A #metoo-atmoszféra biztosan erősen ráült azokra a produkciós mítingekre, amelyeken eldöntötték: kell egy olyan szórakoztató film, amiben vagány nők (de legalább az egyiküknek legyen tökéletes alakja!) parádésan átvágnak pasikat, és bár a csajok azok, akik áthágják a törvényt és az erkölcsi szabályokat, mégis nekik drukkol a néző, mert a fickók annyira szánalmasak, sőt megvetendők! Ez a míting, nagyjából egy időben, minimum háromszor lezajlott Hollywoodban, idén a mozikban már láthattuk az eredményt.
Májusban érkezett a magyarul Csaló csajokra keresztelt The Hustle, azaz A Riviéra vadorzói nemek felcserélésével készült remake-je, amelyben Anne Hathaway és Rebel Wilson fosztogatta a gazdag férfiakat, akiknek az volt a főbűnük, hogy gazdagok. Megkérdőjelezhető logika, de lépjünk tovább. Augusztusban jött A bűn királynői, amelyben Melissa McCarthy, Tiffany Haddish és Elisabeth Moss dönt úgy a hetvenes évek New Yorkjában, hogy ők sokkal jobb gengszterek lesznek, mint éppen lesittelt férjeik voltak, és átveszik az irányítást a Hell’s Kitchen nevű városrész fölött. Ellentétben mihaszna férjeikkel, ők a védelmi pénzért cserébe tényleg megvédik azokat, akik kénytelenek tejelni nekik, szóval minden oké, tök rendesek. Egyébként egyik film sem volt túl jó.
Most pedig itt van A Wall Street pillangói (eredeti címén Hustlers a változatosság kedvéért) Jennifer Lopezzel és Constance Wuval, akik sztriptíztáncosnőként kopasztják meg a Wall Street-i brókereket a 2008-as gazdasági válságot követően. A racionalizálás nagyon hasonló a fentiekhez, a végén Lopez figurája, Ramona még szépen a kamerába is mondja: ezek a szemetek kizsebeltek minket, szóval nem para elszedni a pénzüket, különösen, ha a nagymama jelzálogjára vagy márkás táskára kell. Nekem nehezemre esett felszabadultan drukkolni a főhősnőknek, de nem feltétlenül morális skrupulusok miatt: ha egy film jól van megcsinálva, simán együtt megyek én is az antihőssel.
 Jelenetek a filmből |
Pedig a megtörtént eseten alapuló sztori izgalmas és egyedi: a válság hatását egy egészen speciális közegben mutatja be. Feltehetően kevés emberben merült fel valaha a kérdés, hogy vajon mi lett azokkal a sztriptíztáncos lányokkal, akiket 2008-ig a kőgazdag, szétkokózott brókerek tartottak el. Nos, Lorene Scafaria filmjéből most kiderül.
A közel kétórás játékidő nagy részét egy lila fényekben úszó sztriptízbárban töltjük, ahol 2007-ben, történetünk kezdetén még sűrűn szállnak a százdolláros bankók és sorban pukkannak a pezsgős dugók, de beüt a krach, és a lányoknak a túlélés érdekében rafinált és nem feltétlenül legális módszereket kell bevetniük az immár sokkal szűkmarkúbb kuncsaftok lehúzására.
Kulcsfontosságú a főhősnők közti kapcsolat, ami sokkal tisztább, mint a másik két említett filmben. Már a film elején mentori-tanítványi viszony szövődik az esetlen táncoslány, Destiny (Wu) és a középkorúan is a klub fő sztárjának számító Ramona (Lopez) között, ami igazi barátsággá mélyül. Viszonyuk tartogat kedves, emberi pillanatokat, és egy nagyon vicces jelenetük is van, amikor együtt sütnek-főznek – hogy mit, azt spoiler lenne elárulni. De mégis nehezemre esik beleélni magamat ennek a barátságnak a szépségeibe úgy, hogy Destinynek és Ramonának két fő közös tevékenysége van: egyrészt, hogy rengeteg pénzt csalnak ki férfiaktól a bárban, másrészt hogy ezt a pénzt mindenféle drága holmikra költik.
 A képek forrása: MAFAB |
Ha valamiért érdemes megnézni ezt a filmet, az Jennifer Lopez. Álságos lenne nem megemlíteni, hogy az ötvenéves énekes- és színésznőnek még mindig bomba alakja van, amit jó nézni, miközben akrobatikusan tekereg egy rúdon. De ennél többről van szó. Lopez kiváló előadóművész, aki pontosan tudja, hogy a testét és az arcát hogyan használja a maximális hatás érdekében a kamera előtt: nemcsak szexi, hanem elképesztően karizmatikus is. Filmszerepeiben legtöbbször a latinó szépség sztereotipikus figuráját kell hoznia, és ez itt sincs másként, és ahogy nézem őt, kicsit fáj, hogy nem látni sokkal többször sokkal többféle szerepben.
És óhatatlanul visszasírom Steven Soderberghet. A 98-as Mint a kámforban ő mutatta meg a világnak, hogy Lopez micsoda színésznő, aztán a Magic Mike-kal és folytatásával ő csinálta meg minden idők legszórakoztatóbb sztriptízes filmjeit (igaz, ott férfiak vetkőztek). Ebből a forgatókönyvből rengeteget ki tudott volna hozni a cselekmény mögött meghúzódó politikai-gazdasági jelenségek árnyaltabb és mélyebb ábrázolásával, és az ő elragadó hangulatú sztriptízbárjában sokkal szívesebben töltöttem volna el ilyen sok időt.
Mert A Wall Street pillangói fő gondja az, hogy túl hosszú és vontatott. A túlságosan bőkezűen használt lassított felvételeken újra és újra látjuk a tekergő női testeket, a repülő bankókat, az elaléló férfiakat. Aztán a pláza hideg fényében vásárló csajokat, meg Destiny nagymamáját. Nagyjából mindent eggyel többször mutat meg a film, mint szükséges volna, és ott van még a sablonos és meglehetősen redundáns újságírós keret, amelyben a lányokról cikket író Julia Stiles hallgatja általában kifejezéstelen arccal, néha meg elhűlve Destiny visszaemlékezését.
Elégedetten csettintve kellett volna felállnom a moziszékből, hogy most jól megkapták a magukét a szemét brókerek, ehelyett azt érzem, hogy ha még egy Louis Vuitton-táskát meglátok az életben, kidobom a taccsot, mint a gyomorideggel küzdő táncoslány, Annabelle (Lili Reinhart) a filmben. Mégis, ha a film okozta csömör majd alábbhagy, talán velem marad Lopez bátor, magabiztos, meleg és kihívó tekintete.