Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZT KÉPZELD EL, AMIKOR…

A nagy Himnusz sztori – Bősze Ádám és Nyáry Krisztián estje / Óbudai Társaskör
2024. jún. 5.
nyáry krisztián bősze ádám himnusz revizor online
Színházban olykor megesik, hogy buzgó nézők elnevetnek előlünk egy előadást. Birtokló vágyú honfitársaink pedig időnként megpróbálják elénekelni egymás elöl a Himnuszt. Ami persze, szerencsére, nem sikerül – hisz nem addig van az! GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Nemzetünk zenei jelképének szövege nemrég volt kétszáz esztendős. Kölcsey Ferenc, épp kikászálódván egyik súlyos depressziós időszakából, szatmárcsekei magányában, valamikor 1822-ben kezdhette fogalmazni naggyá lett művét. 1823. január 22-én aztán letisztázta. A kéziraton jól olvasható a dátum. Fasang Árpád zongoraművész és kulturális diplomata már 1985-ben javasolta, hogy meg kellene emlékezni e nevezetes napról. S bár 1989 januárja óta országszerte meg is ünnepeljük ilyenkor a magyar kultúrát, az Országgyűlés csak 2022 decemberében fogadta el azt a határozatot, mely január 22-ét a Magyar Kultúra Napjává nyilvánítja. A határozat szövege hangsúlyozza, hogy e költemény „a nemzeti összetartozás egyik fontos sarokköve, a több mint ezeréves magyar államiság nemzeti jelképe”.

A nagyvilágnak szóló jelképünk azonban nem a szöveg, hanem az a dallam, amit a sokáig kérlelt Erkel Ferenc – Egressy Béni addigi prozódiai megoldásain kiakadva – végül mégiscsak megkomponált, s amit mi már Dohnányi Ernő hangszerelésében ismertünk meg. Igaz, van a műnek már egy rövidebb és feszesebb zenekari változata is, olimpiai győzelmek idejére, de saját közösségi életünk nagy pillanataiban – akár bevalljuk, akár nem – küzdünk vele, rendesen. Áldáskérő imádkozás ez, s nem olyan erőgyűjtő közösségi nekifohászkodás, mint a legtöbb ország himnusza – de a mienk. Nem lehet vonulni rá, és bizony, tömegben énekelni elég problémás – de alig várjuk, hogy megszólaljon, mikor végre a fölkúszó zászló alatt áll egy-egy hazánkfia. Lassú is, szomorú is, de az a titkos értéke is élteti, hogy nem hatalmi szóval lett ránk kényszerítve, hanem például – jó ezt tudni! – a rádiót levelekkel bombázó közízlés követelte ki a többszöri elhangzását. Emellett régóta a „valakikkel” szembeni oppozíció tanult, megszokott és fájdalmasan büszke érzete kapcsolódik hozzá. Fölhangzása, s pláne szövegének eléneklése azon nyomban feszített pillanatokat teremt.

Vajon milyen lesz ez a várhatóan „nemzeti érzékszerveinket is érintő” beszélgetés?

Délutáni áhítat lengi be a Kiskorona utca 7-ben található, sokak által szeretett intézmény nagytermét. Baráti társaságok, családtagok várják össze egymást, a helyfoglalás rendje megszokott rituálénak tűnik. Sok a szépkorú vendég, de egyébként is van a társalgással teli levegőben valami ezüstös zizegés. Előttünk, balra, nyitott, fekete zongora, középtájon két mohazöld karosszék, jobbra pedig kottatartók csapata látszik.

Nyáry Krisztián himnusz revizor online

Nyáry Krisztián

Már készülődünk, hogy a megszentelt dallamhoz illő lelki nyakkendőnket is felöltsük, amikor ifjú zenészek perdülnek be, s fölhangzik – a Gotterhalte. Soha meglepőbb kezdést! Hát persze! – hümmögünk. Hisz ez a „királyhimnuszunk”, ez volt nekünk, csak hát a szétváláskor elvitték magukkal az osztrák sógorok. A G. Horváth László által vezetett Anima Musicae Kamarazenekar kvintettje velünk marad a továbbiakban, de máris jön Bősze Ádám és Nyáry Krisztián, a ma este két előadója. Nyitott nyakú fehér ingben, laza zakóban, őszen és szemüvegesen állnak és mosolyognak, s láthatóan élvezik a máris feléjük áradó szeretetet.

Nem vesztegetik az időt, rögtön el is mesélik, hogy igen, igen, hivatalos alkalmakkor Magyarországon a „Gott erhalte…” kezdetű osztrák császári himnuszt játszották a 19. század elejétől egészen 1918-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnéséig, miközben mindenki ismerte a hatóságok által többször betiltott Rákóczi-nótát, vagyis a Rákóczi-indulót. Jó azonban, ha tudjuk, azaz – vált hangot Bősze: „Tetszenek tudni, hogy miféle népénekeink voltak annak idején? Igen. Úgy van. Bizony-bizony! A katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének volt, a református magyarságé meg a Tebenned bíztunk, elejétől fogva kezdetű zsoltár. Jól tetszenek tudni!”

