Hilary Hahn felkérést kap Budapestről. Örül is meg nem is, elvégre Budapestre vitte első európai útja is, na de mit játsszak? – kérdezi menedzserét, aki viszont tudja, hogy egyetlen versenymű áll a közönség, a zenekar és a koncertrendező ízlésének metszetében. Hát a Mendelssohnt! – feleli. Hilaryt ez kicsit elkedvetleníti, hiszen fantasztikusan tudja ő Prokofjevét, Sosztakovicsét, sőt Sibeliusét is játszani a hegedűversenyek közül, de nincs mit tenni, ha ezt szeretnék az emberek. Meg bizonyítania úgysem kell, elvégre ő Hilary Hahn, csak egy picivel ismeretlenebb Joshua Bellnél, aki egyébként szintén az e-mollt hozta Budapestre pár hónapja, mi mást (de ezt Hahn nem tudja. Miért tudná?). A koncert is szabadtéri, az emberek pihenni jönnek ide, sztárvendéget akarnak látni, nem a repertoár széléről válogatni, legyen hát az e-moll.
Hilary Hahn |
Szóval az e-moll hegedűverseny, amelyet minden hónapban el lehet csípni vagy háromszor a budapesti hangversenytermekben. De ha már ez, akkor több kell nekem a puszta tökéletességnél – mert Hilary Hahn és a Nemzeti Filharmonikusok tökéletesen játszik. Legyen maradandó, szenvedélyes, ugorjon ki tőle a szív, ahogy kiugrott Joachim Józsefé egykor! Hahn túl mérsékelt, nem dől neki a dallamoknak, nem elég lendületes, nem elég érzelmes. Persze vannak itt egészen lenyűgöző nüanszok, fenséges könnyedséggel és bájjal odaszúrt díszítőhangok, gyönyörű kristályos hangszín. A lassú tételben jönnek a madarak – ez most nem metafora, meg nem is a Bartók Harmadik szól –, merthogy a Margit-szigeten vagyunk, Hahn néha el is mélázik egy-egy hosszú hang felett, a madarak (alighanem fülemüle) meg kórust énekelnek a zenekarral. A harmadik tétel a legjobb, Hilary Hahn szűk vibratói és a hegedű acélos hangja itt érvényesül a legjobban. Ebben a tételben hallom leginkább, hogy a szólista és a zenekar úgy lép interakcióba egymással, ahogy az a legnagyobbaktól elvárható. A ráadás egy Bach-darab, az E-dúr partitából (BWV 1006) a Gigue.
A koncert tematikája egyébként a reformáció köré szerveződött. A neobarokk komponista, Respighi átiratában felhangzó c-moll passacaglia és fúga című Bach-mű (BWV 582) átiratával nyitotta a koncertet a Nemzeti Filharmonikusok, melynek drámai ereje részben a zenekart, részben az átírót dicséri. A hangverseny főfogása azonban – sztárvendég ide vagy oda – a második játékrészben felcsendülő szimfónia volt.
Mendelssohn V. (Reformáció) szimfóniája egy fiatalkori mű (ne tévesszen meg senkit a magas sorszám és opusz jelölés), 1829–30 között írta a zeneszerző az ágostai hitvallás elkészültének 300. évfordulójára. (Zenetörténeti fun fact, hogy az első tételben felhangzik a „drezdai ámen” néven emlegetett luteránus cantus firmus, melyet egyébként Wagner a Parsifalban, a Tannhäuserben, Bruckner a IX. szimfóniájában, Mahler pedig a Titán-szimfóniában is felhasznál.) Kevésbé ismert műről van szó, viszont talán pont ez adott bátorságot Hamar Zsoltnak és a Filharmonikusoknak, hogy rendkívül egyéni ízlésű, izgalmas interpretációval szolgáljanak. A zenekar végletekig kidolgozott minden ütemet, izgalmas dinamikai váltásokat hallottunk. A II. tétel, a B-dúr scherzo különösen életteli volt, a lassú tétel lírai és érzékeny. A IV. tétel az Ein feste Burg ist unser Gott kezdetű Luther-korált parafrazeálja, Hamar és együttese pedig rendkívül markánsan ragadja meg azt. Sőt, amikor a ráadásban megismétlik a tétel második felét, még erőteljesebbek, még intenzívebb hangzás jön létre. Öröm ezt a ritka szimfóniát ilyen kiváló előadásban hallani.
Óriáskivetítő is van, meg némi ügyetlenkedés. Ugyanis ez egy külön műfaj, és ideális esetben a kameraman irányítója partitúrával a kezében ül valahol, melyet majdnem annyira ismer, mint a karmester, és úgy ad utasításokat.