Pindroch Csaba

G. B. Shaw az utóbbi esztendőkben mintha a drámatörténeti tengerjárás apályát szenvedné el nálunk s a nagyvilágban egyaránt: okosan retorikus színdarabjai, acélhuzagolt, csavaros gondolatmenetei ma részben berozsdáltnak, részben korszerűtlennek tűnnek. Annál figyelemreméltóbb, ha egy színház a nagy vegetáriánus paradoxonmondó valamely szavatoltan jelentős, azonban problematikusnak bízvást nevezhető drámája után nyúl, s színre viszi azt. Hát még akkor, ha a választás a “színjáték és filozófia” megjelölésű Man and Superman–re esik, amely Tanner John házassága cím alatt oly legendás szériát futott a hatvanas évek Madách Színházában, s amely egy illusztratív szándékú, ám máig üde polgári vígjátékot társított egy Shaw eszméit formulázó, s gyakorlatilag külön műként funkcionáló álomjelenettel.

Jelenet az előadásból

Nos, a harmadik felvonás – rendszerint kihagyott és külön játszott – fanyarul filozofáló álomjelenete, amely a társasági lázadó, Tanner John férjjé szelídítésének történetét Don Juan vándormotívumához kapcsolja, a Karinthy Színház előadásában a darab legelejére kerül, bárha jószerével felismerhetetlenül. A rendező Karinthy Márton ugyanis erőteljesen, a fáradságot nem sajnálva tördelte szét, írta, aktualizálta és poentírozta át Shaw teljes művét, s így az előadás kezdetén nem is az álombéli Don Juan, de a Mozart–opera nyitójelenete tűnik fel a merőben prózai színészek hol derűs, hol inkább csak derűsnek szánt produkciójában. Innét kanyarodik azután a cselekmény Don Juan, Donna An(n)a, az – előadásban aranyozott próbababaként tornyosuló – kőszobor és az ördög csevegésére, ám a szellemességekben, napi és örök igazságokban dús, valamint a szerző világmagyarázatát (“életerő”) felvázoló részlet e jelenetből vajmi kevéssé válik megismerhetővé az esetleg tájékozatlan budai néző számára.

Pindroch Csaba, Schmied Zoltán, Marjai Virág

Karinthy Márton figyelme inkább a közkeletű Don Juan–elemzések körül őgyeleg, aminthogy Tanner John sem valaminő forradalmár kiskáté, vagy épp a “Le a deresfejűek kormányával!” című röpirat botrányos szerzőjeként lép a szalont (majd automobilt, spanyol tájat és kertet) helyettesítő görgős kanapé, az ide–oda húzható rongyfüggöny és az ingatag vasemelvény színpadára, hanem a “Don Juan kód” írójaként. Csakhogy ez az épületes megállapításokat tartalmazó fantommű a legkevésbé sem ad alapot arra, hogy címszereplőnk akár egy mégoly viktoriánus közegben is kakukktojásnak, megfegyelmezendő fenegyereknek tessék. Ezzel aztán rögvest felismerhetetlenné válik Tanner egyedisége, viszont legalább újfent mód nyílik további Don Giovanni–részletek megszólaltatására, hogy az első rész végén, az opera báli jelenetének szcenírozásakor a Da Ponte–librettóból felhangozzék a kulcs, a Don Juan kód (jelezzük, alkalmasint kötőjellel) meglelt kulcsa: “Viva la libertá!”

A mély felismeréshez a komédia második részében a Mendoza–jelenet következetes, nem is minden alapot nélkülöző, bár kissé túlspilázott aktualizálása társul, hogy a Sierra Madre banditái imígyen Kossuth téri tüntetőkként, megélhetési zavargókként kerülhessenek elénk. Az eredeti Ottlik–fordítás szövege itt már végképp elhomályosul, s helyére az átíró változatos nívójú mondatai kerülnek (pl. “Temetni jött az árkot, nem dicsérni.”; “– Nem zsidó maga? – Magának nem.”)

Mertz Tibor. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Pindroch Csaba mint az elváltozott színmű címszereplője becsülettel helytáll, dacoskodásából, a női vonzerőtől nyűgözött ágálásából egy valódi Tanner John esélye hallik ki, s úgy tetszik, a fensőbbséges proliöntudatot sugárzó Schmied Zoltán is alkalmas személy lehetne Straker sofőr szerepének eljátszására. Marjai Virág viszont szinte bizonyosan megfelelő, Tannert a házasság jármába hajtó Anna lenne, ám e szerep ezúttal a szemrevaló Kéri Kittyre osztatott, s így Marjai Violet kevésbé hálás figurájával bizonyíthatta képességeit. Mertz Tibor Mendoza és az ördög kettős szerepében kihasználja az adódó játéklehetőségeket, nagyhangú, evilágian hiszteroid és mefisztósan cinikus. S bár a szerelmes klapanciáit szavaló Mendoza számunkra alighanem mindétig Pécsi Sándor marad, Mertz szertelen és túláradó szerelmi dühe üdítő mulatságul szolgált. Egri Márta (Whitefield) és Oberfrank Pál (Ramsden) pedig különösképp Zerlina és Masetto belépőjével szerzett magának érdemeket, e Mozartot és Shaw–t egyaránt csak felvillantó, sekélymerülésű estén.

Vö. MGP: Tanner John házassága – a kiegészítése: Az elveszett Pindroch