Kevés tragikusabb női sorsot ismerünk a magyar irodalom történetéből, mint Szendrey Júliáét. A dicsőségből a bukásba és a megvetésbe, egy világnagy szerelem boldogságából egy jól fűtött házi pokolba vezette a sorsa, ahonnan menekülve a korai halál is megváltásnak tűnhetett számára. Ez a keserves élet formálta költeményeit, melyeket most Gyimesi Emese nagyszerű filológiai munkájának köszönhetően megismerhet az olvasó.

Pedig milyen meseszerűen kezdődött Szendrey Júlia szomorú élete a nyilvánosság figyelő, s nem mindig jóindulatú tekintete előtt: ő lett a nemzet legendás költőjének volt imádott szerelme, „kicsiny kis leányka, Te, a nagyvilágnak legnagyobb gyémántja”, majd hitvese, a „feleségek felesége”, akiben „George Sand esze és Shakespeare Júliájának szíve egyesült”.

Férje oldalán aktívan vett részt a társasági életben. Külsejével és viselkedésével kitűnt a biedermeier polgárasszonyok sorából. Példaképéhez, George Sandhoz hasonlóan rövidre vágatta a haját, nadrágban járt és szivarozott. Egy írótárs, Hiador így írt róla: „Érdekes alak volt, levágott hajjal, gömbölyű arccal és teljesen kifejlett idomokkal. Első tekintetre feltűnt rajta a nyílt homlok, a sötét szem, az értelmes tekintet. Ha valaki egymás mellett látta őket, azt hihette volna, hogy a rendkívüli jelenség kettejük között a nő.” (Idézi Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Kiadó 1971. 409.)

Viselkedéséről szólva Hiador megjegyzi, hogy "nem csevegett, hanem értekezett". Azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy "férje tisztelettel hallgatta őt mindig, és csak néha szólt bele a vitába, de korántsem, hogy ellentmondjon, hanem hogy neje állításait megerősítse". A feleség gondolatainak ilyen megbecsülése meglehetősen szokatlan lehetett egy olyan világban, ahol a náluk csak egy generációval idősebb pályatárs, Berzsenyi Dániel úgy hallgatta a felesége beszédét, mint a "kocsizörgést az ablak alatt".

Júlia tizenhét-tizennyolc évesen több nagy vers hősnőjévé vált, s a forradalom kitörésekor pedig öntudatosan lépett fel, maga varrta nemzetiszín főkötővel állt férje mellett. Ez a múzsai szerep rögzült a legemlékezetesebben az emberek emlékezetében. Jól bizonyítja ezt egy napjainkban látható OSZK-kiállítás, melynek még címe is – Ezerszer Júlia – egy Petőfinek írt üzenetére, tehát a múzsaszerepre utal.

Mint tudjuk, a családi boldogság rövid életű volt. Petőfi politikai szerepet vállalt, majd a csatatérre vonult. 1849 augusztus 14-én eltűnt a segesvári csatatéren, szemtanúk láttak egy hozzá nagyon hasonlító halottat, akit kozák dzsidások döftek le, és fosztottak meg a ruháitól.  

Az ifjú feleség számára hirtelen nagyon is valóságossá, szinte fenyegetővé válik a koltói mézeshetek alatt írt elégia hipotetikus kérdése: "Tetemimre könnyezve borítasz-e szemfödelet?" Júlia becsületére legyen mondva, megpróbálta. 1849 őszén Erdélyben tartózkodott, és próbált férje nyomára akadni. Aztán visszatért Erdődre, a szülői házba, ahol végrendeletet is írt. Pestre csak 1850 áprilisában utazott fel. A Garay család házában lakott vendégként, itt ismerkedett meg Horvát Árpád történésszel. Segítséget kért tőle szorult helyzetében, majd 1850. július 21-én titokban házasságot kötött vele.

A külső megfigyelő számára bizony nem tűnik rokonszenvesnek a viselkedése: a nemzet költőjének körülrajongott felesége még a gyászév végét sem várja meg, meg sem győződik róla, hogy férje csakugyan halott – hiszen a holttestet soha nem találták meg –, máris házasságra lép egy másik férfival. Haynau titkosrendőrsége nem is hitt neki. Évekig folyt a vizsgálat abban a feltevésben, hogy Petőfi él, Pest körül rejtőzik, s felesége házasságkötése csak elterelő hadművelet.

Nem ítélhetünk szigorúan Szendrey Júlia második házasságáról. Húszéves volt, egy apró gyermekről kellett gondoskodnia. A szüleihez, Erdődre nem akart menni, barátai szívességére hosszú távon aligha számíthatott. Pesten akart maradni, ehhez támogatóra volt szüksége. Ezt vélte megtalálni a harmincéves professzorban. Nem egy "ifjú szerelme" csábította arra, hogy "eldobja az özvegyi fátyolt", hanem a biztonság nagyon is megérthető, emberi vágya.

Júlia személyes tragédiáját költő férjének a koltói mézeshetek során írt elégiája súlyosbította. Ennek harmadik versszakában ezeket a baljós sorokat olvashatjuk: "Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,/ Fejfámra sötét lobogóul akaszd/ én feljövök érte a síri világból/ Az éj közepén, s oda leviszem azt" (Szeptember végén) Nem kell sem jövőbelátási képességet, sem esetleges vetélytársára irányuló anticipált bosszúvágyat tulajdonítunk a versíró poétának, a mézesheteit élő ifjú férjnek. A romantika korában a szerelmes versek szokásos toposza a halált túlélő szerelem fordulata. Szendrey Júlia személyes szerencsétlensége, hogy az élet ebben az esetben utánozta az irodalmat.

Igazat adhatunk Illyés Gyulának: "A verset Júlia tette a nemzet legmélyebb elégiájává. Nemcsak azáltal, hogy megihlette rá a költőt. Azáltal is vajon, hogy a jóslatot beteljesítette? […] a verseknek is megvan a maguk ragadozó életük." (Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Kiadó 1971. 402.)

A kortársak kegyetlen szigorúsággal ítéltek a fiatal özvegy fölött. Mindenekelőtt Arany János, Petőfi személyes barátja. Pár héttel a titkos esküvő után megírta A honvéd özvegye című verset, amely nyilvános – irodalomtörténeti – kivégzéssel ért fel. A "kemény, véres ütközetben" életét vesztő honvéd felesége, a "szép özvegy" "feledte a feledhetetlent", s bár férjének még a holttestét sem találták meg, zajos lakodalmat ünnepel új választottjával. Az esküvőn váratlan vendég jelenik meg: "Küszöbön sárga, véres arccal / Megáll a honvéd hirtelen", s számon kéri feleségén a hűtlenségét. Elismeri, hogy joga van új házasságot kötni, hiszen "enyém a sír, tiéd a jog", de megfenyegeti, hogy ha mostohaként bánik közös gyermekükkel, újra megjelenik, s magával viszi őt a halálba. A vadromantika minden kellékével felszerelt bosszúvers utolsó versszakában Arany azzal enyhíti a hatást, hogy a kísértet csak a hűtlen ara képzeletében jelenik meg. A ballada ennek ellenére kiátkozásnak hat a magyarországi irodalmi életből, ahova Szendrey Júlia mindennél jobban vágyott. Versírásra csak négy évvel később vállalkozott, s publikálni is csak 1856-ban kezdte költeményeit. Első verse, az 1854-ben keletkezett Miért van így? már megpendíti az életmű egyik alaptémáját: az iszonyatos veszteség fölött érzett boldogtalanságot:

Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!…
Miért nem ez a sorsom? –
Miért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?

Megjelenik a versben az egész életműben gyakran előforduló féreg-motívum is, amellyel jelenlegi életének kilátástalanságát jellemzi, és utal – lábbal tapodtatni – a neki sok fájdalmat okozó általános megvetésre is.

Föld porában csúszni,
Lábbal tapodtatni,
Ez lett osztalékom;
Növényként tengődni,
Féregként tenyészni,
Életföladatom!

Több versben is fellelhető annak a nyoma, hogy vívódik benne a közlési vágy, és az elutasítástól, gúnytól, megbélyegzéstől való félelem:

Gondolatim, érzeményim,
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek
Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel…
A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.
(Gondolatim, érzeményim 1856)

Költészetének másik nagy témája az anyai szeretet. Első megjelent verse három fiáról szól. Az 1856-ban született Három rózsabimbó azért lett népszerű, azért dicsérték a kritikusok, mert a családi boldogságot a magyar irodalomban elsőként az anya nevében fogalmazta meg:

Szemem nem is keres, nem is látna meg mást:
Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást!

Egy másik versében újszerű képi metaforát talál anyaszerepének megérzékítésére:

Fa vagyok, leveles
Gyermekim az ágak,
A virágok rajtam,
A dalos madarak.
Édes csevegésök
Madarak zengése,
Szívem húrjainak
Örömtelt rezgése.
(Fa vagyok, leveles… 1856)

A két motívum – a boldogtalanság, a halálvágy és az anyai szeretet – harmóniában fonódik össze Öregségem című, 1856-os versében:

Menyország lesz öregségem
Fiam hajlokában,
Édes szunnyadás halálom
Ölelő karjában.

Petőfi költészetének stiláris hatása leginkább hazafias és népdalszerű verseiben érhető tetten. A Magyar gyermekek éneke. Zoltán fiamnak című, 1856-ban született költeményében egyes szófordulatok is felidézik a nagy példaképet:

Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom.
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen aként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Így csüggök rajtad, így szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!

Szendrey Júlia költői eszközei jól szolgálják szűk tematikáját, de nem elégségesek, amikor politikai, történetfilozófiai területekre merészkedik. Ilyenkor csak közhelyek telnek tőle:

„A ki másnak vermet ás az
Maga esik bele!”
Ez a francia király is
Épen így járt vele.
(Tizenhatodik Lajos 1856.)

Gyimesi Emese komoly szolgálatot tett a magyar irodalomtörténetírásnak és kultuszkutatásnak azzal, hogy felkutatta az MTA és az OSZK Kézirattárában, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban fellelhető Szendrey-kéziratokat. A közölhető verseket gondos munkával kiemelte a mindennapi feljegyzések környezetéből, jegyzetanyaggal látta el, így tette számunkra először teljességében olvashatóvá az életművet. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a 19. századi, azon belül a női irodalom, s nem hallomások alapján akarnak megismerni egy, az irodalmi kultuszok kegye és kegyetlensége által felkapott, majd elítélt embert és költőt, Szendrey Júliát.