László Zsolt és Pető Kata az előadásban |
1932 késő őszén San Franciscóból hazaköltözik Németországba egy galerista. A nagy vízen túl összekereskedett pénzből München mellett sokszobás kastélyt vesz, s olyan háztartást vihet, amilyenről a recessziótól és az első világháborús kudarcoktól még mindig szenvedő honfitársai nem is álmodhatnak. Boldog a család, szépen gyarapodnak, sőt, az Államokban született gyerek is lassan elsajátítja anyanyelvét. Martin Schulse mind nagyobb megbecsülésnek örvend lakóhelyén, köztiszteletben álló tanácsnok és pénzember lesz belőle.
Jelenet az előadásból |
Az első Schulse-Eisenstein Galleries feladójú levél bélyegzőjének kelte 1932. november 12. Max Eisenstein hétköznapi apróságokról ír barátjának. Nem kevés malíciával arról, hogy megy az üzlet, mit vásárolnak a törzsvevő zsidó öregasszonyok, és a nagy férfibarátságok szemérmességével említi Bécsben színésznőként próbálkozó húgát, Griselle-t, akinek Schulse valószínűleg élete első szerelme volt.
Eddig a pontig a melodráma ígéretét hordozza a kopogó mondatokból összerakott társadalom- és korrajz. Ám jön egy kérdés: Te, ki ez az Adolf Hitler?, és ahogy szegény Eisensteinre rázúdul a kíváncsisággal vegyes szorongás, úgy kapjuk nyakunkba az ember-így-nem-ír-levelet stílusú mondatokat. Naivitással ideig-óráig (és ez is rendezői-színészi érdem, sőt bravúr) álcázható rossz, száraz iskolai fogalmazáshoz hasonlít a szöveg. Félreértés ne essék: nem infotainment vagy szentimentalizmustól csöpögés kell ahhoz, hogy gördülékenyen hangozzanak a színpadi dialógussá tett levélmonológok. De ahhoz nem elég szikár és pontos, hideg és csupasz a fordítás, hogy kegyetlenségével hasson. Mindössze nyers és élettelen.
Pető Kata |
Csakúgy, mint a következő egység, amelyben müncheni rezidensünk egyre lelkesebben jobbra tolódva adja fel liberalizmusát, Eisenstein pedig egyre aggódóbban viseltetik hitsorsosai iránt, és egyre nagyobb félelemmel szemléli a távolból vakmerő húgát, aki Bécsből Berlinbe megy, mert a főváros színészileg több lehetőséget kínál. Vakmerő a színpadon, felvállalja zsidóságát, és ez okozza vesztét. Az első Címzett ismeretlen stemplijű levél érkezik vissza San Franciscóba, és hamarosan követi a lesajnáló, cinikus tárgyilagossággal fogalmazott hiteles leírás a lány haláláról.
Nem kétséges, hogy a nézői igazságérzet kinek az oldalán áll, azonban a történet roppant lapos, egysíkú, dramaturgiailag és szellemileg semmi izgalmat nem kínál. És ezzel a szerző is tisztában volt, mert beiktatott egy olyan levelet, ami Amerikából érkezik, egészen zavaros, de zavarosságában hihető. Mintha egy cinkos összeesküvés részleteit ismernénk meg, aminek keretében az Ifjú Német Festők által készített Vermeer-, Rubens-, sőt a náci Németországban tiltott Picasso-hamisítványokkal árasztanák el a világ műkincspiacait. Nevek, képméretek, számok, dátumok – őrült a tempó, és őrült a kombinációk lehetősége is. A Deutsche-Völkische Bank und Handelsgesellschaft gót betűs levélpapírja sem védi Schulsét az érthetetlentől. 1934. március 18. Adressat unbekannt. Ez a címzett is ismeretlenné válik. A bosszú a bűnösön bevégeztetett, de vajon van-e, aki bűntelen maradt?
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei |
Míg a színpadi nyelvi megfogalmazásnak híján levő darabot az elbizonytalanító, kételyekkel, sőt fenntartásokkal fogadható cinizmusba torkolló fordulat megmenti a szájbarágott közhelyektől, a rendező Groó Diána, valamint a színészek, Kulka János, László Zsolt és Pető Kata érzékenysége moralitássá emelik azt.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008