„Tessenek elgondolni…” – mondják, s ez a tetszikezés mint verbális kesztyűviselés, elegánssá és finoman távolságtartóvá teszi a jelenlétüket, s a közönséggel való együttlétüket. Jobbára ülnek, ritkán felállnak, kiváló ritmusban egészítve ki egymás mondandóit. (Egy idő múlva tűnik csak föl, mennyivel jobb lenne, ha a kezükbe adott terjedelmes, s néha az egész termet bezengető fekete mikrofonok helyett egy-egy mikroport szolgálná a hangosításukat, de jobbak ők annál, hogy ez igazán probléma legyen számukra. Hatalmas információadagot kezelnek könnyedén. Saját estjük műfaját ők maguk „valamiféle szórakoztató ismeretterjesztés”-nek mondják szerényen. Nekem mégis az az ünnepi érzésem, hogy „javak elosztása” történik, ritka és vágyott formában. A szellemi javak fölkínálása és megkívántatása zajlik. Mesélnek, kérdeznek, sétát vezetnek a magyar kultúrán belül, de úgy, hogy izgalmi állapotba kerül tőlük vagy kétszáz ember.

Miért telt el 166 év, amire Kölcsey verséből törvényes nemzeti himnusz lett? Hány perc alatt írta és tényleg szobafogságban írta-e Erkel Ferenc a Himnusz zenéjét és van-e annak egyáltalán hiteles kottája? Hogy hangzik Erkel Szózata és Egressy Béni Himnusza? (Megmutatják!) Miért sértődött meg Liszt Ferenc, miután himnusza nem kellett a magyaroknak? Miért nem engedték a Himnuszt templomban énekelni? És máskor miért csak templomban lehetett e dalt énekelni?

Bősze Ádám himnusz revizor online

Bősze Ádám. Fotók: Gálos Mihály Samu. Forrás: Óbudai Társaskör

Záporoznak az adatok, és mégsem nyomasztó ez az egész. Azt már hallottam, hogy Rákosi idején, amikor csakis szöveg nélküli változatban lehetett hallani a Himnuszt, Révai József megpróbálta rávenni Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát, hogy írjanak egy korszerű és nagyszerű himnuszt, ám ők ketten, kis töprengési idő után és igen okosan azt mondták: „Jó az a régi.” Az viszont meglepett, hogy mióta is hallgatjuk állva a himnuszunkat. Ó, hát színház az egész világ! Valamikor, 1896-ban, a millenniumi ünnepségek idején, tán épp a vadonatúj Vígszínház nyitóestjének végén hangzott föl a Himnusz, amikor a közönség közül, hogy a dalt megtisztelje, fölemelkedett és állva maradt egy szép ősz katona. A rá következő esteken felállt mellé még pár néző, később még több, és így tovább.(Ha igaz, a szép katona egy a színház által felkért statiszta volt. Kiváló érzékű színházi ember lehetett, aki ezt az egészet kigondolta.)

Bősze és Nyáry egymásra is inspirálóan hatnak. Mintha itt, a nyílt színen is minden témájuk azzal kezdődne: „Azt képzeld el, amikor…” Bőszében, aki most – tán merő véletlenségből – tűzpiros zoknit visel, van valami a pillanatot azonnal letapogatni képes, éber és kacér kedvesség, sőt, valami élveteg kajánság is, ami remekül ellenpontozza Nyáry tanáros megbízhatóságát, adatoló módszerességét. Az anekdotikus mesélés lényege a jó érzékkel felgombostűzött, s mindig érzelmi élményként tálalt pillanat. Ez persze humorérzék, ritmusérzék és kellő felkészültség nélkül megvalósíthatatlan. Ritkán lehet részünk ilyesmiben. Akkor mégis, honnét olyan ismerős ez a száz évvel ezelőtti formatudás, ez a szecessziós könnyedség?

Megvan! Volt egyszer egy polihisztornak tartott osztrák színházi ember, a drámaíróként és színészként, sőt, színikritikusként is ismert Egon Friedell (1878-1938), aki az 1920-as évek elején, mondhatni anekdotikus formában írta meg a ma is élvezettel olvasható Az újkori kultúra története című munkáját. Valahogy ennek a műnek a mindig mindent helyzetekben és emberi viszonylatokban érzékelő és mesélő stílusára emlékeztet ez az este. Friedell, ahogy ő jellemezte, abban a korban élt, amikor „a nemesség, jámborság, műveltség és értelem minden nyomát üldözte egy csapat megalázott szerencsétlen”. Van tőle mit tanulnunk.

De mivel sok szó esett más népek himnuszairól is, eszembe jutott egy másik, nagy műveltségű, s hasonló mód élvezetesen író nagyszerű elme, Stefan Zweig (1881-1942), a másik osztrák író és költő egyik könyve, az 1927-ben született Csillagórák című, történelmi miniatűröket tartalmazó tanulmánykötet. Ebben az európai történelem 12 sorsdöntő pillanatát eleveníti meg, s ezek egyike a Költő egy éjszakára című fejezet, ami a Marseillaise születését, 1792. április 25. éjszakáját, s a rá következő napokat képzelteti el velünk. (Aki kevésbé regényes, ám szellemes és adatgazdag olvasnivalóra vágyik, megkeresheti Voigt Vilmos A modern himnuszok című írását a 2000 folyóirat 1995. (7. évf.) márciusi számában – az Arcanum segítségével.)

Jó volt hallani az öt muzsikust és a szépen éneklő fiút, Takács Fülöpöt, de még a gonddal válogatott, s épp ideális másodpercekig tartó dokumentum-zenéket is. A végén, a harmadik visszatapsolásnál Bősze a zongorához ült, mi meg felálltunk, és halkan, és kicsit izgatottan – elénekeltük a Himnuszt.

Hazafelé pedig magunkkal vittük a „nemesség, jámborság, műveltség és értelem” ritkán tapasztalható, áldásos hatását.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek