Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ERŐSZAK UTCÁI

Ajami
2010. márc. 31.
A közel-keleti konfliktust részrehajlás és szentimentalizmus nélkül ábrázolja Yaron Shanti és Scandar Opti filmje. NAGY V. GERGŐ ÍRÁSA.

Kevés kecsegtetőbb lehetőség gondolható el, ha feloldhatatlannak tetsző társadalmi konfliktusok  tárgyalásáról van szó, minthogy a két szembenálló szekértábor egy-egy tagja közösen lát hozzá egy érvényes álláspont kidolgozásához. Az Ajami című film kapcsán egy ilyesféle, liberális szemmel ideálisnak tűnő szcenárióról számolhatunk be: esetünkben ugyanis egy palesztin (Scandar Opti) és egy izraeli (Yaron Shani) rendező együttes erővel képezte fel tágas horizontú helyzetjelentését az országaikat mérgező-pusztító ellentétekről és feszültségekről.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

Jóllehet munkájuk végső soron kevéssé állít mást, mint amit az utóbbi idők hasonszőrű mozijai (A zenekar látogatásától a Libanoni keringőig) már többször elzengtek, jelesül, hogy minden történelmi teher ellenére mégiscsak meg kellene találni az együttélés lehetséges formáit (tegyük hozzá persze: egy harcos, fundamentalista dolgozat kis eséllyel kúszna be a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-jelöltjei, vagy a magyar filmforgalmazás kegyeltjei közé), Shani és Opti párton kívüli vállalkozásának közelítésmódja mégis különösen erényesnek látszik, lévén minden leegyszerűsítést nélkülöző, visszafogott stílben készült munka, amely a nyílt politikai állásfoglalás vagy a melodramatikus felhangok helyett az erőszak és a véletlen mindennapi logikájára fókuszál.

ajami1

Az Ajami ugyanis szerteágazó cselekményét öt egymásba szövődő, ámde jórészt különféle szempontú fejezetben beszéli el, amelyek párhuzamos vagy előrevetített eseményekre villantanak fényt – ekként pedig rendre újraértelmezik a korábban elmesélteket. Elébb egy nagydarab muszlim fiú, Omar (Shahir Kabaha) fáradozásait látjuk, hogy nagybátyja felelőtlensége után megóvja családját egy felbőszült beduin maffiózó bosszújától, majd egy Izraelben dolgozó arab vendégmunkás, Malek (Ibrahim Frege) sztoriját, aki súlyosan beteg anyja műtétére szeretne pénzt szerezni. A munkatársként dolgozó tinédzser srácok szorult anyagi helyzetük miatt közös drogügybe keverednek, amelyben egy olyan rendőr, Dando (Eram Naim) jár el, akinek indokolatlanul brutális viselkedésére a harmadik etap ad drámai erejű magyarázatot – végül pedig, az eladni kívánt drogot szolgáltató, életvidám szakács, Binji (akit a társrendező, Copti játszik) portréját követően, az ötödik fejezetben találkoznak a sorra tragikus esemény(ek)re kifutó történetszálak. Jócskán kiagyalt, egyben igen rafinált szerkezetű szüzséről van tehát szó, amely azzal, hogy könnyen figyelmen kívül hagyja a kronológiát, számottevő feszültségforráshoz jut – ám a mozaikdarabok összeillesztésének öröme felett legalább annyira meghatározó élmény az a frusztráció, amit az ellipszisek betöltésének fáradságos munkája, illetve a folytonos újrakezdés érzete okoz.    

Nehéz, súlyos film az Ajami, és nem is elsősorban a nézőt próbáló elbeszélésmódja, mint inkább megrázó eseményeket halmozó bűntörténete és végzetszerű atmoszférája miatt. Az izraeli Jaffa városának Ajami névre hallgató kerületében, mely a cselekmény helyszínéül szolgál, látszatra csupa jó szándékú és összetartó család él, ám a film tanúsága szerint legtermészetesebb igényeik és vágyaik szükségszerűen vezetnek a tragikus pusztulás felé. Egyre-másra futnak mellé a sorsok, eközben azonban a jeleneteket otthonos, meleg hétköznapiság béleli ki – ami nagyban köszönhető annak, hogy Shani és Opti szikár, dokumentarista stílusban, sok kézikamerával, és nagyobbára amatőr szereplőkkel dolgozott. Az Ajami eképpen megnyerő közvetlenséget áraszt, roppant hiteles szituációkkal szolgál, így pedig nagy erővel tudja hitelesíteni a történetből áradó, szorongató fatalizmust – ráadásul híján van a túlzó, nagy drámai gesztusoknak is.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu

Ugyanakkor olybá tetszhet, hogy a színészi képességek hiányát a karakterábrázolás nyögi. A párhuzamos történetek szereplői közül alig akad olyan, aki kellően komplex, árnyaltan egyénített volna, nem találunk igazán szívünknek kedves hősöket, a felvonuló amatőr színészeken pedig többnyire ugyanaz a tompa megilletődöttség látszik. Akárhogy is csavarodik a történet, az igazán megrendítő pillanatokkal adós marad a film – érzelmi csúcspontját középtájon, a fabulából leginkább kilógó fejezetben, Dandó történeténél éri el; a hirtelen zárlat pedig csalódást kelt –, így a matériában rejlő drámai potenciál, vélhetjük, kiaknázatlan maradt.

Ám ezzel alkalmasint félreolvasnánk filmünket – a lényeg ugyanis nem annyira a drámai építkezésben, mint épp a párhuzamos szerkezetben és az elhallgatott információkban rejlik. Minthogy a film nézése során kevéssé vagyunk képesek arabot és zsidót különféleképp megítélni, és a játékidő elején kiosztott szimpátiáink rendre felülíródnak, bízvást állítható, hogy az Ajami stílusa és csavaros elbeszélésmódja állításának leglényegét érinti – elvégre az egymással acsarkodó felek eredendő azonosságára mutat rá. Ilyenformán Opti és Shani filmje, dacára túlterhelt cselekményének és hatásvadász megoldásainak, kétségkívül teljesíti azt a humanisztikus célt, melyet maga elé tűzött – tovább növelve hitünket a szembenálló felek együttműködését érintő politikai koncepciókban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek