Ez a legrövidebb, de talán a legironikusabb dokumentum Németh István vaskos munkájában.
1918 novemberében az elkorhadt császárság összeroppan, romjain megalakul a weimari köztársaság, és Németország a demokrácia és parlamentarizmus addig ismeretlen útjára lép. A korszakot a modernség, a régi, üres hagyományoktól való megszabadulni vágyás, a világra nyitott kulturális sokszínűség jellemezte. A köztársaság bő egy évtizedes történetét azonban beárnyékolják a sorozatos puccskísérletek, az utcákon masírozó szélsőséges politikai csoportok, az egekbe szökő infláció és a tömeges munkanélküliség. A demokrácia végül kudarcot vall. Az idézett eskütevő egy bő évtized múlva nemcsak „hőn szeretett” népének és országának elpusztítására ad ki parancsot, de lángba borítja az egész világot, emberek millióit „végső megoldásként” gázkamrákba vagonírozza a világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófáját idézve elő. Személyében képzetlen autodidakta ragadja magához a hatalmat, „akinek egyetlen elvitathatatlan tehetsége abban mutatkozott meg, hogy alantas indulatokat tudott felkavarni széles tömegekben.” A folytatást ismerjük.
Németország történelmének legellentmondásosabb korszakát Németh István rendhagyó módon dolgozza fel. A két kötet ugyanis nem kortörténeti monográfia, hanem sokkal inkább dokumentumgyűjtemény. Jóllehet, a forrásokat megelőzi néhány tízoldalas összegzés, de ezek csak felvezetők, s a „korképet” valójában a mozaikszerűen egymás mellé illesztett dokumentumok rajzolják meg. Az efféle történeti chrestomathiák összeszerkesztése mindig komoly fejtörést okoz a történészek számára, hiszen tengernyi dokumentum közül kell válogatni. A majd ezer oldalon a legkülönfélébb források sorakoznak: politikai programok, kiáltványok, szerződések, rendeletek, beszédek, levelek, naplóbejegyzések stb.
E sokszínű forrásanyag gondos és tudatos elrendezéséből Németh István sajátos történeti narratívát hozott létre, amely nem mindig koherens, mégis olykor sokkal többet elárul a korról, mint a mindenkori történésznek a dokumentumok (félre)értelmezésén keresztül létrehozott elbeszélése. A források önmagukért beszélnek. Csak egy példa: „Az 1939. január 24-i rendeletben Önnek adott feladatok kiegészítéséül […] ezennel megbízom Önt, tegyen meg minden szükséges szervezeti, tárgyi és anyagi vonatkozású előkészületet a zsidókérdés teljes megoldására Európa német befolyású területén.” A megbízó Hermann Göring, a megbízott Reinhard Heydrich, az SS második embere. A birodalmi marsall „megbízólevele” után közvetlenül a wanssee-i konferencia jegyzőkönyvét olvashatjuk, amelyben az összejövetel résztvevői Heydrich vezetésével formába öntik a Führernek a zsidókérdéssel kapcsolatos elképzeléseit, vagyis kidolgozzák a zsidóság szisztematikus kiirtásának tervét. A források „nyersen”, kommentárok nélkül tökéletes bepillantást nyújtanak a „Harmadik Birodalom” irracionális, mégis valósággá vált világába.
A történeti képet tovább árnyalja a forrásokat megelőző összegzés. Németh István a dokumentumok tematikai elrendezéséhez igazodva vázolja fel a weimari köztársaság és a nemzetiszocialista állam bel- és külpolitikai viszonyait. Noha ezekben a fejezetekben nem kapunk új válaszokat arra a kérdésre, hogy a szárnyait bontogató német demokrácia miért torkollott totális diktatúrába, mégis a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet szegmenseire is kiterjedő átfogó leírás igen hasznos mankót nyújt az olvasó számára a dokumentumok értelmezéséhez és a mélyebb történeti összefüggések megértéséhez.