A True Detective volt az egyik utolsó sorozat, amely kulturális jelenséggé tudta kinőni magát. A sorozatok aranykora – valószínűleg – véget ért, de nem a minőségük indult hanyatlásnak, inkább a figyelmünk aprózódott szét. Figyelemre méltó, eredeti, sőt még zseniális szériát is találhatunk bőven, de ezek már nem fodroznak olyan erős reakcióhullámokat és nem válnak össznépi élménnyé. Nem úgy a True Detective, amely első évadával a bonyolult rejtvényfejtés mellett kimeríthetetlen vitatémát is kínált a nézőknek. Mindenki eldönthette, a szériát író Nic Pizzolattót kivételes zseninek tartja-e, aki pesszimista filozófiával és a kozmikus horrorra nyitott hangulattal frissítette a detektívnoirt, vagy túlduzzadt egójú kóklernek, aki James Ellroytól és Thomas Ligottitól kölcsönzött mindent, amiért nagyra tartják. Pizzolatto maga bizonyította a sokszorosan elszabott második évaddal, hogy mindkét teória igaz, de a hatásból ott sem engedett: a folytatás is megmozgatta, amennyiben egységes közutálatra késztette a rajongókat.

 

Stephen Dorff és Mahershala Ali

Azóta eltelt négy év, és a True Detective renoméja menthetetlenül megkopott, de ha odakapcsoltunk az új évadra, olyan érzésünk lehetett, mintha még mindig 2014-ben járnánk. Pizzolatto igazolta nietzscheiánus nyomozója, Rust Cohle elméletét, miszerint az idő egy lapos kör, amelyben minden esemény újra meg újra visszatér, amikor nemes egyszerűséggel remake-elte az első évadot. Megint egy zsarupáros nyomoz a lepattant délvidéken eltűnt gyerekek után, és a laposidő-hívők örömére most is szörfözünk az idősíkok között. 1980-ban két vietnámi veterán, Wayne Hays (az immár kétszeres Oscar-díjas Mahershala Ali) és Roland West (az Oscar nélkül is remek Stephen Dorff) próbálja előkeríteni a Purcell házaspár gyermekeit. 1990-ben újra előveszik az ügyet, 2015-ben pedig egy dokumentumfilmes interjúvolja a demenciában szenvedő Hayst.

 

A harmadik évad sok szempontból biztonsági játék volt, a rajongói igények tudatos kiszolgálása. Nemcsak az alapfelállás (két rendőr meg egy elhanyagolt feleség) és a detektívmunka (a tévesen lezárt, majd újra megnyitott ügy), de a pedofilok, sátánisták és korrupt hatalmasok rémképével telezsúfolt pokol is ismerős volt, amelybe alászálltunk. Pizzolatto úgy akarta megajándékozni nézőit egy kellemes deja vu-vel, hogy a rossz emlékeket, a sokak szerint lilaködös túlzásokat kigyomlálta az új évadból. Versben, és Einsteinnel szólva is közölte, hogy még mindig az idő körkörös természete érdekli, de már nem filozofáltatta rendőreit kocsmázás közben, nem suttogtak olyasmiket, hogy érzik a pszichoszféra szagát, és egyiküket sem hívták Antigoné Bezzeridesnek.

 

Ennek köszönhetően elpárolgott a True Detective-ből a kiszámíthatatlanság izgalma, amely még a zátonyra futott második évadban is ott dolgozott végig, viszont kaptunk egy kiegyensúlyozottan erős évadot, amely bizonyos szempontból az elsőnél is kiérleltebbre sikerült. Nem a túlontúl vékonyra írt, kiszámíthatóan bonyolódó bűnügy, hanem az abba tragikusan belegabalyodó nyomozók, az ő magánéleti drámájuk tekintetében. Pizzolatto ezúttal egyetlen rendőrre, egy magába gombolt veteránra koncentrált, akinek a háborús trauma mellett a hétköznapi rasszizmussal és a korrupt igazságszolgáltatással is meg kell vívnia a harcát.

 

Mahershala Ali

Hays és partnere háromszor futnak neki az ügynek, de Pizzolatto már az évad elején leszögezi, hogy egyszer sem sikerül megoldaniuk azt. A három idősíkra bontott, ciklikus időfelfogás Pizzolatto okos szerkesztésében annak a metaforájává válik, ahogy a rendőrök életét szétroncsolja a bűnügy, mert megszállottságuk, és a lezárás iránti nagyon is ember igényük miatt nem tudnak továbblépni. Nem a rejtély ennyire bonyolult (sőt, a megfejtés kifejezetten blőd), hanem a korrupció ilyen szövevényes és az ember ennyire tehetetlen, ha a hatalmasságok szennyesében turkál. Pizzolatto élet- és nyomozati felfogása szimpatikusan szomorú, mert nála a siker mindig részleges, a detektív csak a legalsó lépcsőfokon álló bábokat tartóztatja le, és azokat is csak sokévnyi kudarc után, egy elszúrt élet alkonyán.

