Pinchas Steinberg, Alekszandr Knyazev és a BFZ a Müpában
2019.03.10.

Egy izraeli karmester, aki eredetileg hegedűművészi pályára készült, és két magyar zenekarral is régóta remekül szót ért. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Pár nappal azután, hogy Joshua Bell hajdani mesterét, a legendás hegedű-pedagógust, Joseph Gingoldot emlegette a Zeneakadémia pódiumán, a Gingold–Ysaÿe–Wieniawski „pedagógiai vérvonalra” utalva egy Wieniawski-ráadás szellemes, de kissé rejtjeles konferálásával („a piece by the teacher of my teachers teacher”), egy újabb Gingold-növendékkel találkozhattunk a Müpában – igaz, az illető nem hegedűs, csak annak készült, de végül karmester lett belőle, és nemcsak Gingold: Jascha Heifetz is tanította. A hetvennégy éves Pinchas Steinberget évtizedek óta ismerjük: eleinte csak a Budapesti Fesztiválzenekar visszatérő vendégkarmestereként találkozhattunk vele, 2014-től több éven át ő volt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnökkarnagya, és fellép más együttesek – például a Zeneakadémia növendékzenekara – élén is.
 
Pinchas Steinberg
Pinchas Steinberg
Nem véletlen a művészete iránt megnyilvánuló érdeklődés. A BFZ azért hívja meg ismételten Steinberget, mert nagyon vonzó a megfellebbezhetetlen szakmaiság és ízlés, pontosság és biztonság, amely zenéléséből árad. Most is könnyedén „hozta” sokszor megfigyelt erényeit. Olyan műsort vezényelt, amelynek első száma a mosoly világába kalauzol, a második a vér, veríték és könnyek zenéje, míg a harmadikban ez is, az is megjelenik az élet teljességének ábrázolása jegyében. A műsor bevezető száma, Georges Bizet C-dúr szimfóniája – amelyet a rövid életű zeneszerző még a párizsi Conservatoire növendékeként (Charles Gounod osztályában), 17 évesen írt 1855-ben – csupa derű és energia, de legalább ennyire vonzó benne, hogy az ártatlan naivitással befogadott stílushatások egész kavalkádjával lep meg. A nyitótétel színtiszta Mozart, a lassúban sok a Schubert, a scherzo keretrésze Mendelssohnos, de a trió a maga csellókon felzengő dudabasszusával Haydn és Beethoven pasztorális zenéit juttatja eszünkbe, míg a finálé tévedhetetlenül talál rá Rossini szellemességére. Steinberg és a Fesztiválzenekar együttműködése mindenekelőtt a műből áradó elementáris életkedvet közvetítette, a lendületet és temperamentumot, amely a darab minden ütemét átjárja. De bőven jutott figyelem a stílushatásoknak és áthallásoknak is: az érzékeny olvasat, mint eper a pezsgő ízét, a bizet-i kortyok minden zamatát felszínre hozta.
 
Sosztakovics 1. csellóversenyét Alekszandr Knyazev tolmácsolta. Az orosz muzsikust eddig nem hallottam, a Fesztiválzenekar műsorfüzete azonban nagy reverenciával mutatta be, Rosztropovics utódjának nevezve az ötvennyolc éves művészt. Az előadás közvetítette a mű súlyos, küzdelmes karakterét, azt az ádáz hangulatot, amely a négytételes darabot jellemzi (a teljes harmadik tétel nagyszabású cadenza). A zenekar értőn kísért, Pinchas Steinberg pontosan és érzékenyen vezényelt – Knyazev csellójátéka azonban zavarba ejtett, mert bár a tempók, dinamikai árnyalatok, hangsúlyok mind hitelesen hatottak, a hang feltűnően nyers, csúnya volt.
 
Alekszandr Knyazev
Alekszandr Knyazev
Elgondolkodtam: vajon mindez „előadói koncepciónak” tekinthető? A művész az 1. csellóverseny pokoljáró, sötét világához ezt a klasszikus szépségeszményt száműző csellótónust és hangminőséget érzi illőnek? Nem biztos, hogy egyetértettem volna ezzel, de nem is vált világossá a csellóverseny hallgatása közben, hogy valóban erről van-e szó. A ráadásként megszólaltatott Bach-szólószvit-tétel azonban önkéntelenül is választ adott a kérdésre: olyan elnagyolt kivitelezésben, olyan kontrollálatlan hangon és összekent dallamokkal szólalt meg, ahogyan Bachot nyilvánosság előtt ma már nemigen hallani. Ezek szerint a Sosztakovics-előadás nyersesége nem „koncepció” volt: Alekszandr Knyazev jelenleg ezt tudja nyújtani.
 
Annál harmonikusabb és teljesebb élménnyel ajándékozta meg a jelenlévőket a második részben Muszorgszkij Egy kiállítás képei című ciklusa, Ravel sokszor megcsodált, de soha meg nem unható hangszerelésében. Pinchas Steinberg a partitúra minden színárnyalatára érzékenyen, rendkívüli karaktergazdagságot sugallva vezényelt, a zenekar pedig teljes odaadással és látható-hallható élvezettel játszott, a mű dús tuttijaiban éppúgy remekelve, mint a szólókban, amelyeket a szaxofontól a tubáig a legmagasabb fokú igényességgel tolmácsoltak a Budapesti Fesztiválzenekar művészei.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2019. március 2.