Bach-kantáták / Purcell Kórus - Orfeo Zenekar
2008.11.05.

Az október is jól végződött. Vashegyi György Bach-hangversenye, amelyet a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar élén vezényelt a Tudományos Akadémia dísztermében, méltó volt a műsorban szereplő művekhez, és számos ponton elérte a historikus Bach-előadás világszínvonalát. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az est műsorán három Bach-kantáta és egy ritkán hallott motetta szerepelt. A tartalmi kapocs közöttük az, hogy mindegyik darab a halál és az örökkévalóság gondolatkörében fogant. Ezen belül azonban a koncertprogram az előadóegyüttes összetétele, a zenei szerkezet, sőt műfaj szempontjából is változatosságra törekedett, és ritkábban játszott darabokat vegyített olyan, az alaprepertoárhoz tartozó nagy művel, mint a 20. kantáta.

Vashegyi György
Vashegyi György
Első számként a 22. kantáta (Jesus nahm zu sich die Zwölfe) hangzott el. A zenekar szépen és egységesen, úgyszólván selymesen szólalt meg ebben a nagyobb hangzó tömböket nem egybezengető, hanem inkább plasztikusan áttekinthetővé tevő teremben. Az énekszólisták nem a karmester és a zenekar között, hanem a néző felőli jobbszélen helyezkedtek el; ez nagyon szerencsés, az áttetszőséget és a térhatást felfokozó megoldásnak bizonyult a monumentális, kórus, szólistacsoport és zenekar együttesére komponált tételekben, s nem csupán ebben a kantátában. A mű kiemelkedően legnehezebb hangszeres feladata az oboistáé, aki a nyitótételben játszott roppant igényes szóló után az azt követő altáriában is főszerephez jutott. Hamar Gergely nagyon szépen és magabiztosan formálta a gyilkos nehézségű (és hosszúságú) oboaszólamokat. A tétel előadását elsősorban éppen az énekszólista, Bárány Péter és az oboa abszolút összecsiszolt, együtt lélegző duettje jelentette. A kantáta emellett három kitűnő énekes-teljesítményt hozott. Megírtam más helyen, hogy a külföldön élő Bárány Péter, akit hosszú ideje hallunk férfialt-énekesként, az idők során valódi klasszissá, nemzetközi rangú művésszé nőtte ki magát. Gyönyörű hangja és éneklésének sodró erejű szuggesztivitása most is élményt jelentett.

"Csak" egy recitativo jutott ebben a kantátában a fiatal Csizmár Dávidnak, aki magyar "régizenés" mély férfiénekestől úgyszólván sohasem hallott vonalérzékkel, expresszivitással és tökéletes német szövegkiejtéssel tette élővé recitativóját. Zeneileg mindenképp jelentős egyéniség már ilyen fiatalon is; kár, hogy szép színű, világos baritonja a mélyebb regiszterben nem bír átütő erővel. Ezzel a hiányossággal együtt is nagy élvezet volt hallgatni őt. A harmadik kitűnő énekes Kálmán László volt, akinek a hangja hibátlan és szép színű magasságai mellett igen tömör, magvas mélyebb regiszterrel rendelkezik, s mintegy erről az alapról tör fel-fel a magasba hallatlanul könnyedén és tisztán.

Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus.
Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus
A BWV 118-as gyászmotetta döbbenetes erejű remekmű. Az egész darab egyetlen hatalmas, zenekarkíséretes, egy tömbből faragott kórustétel, melynek különös fényt, glóriát ad a két, lassú disszonanciákban és oldásokban szövődő trombita szólama, mely mennyországként feszül a bűnök és siralom országa fölött. A húsz fős létszámmal éneklő Purcell Kórus mindenben megfelelt az óriási kihívásnak, de a legfőbb dicséret a karmestert illeti, aki a feszültséget mindvégig a maximumon tartotta, és maradéktalanul hallhatóvá tette a darab rendkívüli súlyát és jelentőségét. A hangverseny első felét a 105-ös kantáta (Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht) zárta. Hadd említsem meg elöljáróban, hogy ebben a darabban egy másik fúvós: a trombitás Winkler Balázs nyújtott emlékezetes teljesítményt. A nyitótételben cinkre (erre a késő középkortól a kora barokkig alapvető fontosságú, trombitaszerűen megfújt, Bach korában már ritkaságnak számító fafúvós hangszerre) váltott, és ezen a legendásan nehéz hangszeren is kitűnően helyt állt. A darab során azután egy újabb hangszeren, ún. tolótrombitán is játszott, egy harsonaszerűen, tologatással hangolható trombitafajtán, amely megint csak egészen más technikát igényel, s amely azután a koncert második részében játszott igazán fontos szerepet.

