkal és jövőnkkel, rögeszméinkkel és illúzióinkkal. A kollektív emlékezet filmes (Tarkovszkij Stalker és Andrej Rubljov), irodalmi (Brecht Kurázsi mama) és egyéb kulturális (képzőművészeti) ikonjait játékba hozó „utcaszínházi projekt” kivételes látványszínházi élmény – részleteiben invenciózus és hatásos, összefüggéseiben azonban szerteágazó és kevésbé letisztult. A szabadulás lehetetlenségének jegyében mégis méltó folytatása és ígéretes kezdete az átalakulóban lévő Krétakör új korszakának.


Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008


Vö. Koltai Tamás: Vándorló
Bóta Gábor: Behatolás az ismeretlenbe
Fehér Anna: Itt van, megjött
Zappe László: Elől vasló, hátul traktor
Tompa Andrea: Vízbeavatások

Helyszín és időpont:  Szentendrei-sziget, augusztus 7-10.,  Közreműködők:  Achache Samuel, Bankó Andrea, Bauche Hélène, Belényesi Zoltán, Bonnard Laurent, Bouly Gilles, Bourbon David, Bozsóki Imre, Candel Jeanne, Carpreau Christophe, Charpeill Jean-Bernard, Éltető András, Fancsikai Péter, Fátyol Hermina, Fehér Anna, Gáspár Máté, Gaudin Jean-Baptiste, Gulyás Marci, Gyabronka József, Kraszkó Zita, Laci Bácsi, Lafargue Christophe, Lakatos Erika, Lakatos Ilona, Láng Annamária, Lehallier Christelle, Magni Olivier, Morgan Nicolas, Nagy Fruzsina, Navis-Bardin Juliette, Paillès Pierre, Papp Szilvi, Phéraille, Rába Roland, Rouquette Sabine , Sárosdi Lilla, Schilling Árpád, Sebő Zsuzsa, Sediki Areski, Sékulak Délphine, Sivak Drazen, Szpisjàk Angéla, Terhes Sándor, Vittecoq Marc, Williams Lawrence
Megítélt támogatás: 1 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás szabadtéri bemutatására (2008)