Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VEGYES ÉS EGYNEMŰ

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar koncertje / MűPa, BTF 2010
2010. márc. 29.
Meglehetősen rendhagyó programmal lepte meg a Tavaszi Fesztivál közönségét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar Bartók Béla születésnapján. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsorszámok több mint felét, a műsoridőnek pedig csaknem a felét kórusművek adták; igazán emblematikus, sűrűn játszott mű egy akadt a koncert műsorán, az is Kodály Psalmus Hungaricusa, zárószámként; az első félidő lezárásaképpen pedig az I. zongoraverseny hangzott fel, Ránki Dezső szólójával. 

Nem mintha a kórusművek, elsősorban az a cappella, illetve zongorakíséretes művek „normál” hangverseny keretei között történő előadása nem volna nagyon is kívánatos, sőt örvendetes dolog. Minden olyan alkalom, amely karanténjából kiszabadítja és eleven zenei kontextusba helyezi a kórusirodalom jelentős alkotásait, tanulságokkal szolgál, különösen egy Bartók nagyságrendű alkotó esetében. 

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A hangverseny jó értelemben vett didaxisához hozzátartozott továbbá, hogy néhány kórustétel két verzióban is megszólalt: a női és gyermekkarok hét darabja a koncert nyitószámaként az eredeti a cappella verzióban, majd a második részben néhány évvel későbbi zenekarkíséretes formájában is felhangzott az est karmestere, Kocsis Zoltán vezényletével. A Magyar Rádió Gyermekkórusa igen csiszolt és kulturált, bár a női kar felé hajló hangzással, ráadásul a karmester kezdeményezéseire érzékenyen reagálva adta elő a darabokat. Kocsist természetesen kevéssé befolyásolják a kórusok világának adott esetben közhellyé merevedett előadói tradíciói, így ez az előadás bővelkedett üdítő impulzusokban – ilyen volt a nyitódarab, a Ne hagyj itt! szokottnál lassúbb, a dallamvonalakat mégis erőteljesen kiemelő tempója, a Bolyongás néhány emfatikus hangsúlya vagy a Cipósütés izmos és erőteljes befejező gesztusa. A kiszenekari kísérettel kiegészített verziók kuriózumnak számítanak; különös érzés volt Bartók életének utolsó évtizedéből származó, gyakorlatilag ismeretlen zenekari muzsikával találkozni – gondolom, a műsorra tűzés egyik indoka is ez a felfedezés jelleg lehetett. Voltak darabok, amelyeknek a kísérete jelentős új szépséggel szolgált, ilyen a Ne hagyj itt!, vagy különösen a Ne menj el! a maga különlegesen gyengéd és lírai harmóniáival. Egészében véve viszont a nyereségek ellenére is azt éreztem, hogy ezeknek a koncentrált remekeknek mégis az eredeti változat – Kodály szavaival – a „maga kívánta rendje”. 

Az első részben előadott zongorakíséretes Négy tót népdal (a művet a korábbi magyar kiadások alapján Négy szlovák népdalként ismertük) kíséretét Ránki Dezső vállalta, s közreműködése révén elsősorban a nyitótétel, a kis ciklus legjelentősebb darabja újfajta intenzitást nyert, jelentős lírai megnyilatkozássá, Bartók szlovák népzene iránti rajongásának megfogalmazásává vált. A mű ritkán hallható, eredeti szlovák nyelvű verziójában hangzott el. 

Ránki Dezső
Ránki Dezső

A második rész nyitószámaként a másfél évtizeddel későbbi, a cappella Négy magyar népdal szerepelt a programban. Ez terjedelmében, zenei szubsztanciájában is jóval nagyobb súlyú, s profi előadást kívánó mű, amely kórusműként is egyenlő jogú az 1930 körül született Bartók-művek sorában. Kocsis szuggesztíven tolmácsolta mind az első két tétel tragikus és komor hangját (a másodikban különösen kifejező, súlyos tempót véve), mind a harmadik-negyedik tétel dévajságát. A Nemzeti Énekkar imponáló intonációs biztonsággal énekelt, viszont mind hangszépség tekintetében (különösen a tenor szólam volt bántóan éles időnként), mind az indítások precizitása szempontjából hagyott kívánnivalót maga után. Szép volt viszont A bujdosó kezdő lamentációja az alt szólamban és a zárótétel triójának – Az én lovam pejkó – finom indítása. 

Az I. zongoraversennyel kapcsolatben közhely a zongora ütőhangszerszerű használatára hivatkozni. Mint minden közhely, ez is csak korlátozottan érvényes: Ránki Dezső történetesen nem kíméletlenül kemény, „kopogós” zongorázással, hanem inkább a zongora és a valóban jelentékeny ütős szekció közötti érzékeny és sokrétű kölcsönhatások és kontrasztok „feltérképezésével” és hallhatóvá tételével tartotta ébren a közönség figyelmét. Kocsis átvilágító erejű vezénylése életműbeli összefüggéseket is nyilvánvalóvá tett, a nyitótétel Négy zenekari darab-emlékeitől az Andanténak a kétzongorás-ütőhangszeres szonátát megelőlegező, kamarazeneszerű faktúrájáig. A precízen és koncentráltan játszó Nemzeti Filharmonikusok együtteséből ki kell emelnünk az ütős szekciót, amely élményszerű és rendkívül összehangolt zenélésével mintegy második, egyenrangú szólóhangszerként funkcionált. 

Brickner Szabolcs
Brickner Szabolcs

Monumentális és szenvedélyes – talán ezekkel a szavakkal jellemezhetjük leginkább azt a Psalmus Hungaricust, amelyet zárószámként hallottunk. Kocsis mintha azzal kísérletezett volna, hogy milyen hangerő- és intenzitásbeli fokozást képes a zenekar a hangszín torzulásának és a hangzási egyensúly megbomlásának veszélye nélkül megvalósítani. Az én ízlésem szerint az arányok fölötti kontroll a rendkívül intenzív tetőpontokon – így az átok kimondásakor vagy a végső megnyugvást megelőző érzelmi csúcson – is mindenütt megmaradt, s a nagy fortissimók és a darab legbensőségesebb pillanatai közötti hatalmas dinamikai kontraszt éppenséggel a szerző szándéka szerint való volt. Oratórium-kórusként a Nemzeti Énekkar szinte újjászületett, telten és arányosan, a gyermekkarral együtt egyenesen élményszerűen szólt.  

Elismeréssel kell szólnunk Brickner Szabolcs szólójáról is. Igaz, bizonyos kiejtésbeli modorosság (lágy l-ek, egy-két, a rezonancia érdekében sajátos színnel ejtett magánhangzó) végig érezhető volt éneklésében; ám magabiztos intonációja, erőlködés nélküli éneklésének eleganciája, dallamíveinek expresszív szárnyalása, s az énekesnek a zsoltáros alakjával való elhitető erejű azonosulása döntő szerepet játszott az előadás megérdemelten lelkes fogadtatásában.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Fáy Miklós: Koncert Bartók születésnapján Kodállyal 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek