Most, hogy vége a nyárnak, és bár hűvös szelek nem járnak egyáltalán, arra kérném a tisztelt utazó közönséget, hagyjon föl a Magyar Államvasutak szakmányban végzendő lejáratásával, kritizálásával és dehonesztálásával. Elég. Meg is mondom, miért kell véget vetni nyomban a kekeckedésnek. 

Tudom, miről beszélek, vonatos vagyok. 

Tudom, hogy senki ebben az országban nem tesz a magyar irodalomért annyit, mint a MÁV, és ezzel az állítással az NKA-n vagy az MMN-en keresztül, a jó Takaró Mihályig, de akár Orbán János Dénesig is el tudok jutni. El is jutok. Ugyanis a magyar vasút mindenféle irodalmi formát és eljárást éltet, előhív és gondoz. A MÁV múzsa és Maecenas, vagy legalábbis báró Hatvany. 

Például a vallásos műfajok fölvirágzásáért kifejezetten sokat tett. Az imádság úgy helyközi kisvonaton bevett gyakorlat, mint a gőgös, majdnem klimatikus IC-n. Híveket tetszenek keresni, hát, nem templom, dehogy. Közvonat. Akármilyen kiszerelésű, hegyek között, völgyek között szaladó, satöbbi. Hallani lágy fohászokat, imákat, káromlásokat, úgy indulás előtt, mint közben, majd pedig utána is. A megérkezés csoda. Prédikációkat is hallani, sokat, valamint békebeli hallelúját, és keresztelnek is. Minekünk személyes élményünk, hogy egy Balatonra tartó vonaton, mely akkor már órák óta vesztegelt Székesfehérvár főpu.-on, és amikor nyugdíjfitymás döccenéssel elindult végre negyvenhárom fokban, zengő Himnusz és érces tapsvihar tört ki a félhalott utasok között. Egy másik ilyen balatoni irányultságú mozdony fölgyulladt lépésben történő haladása közben. Timike hívott is, haló, haló, égünk, Ernő, szerinted van látomásos, férfikritikus, de azért objektív líra? 

Nem legenda-e a kisvasút, a felcsúti? Hát pedig az, egy szent ember csodatétele, sínek se kellenek már hogy tovább haladjon.

Jó, régebbi korokban is születtek vonatos novellák, elég csak Esti Kornélra, vagy Tar Sándorra, Moldovára gondolni. Hanem ami most történik, aminek most vagyunk kivételezett és rendkívül szerencsés tanúi a vasút történelmében, az más. Példátlan! Hogy tudniillik a korábbi esetlegességet fölváltotta egy totális inspirációs kedv, a poétika késztetésnek egy mindere kiterjedő alkalma, kérem, bárhol, bármelyik vonalon, bármelyik helyzetben tombol a MÁV jóvoltából a magyar irodalom, a művészet. Mint egy arborétum, mint egy… egy főfoglalkozású virágoskert.    

Kivitt nemrégiben másfél kilométerre a vonat sok iksz számú utast a gazzal fölvert, hőségtől szétfolyt sínek közé, se mozdonyvezető, se kalauz, és akkora csönd volt, mint amilyet a Hortobágy se tud, pedig kvázi a főváros szívében történt az esemény. Hát ez meg, kérdezem, és szerintem joggal, mi volt? Nem egy abszurd dráma alapötlete?! Film-novella? Egy nagy realista-szürrealista magyar regény alapszituációja?

Telefonál az utas, kétségbeesett, kicsit hörög is.

Nem, nem, olyan vonat nincsen, amin tetszik ülni, így az információs.

De hát rajta állok, ülök, vagyok!

Mindegy, mit tetszik csinálni, mert az a vonat nincsen.

(Ó, édesanyám, benne lenni élve a semmiben. Gyönyörű. Miért nem tudok én ilyet kitalálni?!)

Mentünk a múltkor Bényére, bor, mámor feszt, azaz mentünk volna, nem fértünk föl a hatvani vonatpótló buszra, reggel háromnegyedhatkor. Operaénekes lettem, őrjöngő? Igen az! Társművészeti járulék, reggel hatkor a Keletiben, hol a gazdag észak felé húz, csak húz az országos huzat. 

Ha vonatozunk, számos egypercest látunk, hagyományos dramaturgiájú novellák tömkelegét, a késés lehet hosszabb elbeszélés, kisregény. Ballada a másik utazó arca, képregény. 

Hol játszódik az egyik legnagyobb huszadik századi magyar regény, a Sátántangó mint a pusztulás, a reménytelenség, a mozdulatlanság nagy, időtlen parabolája? A messzi távolban, a Viharsarok mélyföldjén, a halál tisztelt faszán, ugye? Most elég elmenni a Nyugatiba, és csak körbejárni Mössziő Eiffel egykor világszép épületét. Igaz, a minap virágokat is fölfedeztünk számos kőládában egy kiskésés miatt. Szép virágok voltak, muskátli, varjúháj, kalauzbürök, egyebek. Lengedeztek, piroskodtak, öntözve voltak. S míg kint, a kavargó síneken haldokoltak és mávdeliráltak egyesek, (gyászbeszéd), egy szép, szomorú fiú ötméteres partvisával, mellyel dolgozott éppen, ránk söprögette a port, a guanót, a mocskot és a negyven éve fölszáradt, sárga kis lyukas jegyeket, melyek igazán régi korok kövült lepkeszárnyaihoz hasonlítottak. Igen, igen, később majd haikuban is megírom.