Eszmét cseréltem a szerkesztőségi szobában a költővel. Én ezt a költőt nagyon szerettem, sokat tanultam tőle, erősen inspirált, hatott, ámulatra késztetett. Szerettem a szürreális, érzéki verseit. Talán arról volt szó, hogy kaptam valamilyen díjat. Már tudom, melyik lehetett, akkoriban sok díjat kaptam, szerettem is ezt, díjat kapni, kitüntettetnek lenni, hát, ja. Megrázta a szél a lombokat kint a Dóm előtt, dúdolt egy rohadék gerle, éppen fölkerült egy kerékbilincs. Egyszerre csak azt mondta az a költő, hogy de ő eddig soha nem kapott díjat. Semmilyen díjat. Halkan mondta. De nem vádlón, bár rezignáció biztos volt a hangjában. Nem volt fiatal ember, nő. Énnekem ez a könnyen elszürkéllő félmondat nagyon megmaradt.

Onnan is jutott az eszembe, hogy Fáy Miklós kritikus irodalmi lényeknek nevezte blogján az írókat, s tette ezt annak kapcsán, hogy Kukorelly Endre költő javaslattal élt a Baumgartner-díj föltámasztására, mégpedig úgy, hogy maga is fölajánlott egymillió forintot a nemes célra. Oda lehet adni máris Nádasnak, meg Latinovits se kapott Kossuthot, akkor meg minek ez, mi értelme, nem díjért írsz, bazmeg, facsart a citromon a kritikus. Ez igaz, hogy nem díj okán. De azért csak adjanak. Az is nagyon tetszett, amit Fáy a Klubrádióban mondott Pikó barátomnak, hogy ti. azok az emberek, akik mondatokkal való haszontalankodásokra teszik föl a nyomorult életüket, vagy gazdagon aláomló, függönyös termekben zongorajátékkal akarják elkápráztatni a nagyérdeműt, készüljenek föl arra, hogy anyagilag nehéz lesz, kopogni fog a konyhapulton a sercli, és, bazmeg, anyukám, a seggén fényes a dzsörzépamut. Ez az a pálya, ahol az alkotóból kibúvik a Csokonai. Fáy Miklós időközben kihúzta blogjáról ezt a szívemnek oly kedves kifejezést, irodalmi lények, de hát a virtuális emlékezet, ugye. A fény őrzői a kommentek. Tébláboló személyes emlékezetem. Máskülönben én nem hinném, hogy Fáy ne tudná a dörgést, hiszen hát ilyen kétes lényekkel foglalkozik ő is ezer éve, ezekből a lényekből fillérezik, ezek adják neki a mondandót, ezek az esztétikai sarlatánok töltik el unalommal, megvetéssel, lenézéssel vagy elragadtatással, szóval nemigen hinném, hogy ne tudná, nincsen sértetlen – nem sértődött – művész. Mondjuk, az írókat én jobban ismerem. Belvilág, én kis szeretett mocsaram. Hányt már le, szép, szomorú költőnő, na. Az efféle katyvaszokat nevezzük művészvilágnak, irodalmi életnek. Amit keresztül és kasul szabnak a vágyak, az éhségek, a szomjúságok, a kielégítetlenségek és különbnél különb bántalmak soha nem gyógyuló emlékei. Egyszer Szigligeten elém állt egy fiatal prózaíró, és olyan szomorúsággal, ahogy még nem hallottam, azt mondta, szia. (Szia.) Egy percig nézett rám, egyenesen a szemembe, halkan tomboló, őrületes fájdalommal, és mielőtt ellépett volna a ringatózó konyhás néni felé, azt mondta, szia. Na, abban az arcban én benne láttam minden fájdalmat, bántást, elveszettséget, sértést. A fiatal írók már vérre menően vitatkoznak azon, ki kapjon díjat közülük, ki érdemli meg, és hogy ez vagy az a társ lemaradt a listáról, botrány. Én például innen tudom, hogy rendben vannak. Jó kis színvonalat hoz majd a most dübörgő ifjú társulat. Mert éppen ez a lényeg, hogy valamiképpen soha nem jó, soha nem elég, soha nem időben, ha szeret a közönség, miért nem szeret a szakma, ha mind a kettő szeret, miért nem szeret az a kritikus, és így. Éppen csak rálépnek a lábára, és már bocsánatot is kértek tőle, de ő ordítva, sikoltozva hazasántikál, magára riglizi az ajtót, és egy hónap múlva remegő kézzel dugja ki a metafizikai sértettségről szóló, lenyűgöző nagyregényének kéziratát. Megírtam, rohadékok. Megjelenik a szörnyeteg anyáról szóló szívszorító könyve, szemtükör nem marad szárazon, de az már nem érdekes, amit a filológia bulldogja kiderít, hogy a rettenetes Mom csak egyszer pofozta föl a térdzoknis kisgyermek írót, amikor is ő benzinnel fölgyújtotta a délutáni sziesztában szunyókáló nagypapát. (a hamut meg a szomszéd szénakazaljába fújta a bitang, vidéki szél) Szerintem nem kell lenézni a művész sértettségét, sérülékenységét, irigységét, önzőségét, butaságát és esendőségét, mert lám, az nagy inspirációs erő is tud lenni. Nem mindenki képes ugyan a gyufából visszacsinálni kislombos ágat, de azért.

 

Lehet, hogy Kukorelly ajánlata erősen problematikus, csak mert az egymillió magyar forint olyan, hogy inkább nincsen, mint lenne – ehhez a nagy, méltóságos díjhoz, viszont az irodalmat sújtó finanszírozási aránytalanságok, azok a pártos döntések, azok az arcpirító stafírungok, a középszer ólmos busójárása, az újdonász megromlások és lezüllések, a gyávasági piruettek, amelyek a kort azzá teszik, ami jóízléssel és baráti intuícióval már nem elfogadható, hát akkor miért is ne lehetne elvárni, hogy némi-nemű konszenzus legyen csak az úgynevezett értékeinket illetően, viszont ha már az a konszenzus is hiányzik, hogy nem lehetséges, a fennálló frusztráció és düh – mi jövünk- miatt, akkor igenis szabadjon támasztani olyan igényt, hogy némelyek valamilyen módon kitalálják, hogy ki közülük az arra érdemes. Mire. Kitalálják, hogy ki lenne. Hogyan. Ötletek. Mert bárhogyan is fölényeskedik Fáy, az soha nem volt elég, hogy a félhomályos sarokban pezsgővel a kézben odasúgtuk a magába borult öregnek, hogy te vagy a legnagyobb magyar író, hozzak egy koktélt, vagy kikísérjelek a budira, mesterem? Kell keret. Kell valamilyen forma. Kell intézményesülés az elismeréshez. A tisztelet, a megtisztelés az forma. Ezek nem olyan elvetemült dolgok, és van, aki a közéleti napfényt jobban igénybe véve teszi, míg a másik csak a kert végében dünnyög. A problémás az, hogy érintettek vagyunk. Érintett az is, aki javasol, Bandi. 

 

De különben a minap is kaptam kitüntetést. Az történt, hogy egy hozzám hasonló, éhbérét szerelgető kisszínesgyáros írt. Azt fogalmazta, hogy lenne itt két tárca, ilyeneket követ el mostanában, de hogy egy olyan lapban, biztosan tudom, amit a fene sem olvas, hagyományos irodalmi közönség meg végképp nem. Elolvasnám? Ezt a bizalmat én díjnak tekintettem. Lett a hét egyik reggelére két üveggolyóm, díjak voltak, kergetőztek, elgurultak.