Vajon az emberi érzések és belső tartás tisztasága, vagy a körülmények kegyetlen zordsága erősebb? – teszi fel a kérdést a kazah Adilkhan Yerzhanov egyszerűsége ellenére többrétegű történetében. A film kiindulópontja ugyanis, hogy a kelet-európai és posztszovjet maffia-kapitalizmus közegében a kisembernek ugyanolyan kiszolgáltatottság jut osztályrészül, mint a korábbi autokratikus rendszerekben.
Ennek legfőbb oka nem pusztán a szegénység, hanem az, hogy az egyén megélhetésének minimumához szükséges életforma törékeny egyensúlyát bármelyik pillanatban, váratlanul feje tetejére állíthatja a pöffeszkedő kiskirályok valamely szeszélye, újabb terjeszkedése. A film története látszólag faék egyszerűségű, mégis izgalmasan állít kettős csapdát a szereplők számára: a cudar világban egyedül értéket képviselő szerelem tisztaságának megőrzése érdekében feláldozható-e az emberi tisztesség a másik oldalon? Avagy, ha tovább tágítjuk a problémát: feláldozható-e az egyéni boldogulás oltárán a közösség érdeke?
Kifizet(het)etlen adósságai miatt öngyilkosságba menekülő apa sodorja lehetetlen helyzetbe családját, ahol az anya és nővére úgy látják, csak a városban üzletemberkedő nagybácsi ajánlata jelenti az egyetlen kiutat a földönfutóvá válás elől. Az üzlet középpontjában az orvosit végzett, ám az utóbbi években otthon a családot segítő Szaltanat állhatna, aki huszonéves eleji szépségében és tűzpiros ruhájában pompázva kénytelen-kelletlen engedelmeskedik. A csehovi hangulatú első percekben megismerkedünk a családi viszonyokkal, illetve a végül útitársul is szegődő gyerekkori pajtással, Kuandykkal, aki szinte az együgyűségig egyszerűen és tisztán viszonyul környezetéhez és főleg Szaltanathoz. A városba érve elhatározzák, hogy megpróbálják a lehetetlent: a nagybácsi szemérmetlen ajánlata helyett inkább saját munkával keresik meg az adósság kiegyenlítéséhez szükséges hatalmas összeget.
A film varázserejének egyik oldala éppen a minimalista lecsupaszításból fakad, abból, ahogy a rendező nem is törekszik realizmusra azáltal, hogy a szereplők fő történetszálon kívüli élethelyzetét, viszonyait és gesztusait is megjeleníti. A színészi játék és a forgatókönyv (valószínűleg szándékolt) mesterkéltsége jelzi, hogy egyfajta laboratórium vagy burok ez, ahol minden egyéb vonatkozástól függetlenül szemlélhetjük az eseményeket, és ami éppen bressoni lecsupaszítottságából és az ebből fakadó tömörségből nyeri költői erejét.
 Jelenetek a filmből |
A szereplők – bizonyos értelemben naiv hatást keltve a nézőben – csak a film témáját képező kérdésekkel foglalkoznak, illetve kizárólag ahhoz kapcsolódó helyzetekben látjuk őket. A rendező tudatosságát ráadásul jól jelzi, hogy ezt a narratív stratégiát vizuálisan is láthatóvá teszi Henri Douanier Rousseau „naiv” festményeinek inzertként való rendszeres megjelenítésével. Ugyanebbe a koncepcióba illeszkedik a képi kompozíciók klasszikus festőisége, a szépelgés határát súroló megkonstruáltsága, vagy a hősnő már emlegetett vörös ruhája. Mindez együtt folyamatosan azt próbálja hangsúlyozni, hogy bár nagyon konkrét külső körülmények szorítják hőseinket, valójában ezek a konkrétumok általánosabb, időtlenebb problémák ábrázolásának eszközei.
A világ gyengéd közönyének középpontjában ugyanis erkölcsi kérdések állnak, amelyeket a címben megidézett Camus-szókapcsolat jelenít meg a legnyilvánvalóbban. A francia író gondolatait korábbi filmjeiben is felhasználó rendező mintha – pusztán erre a mondatra támaszkodva – kifordítaná vagy átértelmezné A közönyt. Az inkriminált mondat ugyanis a regény főhősének, Mersault-nak kivégzés előtti önigazolása, az egész történet azonban éppen azt látszik állítani, hogy mire vezet az, ha valaki minden erkölcsi megfontolás nélkül, pusztán mindennapjai privát életterébe zárkózva hagyja sodortatni magát az árral, tekintet nélkül a hozzá csapódó emberek viselkedéséből kiolvasható értékrendre. A közöny ott elsősorban az individuumot jellemzi, míg Yerzhanov e cím és történet révén leginkább a világot vádolja ezzel, hiszen az ő hősei az egymás iránti – szinte gyermeki – ragaszkodás tisztaságában pont indifferenciával nem vádolhatók.
 A képek forrása: MAFAB |
Illetve talán egy szempontból mégis: a kettejük boldogulására való fókuszálás, a családon kívüli világgal, környezettel való nem törődés, ha tetszik a többiek iránti közöny sodorja őket lehetetlen helyzetbe. Szaltanat önfeláldozó engedelmeskedése az anyai parancsnak (elutazik a nagybácsihoz a városba) nem meggyőződés, hanem beletörődés a hagyományos, generációk illetve férfiak és nők közti hierarchikus berendezkedés következményeibe. És ugyanígy értékelhető Kuandyk részéről a maffiózó módra működő zöldségpiac íratlan törvényeinek az elfogadása. Innen nézve pedig mintha a rendező – Camus-höz hasonlóan – a címmel nem pusztán a világot vádolná, hanem jelezné az ebben a frázisban megjelenő önfelmentő indulat visszásságát. Úgy tűnik, Hans Fallada tanítása mit sem változott: az egyén boldogulása lehetetlen a közösség, a társadalom állapotának figyelembe vétele nélkül.
A világ gyengéd közönye gyönyörű képekben megrajzolt, megkapó kis gyöngyszem a hányatott sorsú Közép-Ázsiából, amelynek a néhány hamis hang ellenére megmaradó zavarbaejtő nagyszerűsége leginkább abban áll – és ezért javasoljuk megnézésre –, hogy naiv tisztasággal beszél egy olyan világról, amelytől mi sem áll távolabb, mint a naivitás és a tisztaság. Yerzhanov egyszerre magával ragadó, és hosszan elgondolkodtató Camus interpretációt készített, ami attól izgalmas, hogy hhogy más korban, más élethelyzetben és teljesen más hangon próbál ugyanazokkal a kérdésekkel megküzdeni.