A nyitótétel viharos monumentalitását az együttes és Vashegyi György kivételes szuggesztivitással idézte fel. Ezt követően Bárány Péter korábbi teljesítményét is felülmúlva, érzéki szépséggel és tévedhetetlen muzikalitással énekelte az altáriát. A következő, kínokról és mardosó kétségekről szóló, a lélek éjszakáját festő szopránária az egész kantáta legnagyszerűbb, kifürkészhetetlen mélységű és szépségű tétele. A szólista, Szutrély Katalin nagy plaszticitással, remek vonalérzékkel és kifejező erővel adta elő az énekessel szemben rendkívüli igényeket támasztó áriát; teljesítményére csupán egy-két intonációs bizonytalanság vetett némi árnyékot.

Szépen, testesen megszólaló, mély pizzicatókkal kísért basszus-recitativo következett ezután, Csizmár Dávid újabb emlékezetes teljesítményével. Az obligát trombitás tenoráriában Kálmán László remekelt ismét, ezúttal ugyancsak virtuóz fioritúrák briliáns és magabiztos éneklésével is elkápráztatva a közönséget. De igazi teljesítménye nem technikai, hanem zenei természetű volt: az ária végén szinte megállt a levegő a teremben. E komplex tétel teljes értékű megszólalásának persze előfeltétele volt a karmester remek tempóválasztása. Ugyancsak gyönyörűen formálta meg a fenséges zárókorált és ezzel a mű befejezését.

Szutrély Katalin
Szutrély Katalin
A szünet után Vashegyi György bejelentette, hogy a következő, a korai lipcsei években komponált, óriási korálkantáta, a BWV 20-as (Oh, Ewigkeit, du Donnerwort) előadásához a korábban már megszólaltatott tolótrombita-másolat újonnan készült egyenesen erre az alkalomra, és Magyarországon minden bizonnyal első ízben szerepel ilyen hangszer. A Bach-korálkantáták jelentős részében szükség van ugyanis a hosszú hangértékekben, a kórusszoprán által énekelt koráldallam trombita-megerősítésére, s a szükséges hangkészletettel a korabeli "közönséges" trombiták nem rendelkeztek.

A lenyűgöző nyitótétel után ezúttal a fiatal Szigetvári Dávid énekelt roppant igényes recitativót és áriát. Szigetvári rendkívül könnyű, világos színű és hajlékony hanggal rendelkezik, intonációja kifogástalan, zenei formálása, vonalérzéke nagyszerű. Egyetlen gyengesége a fürge fioritúrák hajlama az összekenődésre. Nagyon reméljük, hogy a kivételes adottságú ifjú énekesnek még bőven lesz alkalma leküzdeni ezt a technikai fogyatékosságát. A következő basszusáriában (Csizmár Dávid újabb remeklésével) három oboa és a fagott játszotta a koncertáló hangszercsoport szerepét. Érdemes leírni a nevüket (Hamar Gergely, Kőházi Edit és Gyenis Adrienn oboázott, Feriencsik László fagottozott) abból az alkalomból, hogy megértük: Magyarországon immár lehetséges találni három barokk oboistát, aki kifogástalan tisztasággal meg tud felelni egy ilyen kényes és igényes feladatnak. Ebben a darabban Gavodi Zoltánnak jutott az altária, amelyet a maga extrovertáltabb éneklésével, ám kifogástalan ízléssel és a futamok gyöngyöző kivitelezésével adott elő.

A kantáta és az egész est legnagyszerűbb, és talán felülmúlhatatlan teljesítménye azonban a második rész alt-tenor duettjéhez kapcsolódik. Gavodi és Szigetvári szépen és teljes harmóniában énekelt, de a legdrámaibb és egészen kivételesen élettel teli mozzanat a basszus szólam döbbenetesen szuggesztív bevezető és kísérő anyagához kapcsolódik, amelyet Maróth Bálint és a mindvégig a zenekar egyik motorjaként szereplő nagybőgős, Tóth-Kiss Péter játszott kirobbanó dinamizmussal. Vashegyi György nagyszerűen látta meg és emelte ki ennek az anyagnak hallatlan kifejezőerejét és fontosságát. A csodálatos zárókorál már mintegy ennek a rendkívüli intenzitású tételnek az elsimításaként, feloldásaként szólalt meg.

Szerző: Malina János
Helyszín:  A Magyar Tudományos Akadémia díszterme,  Időpont:  Október 31.,  Támogatott:  Sysart Kft. Orfeo zenei alapítványa
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Bach-hangverseny megvalósítására az MTA-székház dísztermében (2008)