 

A bűnügyi vonal ezúttal viszont kielégítetlenül hagyhatja a nézőt, mert olyannyira háttérbe szorul a krimi, hogy a puzzle-t már jóval a befejezés előtt összeragaszthatjuk. Ami akkor is hiba egy detektívsorozatban, ha cserébe a dráma nagyobb terepet és mélyebb jelentést kap. Utóbbiról Mahershala Ali gondoskodik, aki a sorozat legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Az új True Detective-ben az lesz a lebilincselő, ahogy a bűnügy felfejtése összefonódik a detektív életének kisiklásával, mert Hays és felesége kapcsolata (aki könyvet ír a Purcell-esetről) kezdettől fogva egészségtelenül egybemosódik a nyomozással.

 

Az évad legjobb jeleneteiben így nem a nyomozást figyeljük, hanem Hayst, amint üldögél és (leendő) feleségével beszélget egy ital fölött. Hays nyomolvasó volt Vietnámban, de otthon már se magát, se a házasságát nem látja elég tisztán. Számára az idő tényleg egy lapos kör, amelyben a múlt ismétlődik folyamatosan, a vietnámi háború, az elmart szerettek és a tisztázatlan gyerekgyilkosság emléke, amelytől képtelen szabadulni. Úgy botorkál az emlékei között, mint egy részeg, aki egyik idősíkból a másikba esik át, és néha elfelejti, hol van és mit csinál éppen. Az idősíkok közti ugrálás korántsem öncélú bűvészmutatvány, hanem a karakterépítés legfontosabb eszköze, amely azt tükrözi, hogyan forog körben Hays az élete sorsfordító traumái között, és kerül vissza megnyugvás, lezárás nélkül mindig ugyanarra a kezdőpontra.

 

Mahershala Ali úgy teremti meg három életszakaszában a rendőr három arcát, hogy az végig konzisztensnek hat – és egészen összetettnek. A hollywoodi filmek slágertémái, a rasszizmus és a szexizmus a maguk árnyaltságában kerülnek terítékre. Ali átélhetővé teszi, hogyan tudja pattanásig feszíteni az idegeit a megaláztatás, amikor a mindennapi, ártalmatlannak tűnő rasszizmussal találkozik. De nem kendőzi el azt sem, hogyan zsákmányolja ki rendőrként a fehérek feketéktől való félelmét, amikor gyanúsítottjait rendre a börtönben elkövetett nemi erőszakkal fenyegeti.

 

Zárkózott természete, erőszakos túlkapásai mögött persze a vietnámi háború rejlik. Disszertációk fognak születni arról, miért a True Detective az egyik legkifinomultabb feldolgozása a vietnámi traumának, hiszen ahogy Amerika a háborút, úgy főhőse a nyomozást nem tudja lezárni, és arra van kárhoztatva, hogy a továbblépés reménye nélkül, örökké a jelenben éljen. Az ázsiai dzsungelben azért, mert ha túl akarja élni azt a helyzetet, nem foglalkozhat a háborún kívüli világgal, időskorában pedig azért, mert emlékei elvesznek a demencia ködében. Férjként pedig egyszerűen kényelmes ezzel a módszerrel félresöpörni a problémákat.

 

Hays jellemfejlődése és megváltása az évad legizgalmasabb rejtélye, amit Pizzolatto sokkal alaposabban kidolgozott, mint pesszimista rendőrfilozófusának, Rust Cohle-nak a megvilágosodását, aki váratlanul, egy halálközeli élmény hatására lel reményre. Hays viszont lépésről lépésre, megbánásról megbánásra halad a boldogság felé. Történetében a befejezést kereső, de arra megszállottsága miatt sokáig rá nem lelő ember tragédiája kap megnyugtató felhangot. A fináléban, mikor a nyomozó ott toporog a megoldás előtt, de emlékezetkiesése miatt nem ismeri fel azt, talán csak egy halvány, futó pillanatra, egy identitás szétesésének, majd hazatalálásának megkapó képét vázolja fel Pizzolatto.

 

Így pedig nyilvánvaló hiányosságai ellenére is emlékezetessé érik az évad, amit már csak a Morgan Freemanné maszkolt Mahershala Ali alakítása miatt is érdemes végignézni. Nézték is sokan: a rajongók visszacsábítása megtörtént, a jövőben Pizzolatto megint merészet léphet, ha nem akar egyslágeres szerző maradni. Megfigyelni, hogy újból lenyűgöző kudarcba, netán valamiféle zsánerújítás felé kormányozza sorozatát, már önmagában izgalmas kalandnak ígérkezik.

 

A teljes évad elérhető az HBO Go-n.